Elindultam szép hazámból...

Hétfő 4 óra 30 perc. Szobámat éktelen ricsaj zavarta meg. Az ébresztőm szólt. Felébredtem. Félig. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok, de lassan ki tisztult a kép. Már csak az nem volt világos, hogy minek is vállalkoztam ilyen hülyeségekre. De csak azért is elindulok.

A hajnali BKV járatokon meglepően sokan vannak. Mindenki megy dolgozni. Furán néznek rám. Nem tudják mire vállalkozom. Én sem. 5 óra 55. Megérkeztem a Keletibe. Várom Imrét. Biztos ide ér? Addig megkeresem a vonatot. Az megvan. Egy csövi pénzt kér. „Nincs apróm.” felelte. Most tényleg igaz. Csak euróm, zlotyim, koronám van a farzsebemben. Imre is megjött. Pontosan hatra. Eddig még jó. Megkerestük a 4. vágányt, meg lett. A vonat is.

A vonat is rendben elindult. Még mindig nem értettük egészen mi is történik velünk. Újra megvizsgáltuk a lényeget: útlevél - nem bíztunk a személyiben -, pénz megvan-e. Megvolt. A vonat olyan „MÁVosan” elindult. Zakatolt. Gyönyörű ködös tájon vágtattunk át, félálomban. Hatvanban hatvan perc múlva megálltunk. Elmondtunk egy-két szó viccet és robogtunk tovább. Lassan kisütött a nap. Az egén sehol egy felhő, pedig elõzõ nap végig esett. No, jó: az égiek odafönn velünk vannak. „Segíts minket, Uram!” És a vonat robogott tovább. Minden rendben volt. Alig több mint két óra múlva Miskolcon voltunk. „Miskolc Tiszai-pályaudvar. Köszöntjük kedves utasainkat!” Ó, ez ránk vonatkozik. Leszálltunk a vonatról és néztük most hogyan jutunk innen a határhoz.

Ténferegtünk. Merre tovább? Megnéztük a helyi buszokat. Semmi értelmes. Nem írták melyik visz ki a határhoz vezetõ úton a város szélére. Vissza másztunk a pénztárhoz. Megvettük a jegyet Hidasnémetiig. Fél óránk volt. Gyorsan elszállt. Utána újabb zakatolás következett. 70 kilométer. Kevesebbnek hittük. Közben aggódva néztük, hogy az E-s európai főúton alig jár valaki. Aztán biztatgattuk egymást, hogy a mennyiség nem számít, csak az hogy felvegyen valaki. Ahhoz elég egy autó is.

Hidasnémetiben leszálltunk a vonatról, és kicsit téblábolva megnéztük a Volán járatokat. Ekkor hozzánk lépett egy civil ruhás muki. Valami papírt mutatott - mint a filmekben -, és azt állította, hogy határõr. Közben kihullott pár papírja... Megmutattuk neki személyinket és elmondtuk, hogy Kassa felé igyekszünk. Megmutatta egész barátságosan, hogy merre menjünk. A szép napsütéses õszi reggel(!) elindultunk félórás sétánknak. Hosszabb volt, vagy hosszabbnak tűnt. De viszonylag vidám, picit félve a jövõtõl, hülye szóvicceket mondogatva haladtunk. Hidasnémetiből ki, Tornyosnémetibe be. Onnan ki és megláttuk a határt. Nem egy új épület. Nem is valami szép. De nekem ismerõs volt, mert 2 éve az osztállyal... (Ezt sokszor emlegettem az úton.)

És igen: átléptünk végre Szlovákiába. Gond nélkül, de azért picit izgultam. Mégiscsak határ. Nem járt arra senki. Nem kérdeztek semmit. Szlovákiában voltunk. Abba a Szlovákiában amiről annyi rosszat mesélnek. Magyar ellenességről szólnak. Nincs is Szlovákia, csak jogilag. Az is magyar föld. Izgultam.

0

Új hozzászólás beküldése

Plain text

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <b><i><em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.