Történt egyszer, úgy 2005 tavasza táján, hogy kiderült a szomorú hír: nem lesz rendes Szent László túra. Szomorúan olvastam az e-mailt. Csak az mentett meg a teljes depressziótól, hogy Dénes megírta, egy hétvége azért lesz. Aztán lassan túltettem magamat az első sokkhatáson. Az életösztön kereledett felül. Élni kell, és táborozni is. Forrt bennem az élet. Nem lehet, hogy csak két napig lássam azt a néhány embert, akivel minden évben egyszer, egy egész héten együtt szoktam élni, valahol a világtól távol, a békés erdőben! Akkor sem lehet! De egyedül nem lehet megváltani a világot.

Írtam gyorsan Balla Gábornak. Már korábban mi beszélgettünk arról, hogy segítenünk kéne fenntartani a SztLacik sorát. Nem tettünk semmit, ezért picit nyomott minket a lelkiismeret. Engem legalábbis. Írtam az említett személynek, hogy nem lehet minket csak így lerázni. Csináljunk egy tábort! Úgysem tudnánk jobb társaságban tölteni azt az időt. Pár nap, és pár levélváltás után kihirdettük: a Szt László hétvégét mi tovább folytatjuk, Portisch Lajosnak (elő) emlékének szentelve. Tudatosan nem neveztük Szent László túrának, mert tudtuk a mi szervezésünk nem lehet méltó erre a névre. (Például mi nem írtunk olyan szép meghívó levelet, mint amit oly sokszor kaptunk.)

Kihirdettük a táborunkat. Igaz csak a levelezési listán. Nem tudtam én akkor sem, hogy mekkora lelkesedésre számítsak. Azért talán egy picit nagyobbra számítottam. Az meg határozottan a kedvemet akarta szegni, hogy fontos emberek mindenféle indokokkal kijelentették, hogy bocs, de nem jövök. A lélek mégsem szállt ki belőlem. Erre is felklszültünk. Rögtön a tervezés elején leszögeztük, hogy ketten is végig csináljuk. Sőt Gábor azt is kinyilatkoztatta, hogy akkor sem adja fel, ha egymaga marad. Kevesen jelentkeztek, de nem adtuk fel. Az első Szent László túrán sem lehettek sokan. Kitûztük a kereteket, megálmodtam az útvonalat, gondolkoztunk a tûzgyújtási tilalmon, és nem szerveztük agyon az életet.