Vakság

Gondoltál arra milyen lehet vaknak lenni? Nem csak úgy pár napra, hanem örökre. Én szoktam ilyeneken is gondolkodni.
A következő sztori lehet, hogy önajnározásnak fog tűnni, pedig nem akar az lenni. Sokkal inkább egy már-már csodáról szeretni szólni, ami véletlen pont velem esett meg.

Múltkor láttam a Táncos a sötétben c. filmet. Vakság. Milyen lehet vaknak lenni? Hogy megértsük nem elég bektötni a szemünket. Nem az a fő gond, hogy ha nem látok, hanem hogy ha SOHA nem is fogok látni. Ezt már nem lehet csak úgy kipróbálni. A kötést a szememről bármikor levehetem. Az a “soha” teszi súlyossá. Soha többe nem láthatom az erdőket, a sárguló őszi falveleket, az erdélyi havasokat, a színeket. Csak az egyre halványuló emlékeim maradnak nekem.
Néha ilyeneken is el-eltöprengek. Próbálom magam beleélni a helyzetbe. Sosem megy igazán. Azt a “sohát” nehéz átérezni.

Isten embere szeretnék lenni. Magamat teljesen odaadva neki. Azt akarom tenni, amit szeretné hogy tegyek. Mindenemet neki szeretném adni. “Én Uram, én Istenem, vedd el tőlem mindenem ami gátol feléd.” És ha a szememt kéri? Tudom, ennek nagyon kicsi az esélye, de kész vagyok-e odadni, ha azt kéri? A szemem, a lábam, az egészségem, a zeném, a barátaim. Kész vagyok odaadni, ha ő kéri?
Elvi szinten lazán rávágom, hogy igen. Hiszen bármekkora földi szenvedés véges, tehát az örökkévalóság végtelen öröméhez képest teljesen elhanyagolható. Elvi szinten.

Az előző két bekezdés egy szentségimádáson összetalálkozott. Nem is akárhogy.
Történt, hogy a szentségimádás elején elméláztam a vakságon; azon a bizonyos “soha többén”. Most először sikerült valamennyire átéreznem azt a “sohát”. Szörnyű volt. Ritkán fog el ilyen félelem, belső szorongás, ami összehúzza a gyomrot. Nagyon ritkán. Szinte megpördült a világ, úgy kapaszkodtam bele a térdeplőbe. Isten megajándékozott ezzel. Nem mert olyan nagy ember lennék. Csak úgy, ajándékból. Ez az ajándék felforgatott.
Két percre.
Ha már egyszer átélhettem azt a szörnyű sohát, azt az ajándékot is megkaptam, hogy végre nem elvi szinten mondtam ki, hogy “ha Te akarod, vigyed”.
Mi lenne, ha vak pap lennék? Képzeld csak el. Misézni misézhetnék végülis, hiszen csak egy ügyes ministráns kell aki segít, a többit könnyű fejből megtanulni. Gyóntatni is lehet. A leglényesebbek már meg is volnának. Aztán micsoda tanuságtevő ereje van egy hívő papnak. Még meg sem szólalt, már felfordítja az embereket, hogy figyeljenek, mert itt valami többnek kell lennie, mint egy őrült papnak. A vak rászorul másokra. Míg másokkal járja be az erdőket, hosszú-hosszú (lelki) beszélgetéseket lehet folytatni. Egy indián táborban a tűz mellett üldögélő vak sámán. Tandemen még kerékpár túrára is el lehet jutni. Hatalmas lehetőség.
Így jutottam el oda, hogy szinte vágytam rá. Istennel, Istenért nagyon jó poén lehet még vaknak is lenni. (Tudom könnyen beszélek, hiszen látok.)

Kis elvi morfondírozásaimből azon a napon Isten megajándékozott azzal, hogy átérezhettem az a sohát és örökkét. Felfordította a világot egy pillanatra, hogy utána méginkább a helyére kerüljön. Ezért igen-igen hálás vagyok.
(Lehet, hogy ez a szöveg kissé elszállt lett, vagy nyálas vagy mi. Bocsánat. Így jött ki belőlem.)