Fel sem tûnt, hogy ez már a második nap. Beleúsztunk a napba. Gyönyörû völgyben ért minket a reggel, miközben a vonatunk tisztes tempóban haladt.

Egy óra késéssel, reggel hétre megérkeztünk Csíkszeredára. Előtte a román kalauz még elkérte a jegyünket, mi meg jóhiszemûen odaadtuk neki. Felvidult az öreg. Ha 15-én jöttünk volna haza, akkor ingyen utaztunk volna… Álmosan éhesen neki indultunk az aszfaltnak. A csíksomlyói templomnál reggeliztünk. Én már akkor fáradt voltam.

Tovább mentünk Csíkcsomortán (Soimeni) felé. Odaértünk. Lerogytunk nagy táskáinkkal a templom előtt. Sehol senki. Meg sem lepődtem. (Indulás előtt 1 v. két nappal szóltak, hogy nem kaptak választ, Csomortánról.) A lányok elmentek embert keresni. Valahogy megtalálták a gondnokot. Idős, fél kezére lebénult kedves magyar volt. Beszélgettem vele, hogy s mint kerültünk oda, mit akarunk ott stb. Megkérdezte, hogy “Jó emberek vagytok?”, meg hogy megbízhatóak vagyunk-e. Én bólogattam hevesen, dehát ér az valamit? Ért. Beengedett minket, bár picit még gyanakodott. Békés napunk volt. Gyakorlatilag átaludtuk. Este nem volt jó “hátra menni”, az új sírok visszaverték a falu fényeit…