Korán kellett kelni. Valamit bekaptunk, aztán gyorsan csomagolni kellett. Dénes azt mondta, hogy a Ballák eredendően nem tudnak csomagolni. Ha álltalánosítanék, akkor igazat adnék neki, de én sohasenem álltalánosítok. Legalábbis általában nem. No. Végül mindenki összecsomagolt és elindultunk le, a templomba. Nem késtünk el. Résztvettünk egy szentmisén. Jöt tett az én lelkemnek. A nyugodt szentmise után kezdődött újra a meló. Cipelni kellett a táskát. Persze előbb megvártuk, amíg Gábor megszereli a szétesőfélben lévő táskáját. (Ezt még párszor megismételte aznap.)

A picit szemerkélő esőben meg kellett állapítanunk, hogy a kávézó zárva. Bánatosan gyalogoltunk az aszfalton. És gyalogoltunk is. Közben persze kisütött a nap, mert aszfalton csak napsütésben fárasztó igazán a gyaloglás. A solymári vasútállomáson rögtön meg is álltunk inni. Persze nem vizet ittunk, mint az állatok. Mi emberek vagyunk, és az embereket elsődlegesen a Bolero különbözteti meg az állatoktól. Így Bolerot ittunk. Nem is lehetett volna másképp. Aztán persze a Bolero sem mentett meg minket a gyönyörûséges 10-es úttól. A nap, a por, az aszfalt végül arra kényszerített minket, hogy a horgásztó büféjénél leüljünk egy kávéra, sörre, ebédre. Igen, ebédre. Amikor leültünk még nem gondoltunk ebédre, de fél egykor indultunk tovább. Szeretem Dénes hallgatni. Én műveletlen tuskó vagyok. Hallgattam. Már-már aludtam. Fél egy magasságában azért mégiscsak tovább mentünk. (Ja a WC-jük nagyon igényes volt. A fiú részen biztos.)

Az ál Egri-vár ál romjainál picit megálltunk, de kegyetlenül sütött a nap. Körülöttünk a kisgyerekek közben szám- ill. tárgyháborúztak. („Rózsaszín bögre meghalltál! Ott piros pólóban a kövek alatt!”) Dénes nem hagyott minket pihenni. Mentünk tovább. Mindig fölebb és jobbabb. A kevélyek nyerge felé. Azért megálltunk a barlang fölött egy picit. Miért nem vagyok Mózes? Idilli táborhelyek. Csak a víz hiányzott, de az nagyon. Igaz a barlang nagyon pici volt, így nem árasztotta magából a kellemes hűvös levegőt, de a kilátás akkor is gyönyörű volt. A Kevélyek nyergéből – víz híjján – tovább száguldottunk Csobánka felé. Persze spontán módosítottuk az útvonalat, így egyszer csak Csobánkán túl, az Oszoly mögött leltük magunkat. Szívás. Hát igen. Sebaj. Minket nem lehet letörni. Mi rettenthetetlenek vagyunk.

Megállapítottuk, hogy merre járunk és leültünk búcsúzkodni. Megkaptuk a testi- és lelkiútravalókat. Könnyek között búcsúztunk. Mi és a pórnép. Örök dicsőségünket megalapozandó felsorolom a hősöket (kor alapján): Balla Gábor, Elek László, Balla Borbála, Elek Mátyás. 4 őrült állat. Egyikük 30 éves csővázas hátizsákkal, ami folyton szét-szétjött. Másikuk egy 30 tonnás táskával. Harmadikuk lány létére büdös fiúkhoz csatlakozott. A negyedik alak meg úgy gondolta, hogy két pokrócon, egy könyven, egy mobil töltőn kívül felesleges szinte minden mást elhozni. Ez volt tehát a csapat. Négy őrült, de – mint tudjuk – sajtkészítőké a mennyeknek az országa. (Jó-jó ezt szimbolikusan értendő; kiterjeszthető minden tejipari dolgozóra.)

Délután 4-5 felé járt az idő, de senki sem tudta biztosan. Gábor mobilja minden bekapcsoláskor 0:00-val állt elő. (Ja, mer’ a Bori eltitkolta ezt az apró hibát még anno… Khm.) Matyi mobilja sem volt megbízható. A zsebórámat még nem húztam föl. Bori órája volt a mértékadó, de az sem volt mindig kéznél. És pár nap múlva az is elvesztette minden elektromos töltetét.

Megkezdtük a délután menetelést a bizonytalanba. Vizünk nem volt. Az út egyszercsak elfogyott. Szép fokozatosan. A dzsungelharcot soha sem szerettem. Belőlem épp kezdett kihalni a lelkesedés, amikor végre kijutottunk a semmiből Csobánka határába. Mentünk nyomós kutat keresni, de egy sem akart szembe jönni velünk. Egy nénikétől kértünk vizet. És igen, vannak még rendes öreg nénink. Adott vizet, amennyi csak belénkfért. Pedig sok fért belénk. Jópár liter. Magunkat már nem öntöztük meg vízzel, mert valahonnan nagyon sok csúnya felhő került elő. Gyanakodva néztük azokat miközben a Csikóvári lovasklub felé ballagtunk. Legkorábbi változat szerint Vöröskő alatt, a Hétvályús-forrásnál akartunk alduni. Ekkor már réges régen csak a Lajos-forrásban reménykedtünk. De ebben a borús, aszfaltos menetelésben közös megegyezéssel megelégedtünk a Gyopár-forrással. De még az is 1,5 km-re volt tőlünk. Hosszú volt a nap. Nem kívántuk azt az 1 km-t se. Nagyon nem. Menni kellett, hát mentünk.

És igen. Elértük a forrást. A Gyopár-forrást. Hurrá! Khm. Hmm. Jaj. Nos. Szóval. Ez a forrás határozottan úgy határozott, hogy nekünk nem ad vizet. Menjen el a bús… Sok variáció felmerült, de egyetlen használható terv a Lajos-forrás maradt. Nem volt víz. Semmi! Azért levakartuk a cipőket és a zoknikat is. Ettünk valamit, de már nem tudtuk eldönteni, hogy ez mi volt. Ebéd? Vacsora? Reggeli? Lényeg az, hogy étel volt egy kis vízzel. (Tartalék 0,5 – 1 l mindig volt.) Szegény Gábornak ráadásul szétszedte a gatyája a lábát. Jól kidörzsölte. Ez a halaádási tempóját határozottan csökkentette. Nem volt mit tenni, tovább mentünk. Lassan kicsit lihegve. A Holdvilág-árok tetejénél aludtunk is 10 percet. Muszály volt. Utána valahogy új erő töltött el minket. Engem legalábbis. Ripsz-ropsz elértük a Lajos-forrást. Igaz ugyan, hogy közben táskát cseréltem egy nagyon rövid szakaszon Gáborral. Õ meg valahogy rosszul lépett és kizökkent az egyensúlyából. A táskám meg átbucskázott rajta, kellemetlen emlékeket és nyomokat hagyva benne. De ekkor már kevesebb mint 10 perc választott el minket a Portisch Lajosról elnevezett forrástól.

Ámen. Befutottunk. Friss víz. Még világos. Élet. Sétáltunk a kis betontóban. Majdnem versenyt futottunk. Én nagyon támogattam volna, hogy a buszforduló közepén verjünk tábort, de lebeszéltek róla. Inkább lementek a zöld rét közepére egy padhoz. Tüzet már lusták voltunk rakni. (Ahhoz sok fa kellett volna.) Inkább gázon főztünk teát. (Milyen jó, hogy a nagy hegyekre kitalált mini gázfőzőt magunkkal vittük.) Sötétben lett kész. Zseblámpánk nem lévén gyertyafénynél vacsoráztunk. Szeretem a gyertyafényes vacsorákat. Olyan romantikusak. ;-) Némi beszélgetés, éneklés és esti ima után lefeküdtünk aludni.