A Naskalaton ébredtünk. Ki ver a hideg a Naskalat hallatán, még mindig. Akkor még nem tudtuk, de én egy ici-picit sejtettem, hogy a legizgalmasabb napunk elé nézünk. (Azt hiszem bátran nevezhetem a legizgalmasabbnak.) Megtudtuk, hogy a Naskalaton hamisak a kutyák, de még hogy!

Reggel hûvös, de szép reggelre ébredtünk. Alig néhány felhővel az égen. Gyönyörû a Naskalat. Elindultunk az úton. Már messziről láttuk a kunyhókat, amik közelében vannak az esztenák. Én már féltem. Összébb húzódtunk, senki nem maradt le. Az út elfogyott a lábunk alól, a legelőn mentünk.

A következő eseményekről nem maradt fenn kép, mert kisebb gondunk is nagyobb volt a fényképezésnél. Egy kis bukkanó után előttünk volt a nyáj, alig 20-30 méterre tőlünk. Ott volt a pásztor is, aki csak annyit mondott, hogy “Nem kellett volna, erre járni.”. Oszt elment. Ekkora a hat szép, megnevelt kutyája már hangosan ugatva és vicsorítva megérkezett. Kedvesen körül vettek minket, mi meg kedvesen szóltunk hozzájuk, falankszba rendeződtünk és reszkettünk. Hatan voltunk mint a kutyák. De véres küzdelem lehetett volna…. Szép lassan elkezdtünk a gerinc csúcsa felé menni, elkerülve a nyájat. A kedves kutyák meg tovább követtek minket ugrálva és vicsorítva. Végül le-le maradoztak. De elkövettünk egy hibát. Nem kerültük ki az itatót. (Legalábbis szerintünk ez lehetett a hiba.) A kutyák messziről rohanva, vágtázva, tusom is én hogyan, jöttek utánunk. Megálltunk, falanx, óvatos hátrálás. Siker, elmentek. De hogyan tovább?

A gerinc túloldala kissé meredek sziklás, a gerinc csúcsán nyáj van. Lassan elindultunk a gerinc legszélén. Ennek a másik nyájnak sokkal kedvesebb pásztora volt, és mintha kutyában sem bővelkedett volna. Csendesen lejjebb hajtotta a nyáját. Amikor ráköszöntünk magyarul, románul köszönt vissza. Napok óta nem hallottunk román szót. A naskalat tetején nem mertünk tovább menni, hát egy szimpatikus úton el kezdtünk ereszkedni. Egy fenyves sáv mögött megláttunk egy házikót, esztenával. Köllött a fenénének. Már messziről kiszúrtuk a dög nagy fehér kutyákat. Mi tévők legyünk. Nem akartam arra menni. Fölrohantam a gerincre, de az sem volt bíztató. Üsse kő, menjünk a ház felé. Sok kutyát túl éltünk már. Ember is van ott, majd megkérdezzük, hogy merre lehet lejutni.-gondoltuk naívan. Alig közeledtünk a ház felé, a kutyák kiszúrtak minket és rohantak felénk. Természetesen vicsorítva és ugatva. Nem hiszem, hogy egy medve csak úgy megállítja őket. 1-2-3.. Ott még egy 4-5. Összesen 8. Nem is ez volt a fő baj. Hanem a nagy fehér eb után szaladt a gazdája. Ilyet eddig sehol nem láttunk. Az összes jól nevelt véreb volt. Ez feltehetően nem. “Kicsi” megiedtem/megiedtünk. A kutya csak lassított és az üvöltöző pásztor megfogta. Ekkor derült ki, hogy a pásztor bajtárs román. Így a kommunikáció nehezen; pontosabban sehogy nem ment. Nehéz az élet. Azt mindenesetre megértettük, hogy arra is zárva az út. Jobb híján, jobbra át, irány a fenyves. Alig öt kilométerre ott a falu… 

Újra elkövettük előző hibánkat. Az út és a fenyves között ott volt az itató. Kedvenc kutyánk vágtázott felénk. Mi meg siettünk az erdőbe. Szerencsére az erdő határán megállt és csak ugatott még egy darabig. A fenyves egyébként nagyon gyönyörû volt, csak kissé meredek. Még menni is lehetett a gyér aljnövényzet miatt. Ági bokájának gondolom nem tett jót, de ha jól emlékszem ekkorra végre a bakancsa volt rajta. Térképünk, persze igen hiányosan jelzi a kis völgyeket. Leértünk a völgy aljába. Nagyon-nagy szerencsénkre(?) a völgy aljában épp készülőben volt egy új út. Egy dózer ment végig rajta. Kicsit saras volt az út, de járható. Végül a dózert is megtaláltuk. A falu; település határán. Így végül beértünk Bükkhavaspatakába, vagy hova. A településeknek itt vannak részei, aztán csángó legyen a talpán aki tudja, hogy melyik külön talapülés és melyik csak rész. Gyaliztunk, gyaliztunk a Békás felé vezető úton, és a falu végén az első adandó helyen ledültünk. Este indián kenyeret ettünk, mert már untuk a kosztot. Annyira nem jó kaja, de ehető. Aztán előbb-utóbb elaludtunk.