Átléptük végre a szlovák-magyar határt is. Elmúlt éjfél. Azt hiszem.
A már ismert úton - keresztül Tornyosnémetin - gyalogoltunk Hidasnémeti felé. A két falu között jártunk amikor autó hangja hallatszott. Egy pillanatra ismerősnek hangzott: Lada Niva => rendőr/határőr. De épp csak átvillant az agyamon. Szép lassan megérkezett mellénk. Mellettünk ját amikor láttuk, hogy határőrökről van szó. Hirtelen, csikorogva fékeztek. Visszatolattak. Már készítettük az útlevelünket. Kedves kiszóltak és megtárgyaltuk merre-meddig. Azt mondták, minden rendben, de csak a váróteremben alhatunk. No, jó. Persze nem vittek el odáig minket. Nekünk kellett odáig is elgyalogolni.
A váróterem. Emlékezetes hely. 1 óra után érkeztünk meg. Kinn egy határőr állt. Vigyázott a rendre és ránk. A teremben nem mi voltunk az elsők. Egy család már ott volt: nagyi, mama, két kisgyerek. Roma származásúak lehettek, de nem csövesek; nem értettek még eléggé a csövezéshez. Alig pár szót váltottunk. Elvonultunk az egyik padra és ültünk. Öt előtt nem sokkal jött a vonatunk. Addig ott ücsörögtünk. A gyerekeket csak kettő után sikerült lefektetni két összetolt padra. Imre aludt. Én most először megpróbáltam igazából nem elaludni. Sikerült. Kellemesen elüldögéltem addig amíg kinyitott a pénztár.
Innen szépen ment minden. A munkásokkal és két kalauz nénivel utaztunk egészen Miskolcig. Ott már benn állt a pesti vonatunk. Újra a vonatról néztük a napfelkeltét. Fáradtak voltunk, álmosak voltunk, de nagyon boldogok. Nem vidámak, boldogok.
Új hozzászólás beküldése