Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt.
A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Hematológia. (Sugárkezelés és mindenféle szörnyűség.) 4 emeletnyi beteg. Emeletenként kb. 18 fő, egy-egy szobában két beteg. Az első szinten vannak a gyerekek. Másodikon már felnőttek, a “könnyű” esetek. A harmadik emeletre már csak maszkban léphetünk be.
A betegek kb. 20%-a a kórházban hal meg, de összesen a 80% belehal a betegségbe. Sok a visszajáró, akik pl. két éve már benn töltöttek pár hetet. A minap mondta egyikük, hogy ó már a kezelés felénél jár, benn fekszik vagy 20 napja.

Giuseppe Di Stefano-val kettesben érkeztem ma is a kórházba. Megkaptuk a “paplak” kulcsait. A kis oduba lerkatuk a cuccaink és sietve készülődni kezdtünk, mert ma fejenként két emeletet kaptunk. Öreg fehér köppenyeinket felvettük, zsebeit teletömtük szentképekkel, a vasárnapi evangéliummal, kis elmélkedésekkel. Vettem még egy nagy levegőt, mert ez a kórházi világ még mindig új nekem, és mint minden újtól és tőlem függetlentől tartottam ettől a naptól (is). Az ajtót bezártuk és átmentünk a kis kápolnába. Ez egy fokkal nagyobb luk mint a “paplak”. Van benne vagy 8 szék is. Talán elférne 12 is. Sötét lehangolt hely, lenn a föld alatt. (-1. szint) Ha nem ott laknak az Út Jézus, hát nem szívesen mennék arra.
Mint plébános által kinevezett akolitusok felkutattok a tabernákulum kulcsát. Elosztottuk magunk között Krisztus Szent Testét. Inkább többett vittünk, mint kevesebbet. Jusson minden rászorúlónak a Segítségből bőven. Ingem zsebébe csúsztatva a kis szelencét magamat egészen Tarzinak éreztem.
(1994 őszén a mormotákkal a mosómacik elsőáldozására ajándékba Szent Tarzíciuszról szóló énekes színdarabot adtunk elő. Nagyon szerettem. Csak azt sajnáltam, hogy nem én énekeltem az énekemet. Kicsi voltam még, helyettem a “Szorán hang” éneklet. Nem emlékszem ki volt.)

Először a második emeletre mentem. (Enyém a második emelet mindig, ma a harmadik társult hozzá.) A már ismerős betegeimet látogattam végig. Egy jó reggelt, egy hogy vagy, egy jaj de hideg van odakint. Sok beszélgetésre ma nem jutott idő. Szerdán van bőven, nekem egyenlőre sok is. Még bele kell tanulnom. Majd a legfontosabb: itt van velem mindannyiunk segítsége az Eucharisztiában, ha szeretné megáldoztatom. Én a kis senki. A TV-t általában kikapcsoljak, pedig most kezdődött valami sportközvetítés. Megkezdődik a lényeg. A vasárnapi evangélium és némi kis imádság után megáldoztatom. Pár perc. A kórházban töltött hosszú-hosszú napjaihoz mérten elhanyagolható idő. Pár perc történés, aztán megint semmi. TV, újság, szenvedés. Naphosszat. De az a pár perc mégis többet jelent szinte mindennél, és ezt nem én találom ki. Jó-jó nekem fontos, de belém lehet kötni, hiszen nekem ez a “szakmám”. A betegeknek, szenvedőknek fontos. No, nem álltatom magam, nem mindenkinek ugyan úgy. De akkor is megéri, mert sokakanak nagyon fontos. A szentáldozás után egy kis viszonylagos csönd van. A hálaadás és imádság sűrű csöndje. (Miközben a folyosón a nővérek fel-alá járkálnak, teszik a dolgukat. Néha szól a TV.) A kis záró imádság után felnéznek, rámnéznek. Sokat már nem lehet beszélgetni, miről is beszélgetnénk. Minden más elhanyagolható Hozzá képest. Kívánok még sok erőt és türelmet, és a viszont nem látásért fohászkodunk. (Ami azt jelentené, hogy hazamennek végre, és ezért nem találkozunk a kórházban.) Köszönöm. Viszlát. Az a köszönöm nem nekem szól. Nincs nagy érzékem az apró rezdülések, arcvonások megkülönböztetéséhez, mégis az ott egyértelmű. Aki akkor valami miatt nem találkozik közvetlenül a mindig velünk lévő Jézussal, az nekem köszön. A többiek nem. Ezért megéri. Krisztust vinni azokhoz, akik nem tudnak a templomba menni. Azokhoz, akik legjobban rászorulnak.

Előbb végeztem a két emeletemmel mint Giuseppe. Miután mindent elrendeztem, lerogytam a fotelben a “paplakban”. Ezt nem lehet leírni, ami akkor végbe ment bennem. Utólag próbáltam felfgoni mi is az a csoda ami rajtam keresztül történhetett. Áttetsző lehette, Isten keze lehettem. “Micsoda szép élmény”, mondta Giuseppe. Nem teljesen osztom a véleményet. A szépség az kicsit más. Ez sokkal mélyebb. Jól belenyom a fotelbe. Micsoda hatalmas dolog ment át rajtam keresztül, én is részese lehettem; kis fogaskerék a gépezetben, de fontos fogaskerék.
Pedig még nem is találkoztam haldoklóval, igazán elkeseredettel. Egy negyed óra alatt megemésztettem a történteket. Vissza bukdácsoltam a földre.

Pap nem volt, de a mise még sem maradjon el teljesen, tartottunk egy Ige liturgiát áldozással a végén. A szokott helyen, a földszinti előcsarnokban, tipikus piros műanyag székeken ülve. Ma sokan voltak: úgy tizenöten. Szülök, önkéntes kórházi segítők, néhány nővér. Szép volt, meg minden. Innen nézve jelentősége sokkal kisebb, mint mindennek előtte.
No persze maradtam, aki voltam. Szerdán is kicsit félve fogok menni (bár örömmel). Nem lettem jobb, tökéletesebb.

Azon a bizonyos 1994-es Tarzíciusz előadásban én voltam Tarzi. (Miért? Most már van ötletem.) Sokáig fejből tudtam az egészet. Még most is tudok belőle párbeszédeket és a két kedvenc énekemet. Az egyik álljon itt. Ez a vágyam.

Jézusé lettem, Ő meg az enyém.
Bárhová indul, vele megyek én.
Bárhová vágyik, oda viszem Őt.
Rejtem a titkát vad szemek előtt.
(Sillye Jenő, szöveg: Kovács Gábor)