Kedves Remete!

Mint sokan tudjátok, szoktam “életjeleket” irogatni mindenféle levelezési listákra. Most külön felkérésre írok egy különkiadást Remetének. Problémám csak az, hogy miről írjak. A fontos eseményeket megszoktam írni az emailokban. Ami nem fontos, azt minek írjam le? Végül csak találtam valamit. Majd meglátjátok, hogy érdekes-e.

A szemmináriumom (A Pápai Római Nagyszeminárium) alapvetően olaszokkal van teli. Akad azért - többek között - egy román kispap is. Sascau Ciprian. Tavasszal fogják pappá szentelni Romániában. Alapvetően érdekes, hogy az ortodox román tengerben, hogyan maradt meg a családja katolikusnak. Mindenesetre teljesen román identitású. Bákó környéki kis faluból van. A szentelése várhatóan Bákóban lesz. (A Békás-szoroson átvezető út a Kárpát-medencéből kifele Bákóba vezet.) Párszor járt Erdélyben is, ahol nagyon megszerette a kürtöskalácsot. Mindig mondja nekem, hogy szünetek után hozzak neki. Hiába mondtam, hogy a budapesti kürtöskalács nagyon nem erdélyi.

Cipiránnal jóban vagyok. Külön megkért többször is, hogy majd menjek el Romániába a szentelésére.

Nagy ritkán beszélgetünk az erdélyi magyarság helyzetéről. Nem minden áron szeretném a fejébe verni, hogy Erdély mindig is magyar volt. Első körben az a célom, hogy román-magyar igazságos békében éljen. Ha magyar tanulhasson, élhessen magyarul. Ha román tanulhasson, élhessen magyarul. De valahol valamit nagyon elrontanak. Ciprián például egyáltalán nem utálja a magyarokat. Viszont nem érti, hogy mit pattognak ott Erdélyben, hogy autonómia meg effélék. Hiszen az mindig is román föld volt, és a magyarok ott vendégek. Rendes vendégek, akik dolgoznak, és próbálnak békében élni, csak néha rájuk jön az ugrálhatnék. Minek? Különben is, ahol van egy-egy magyar iskola, ott a magyar gyerek választhato hova jár. A román gyerek nem. Amikor március 15-én a magyar zászlót kiraktam a szobám ajtajára, akkor az arrajárók megkérdeték, hogy mit ünneplünk. Meséltem hát 48-ról. Ciprián is ott volt, és bólogatott: “akkor mi is harcoltunk [erdélyben] az osztrákok ellen”.

Szóval a történelmet nagyon máshogy oktatják ott meg itt. (Az esztergomi szemináriuban van egy elrománosodott családból származó bákói kispap. Amikor a prefektus külön magyar történelem órákat tartott neki, teljesen kikészült, hogy neki mást tanítottak.) Átverik az embereket. Ezek után az is felmerül bennem, hogy nálunk is máshogy tanítják a történelmet. (Ha az alap súlypontokat nem is helyezik át.) Minden országban máshogy mérik a történelmet. Nem jól van ez így. Egy féléve hallottam arról, hogy végre sikerült a franciáknak és a németeknek közösen kiadniuk egy történelem könyvet, ami bizonyos francia-német ellentéteket, harcokat mindkét fél számára elfogadhatóan tárgyal.)

Ennek ellenére, vagy épp emiatt, nagyon jóban vagyunk. Folyton szivatjuk egymást, hogy ravasz magyarral vagy románnak nem állunk szóba. Múltkor például az ebédlőben, amikor egy asztalnál ültünk egy olasz nekünk esett, hogy hát igen ezek a keleti országok (Magyarország, Ukrajna, Románia, Lengyelország, Horvátország) milyen rémesen nacionalisták. Ráadásnak a nacionalizmust egyértelmûen párosította a rasszizmussal. (Aki nacionalista az túlzottan imádja hazáját, tehát mindenki mást utál.) No, amikor ez elhangzott, akkor Cipriánnal azt beszéltük, hogy szüvetséget nem köttünk, még tûzszünetet sem. (Merthogy román magyar békében nem lehet.) De azért véletlenül egy időben és egy helyen harcolunk a “külső” nyugat-európai “támadásokkal” szemben. Vagyis szinte egymás szavába vágva magyaráztuk, hogy a szeretem a hazámat és a nacionalizmus nem feltétlenül ugyan az. És gyorsan rábizonyítottuk, hogy ha nem is nacionalista (szidta nagyon az észak-olaszokat), de regionalista (vagyis túlzott imádat fûzi saját régiójához (Kálábriához)). Mókás volt. A végére zavarba jött, hiába tagadott mindent. Jó-jó mindkét fél részéről kicsit eltúloztuk és elnagyoltuk a problémát, de az olaszoknál ez már csak így szokás. Megvédtük a “keleti országok” becsületét. Kedvencem az volt, amikor Ciprián a következőképpen ilusztrálta az olasz nép erkölcsi züllöttségét: “Nálunk azért lopnak [értsd: adócsalnak], hogy (meg)éljenek. Bezzeg az olaszok csak úgy, kedvtelésből.” Persze ők is, mi is tudjuk, hogy azért nem egészen van így. De itt már csak ilyen túlzásokkal szoktak vitatkozni, nehogy véletlenül megegyezhessünk. :-)

No ennyit Cipriánról. Lényeg a lényeg, hogy június 29-én szeretnék Bákóban lenni a szentelésén.

(Egyébként a plébánián, ahova heti kétszer kijárok, összeismerkedtem egy görögkatolikus erdélyi (marosvásárhelyi) román identitású kispappal is. Õ tud valamennyit magyarul. “Hogy vagy?”, “Dicsértessék a Jézus Krisztus.”, “Szeretem a jó bort.” -> a legfontosabb kifejezéseket már tudja.)

Egy másik apróság következik. Még a “misszióhoz” tartozik (Életjel II/2), csak ott elfelejtettem leírni. A “misszió” keretén belül természetesen propagandát is csinálunk a szemináriumnak is. (Elegánsan hivatásgondozásnak híják ezt a tevékenységünket.) Vagyis minden jófej munkára termett fiatal férfit megpróbálunk elcsalni a szemináriumban. Mindig az illető személyhez igazítjuk a módszereinket. Sokféle eszközünk van: a “de jó hely a szeminárium, mert van benne csocsó” csábítástól a “ha holnap nem jelentkezel a szemináriumba, idejövünk mind és jól megverünk” fenyegetésig. Így hát érthető, hogy a focibajnokság záró mérkőzése is (amit termeszétesen a kispapok játszottak a helyiek ellen) a hivatásgonodzás jegyében telt. Vagyis nem csupán két csapat mérte össze a tudását, hanem az égiek és pokolbeliek harca zajlott. Különösen azért is, mert az egyik rátermett fiatal meccs előtt a hátára ragasztott egy papírt ezzel a felirattal: “Ha kikapok papnak állok!!” Volt hát tétje a meccsnek. A 9 angyali kar és a pokol minden bugyra küzdött. Végül 3-3-as döntetlen lett. Mivel így nem lehetett lezárni, elkezdődtek a tizenegyesek. A 12. tizenegyes pár (vagyis a 24-ik kapura rugás) döntött. Õk nyertek. Az említett fiatalember a játék közben nagyon izzadt, de végül megnyugodott. Mi meg csak annyit mondtuk, hogy “ha holnap nem jelentkezel a szemináriumba, idejövünk mind és jól megverünk”. Azóta reszket. De nem eléggé, mert már többször megjelent nálunk egy-egy ebédre.

A fenti mondatok tényleg elhangoztak, az események is kb. így történtek. Tényleg hivatásgondozási oldala is van az ilyen misszónak, és nem csak a fent említett stílusban. (Hiszen gyanús, hogy nem az a leghatásosabb. Habár. .. ha egyszer tényleg elmennénk és megvernénk…)

Gyanús, hogy a Rágcsálóban nincs a számomra 8-10 oldal, ezért most befejezem ezt az Életjel különkiadást.

Laci