Fáradtak voltunk már reggel is, és éhesek.

Ételünk elhanyagolható mennyiségû volt. Vissza gyalogoltunk a völgybe, az aszfaltra és többek elmentek boltba. Nem igazán volt kedvem boltba menni, románokkal kommunikálni. Állítólag élvezte Ági a dolgot. Mi meg vártunk, és vártunk. Azután mentünk és mentünk. Azután ettük egy kis fahídon a patak felett. Ez újra erőt adott, és elindultunk a sziklák közé. Meg kell hagyni, szép volt a szoros, de a sok kosz és turista miatt, az addig látott hegyek bizony lefőzték. A legfőbb rész elhagyása után hárman (Attila, Matyi, én) csomag nélkül elindultunk a Kis-Békás völgyében, hogy lássunk valamit amit egy “átlag hasmenéses turista” nem lát. Láttunk. Pompázatos “kis” patakocskát. Ugráltunk/tak szikláról sziklára. Hümmm, de szép es vót.

Tovább mentünk. Alig lehettünk egy kilométerre a Gyilkos-tótól, amikor megálltunk pihenni. Egy-két perc után körbe néztem: Attilán kívül mindenki aludt. Két perc pihenő után. Azt hiszem ekkorra meglehetősen lefáradtunk. De tovább kellett menni, mert az aszfalton nem alhattunk. A tóba ömlő egyik patak völgyében akartam szállást keresni, de Isten megint jobbat talált ki. Amíg a boltba voltak többen, addig ránk köszönt egy félkarú magyar bácsi. Életvidám, elég közvetlen emberke volt. Egyből meghívott minket, hogy aludjunk a rétje szélén, víz is van, minden van. Elfogadtuk. Mint később kiderült ő a 8 éve lakatlan turistaszálló gondnoka. A rétjén meg rendszeresen alszanak magyar turisták. Míg ott voltunk, a közelünkbe költözött, egy sziklamászó csapat is. Pihenő napot rendeztünk. Aludtunk és kártyáztunk estig.