Csomortánon ébredtünk. Bácsink reggel látta, hogy minden rendben van, így nem mindjárt kedvesebb volt.
Meghívott minket legközelebbre is. Mi meg - jobb híján - adtunk neki némi pénzt. A borítékra azért rajzoltunk neki virágot.
Megindultunk a hegyek felé. Az emberek kedvesek voltak. Mindenki megkérdezte merről - hova megyünk. „Csomortánról jövünk, a hegyek felé tartunk.” Egyik falu a másik után. Szépen múlt az idő, fogytak a kilométerek is. Az utolsó faluban még feltankoltunk. Vagy 10 kiló kenyér és sokminden más. Azután irány a hegy. És másztunk, fáradtunk, nézelődtünk, pihentünk, mentünk, vonszoltuk magunkat, meg mifene. Meg kell hagyni a táj gyönyörű volt. Hegyek, völgyek, ami szemnek (és szájnak) ingere. Aztán elnéztem egy kanyart... Kicsit lejjebb voltunk a kelleténél. Sebaj. Másztunk egyet a meredek kaszálón. Odafönn éppen befejezték a kaszálást. Hazafele készülődött a család. Engedélyt kértünk illedelmesen, és kaptunk is. Gyönyörű, helyen aludtunk, először a ponyva alatt. Felhúztuk a ponyvát, kitettük a zászlónkat, és jót aludtunk...
Új hozzászólás beküldése