Egy szinte átlagos péntekemen beszámolója következik. Hideg vízzel, keresztúttal, böjttel, misszionáriussal és János pápára morgó karmesterrel.

vanna képek is

Mint minden pénteken reggel 6:10 körült szólalt meg először az ébresztőm. Eltelt legalább 15 perc mire kikászálódtam. Papucsban csoszogtam a fürdőig, ahol meglepően nagy csönd fogadott. Sehol senki. Hamar kiderült, hogy miért. Nem volt melegvíz. Tehát ezért nem fürdött senki. Ha már elcsoszogtam idáig, nem menekülök el. Lassan-lassan, testrészről-testrészre alámásztam. Brr… A hideg víz jót tesz. Felébresztett, s így mégis csak jól indult a nap. (Bár ritkábban lenne melegvíz.)

A nap délelőttje úgy telt, mint minden hétköznap délelőtt. Az egyetemen volt négy nem túl érdekes órám. (Pontosabban a tanár rontja el az anyagot. Az egyháztörténelem – amit Esztergomban egyszer már megtanítottak – és az egyháztan eredetileg cseppet sem érdektelen tárgyak.)

Háromnegyed egykor a csoportunkkal közösen elimádkozzuk a napközi imaórát. Egymásra várva – ami itt Olaszországban sűrűn és hosszú időt vesz el – van időnk megtárgyalni a napi eseményeket: kinek milyen órái voltak, mi érdekeset tanult vagy olvasott, kinek melyik rokonáért/ismerősérét imádkozzunk különösen is.

Az étkezések közül a pénteki ebéd a legbarátságtalanabb számomra. Hiszen pénteken nem eszünk húst, de a hallal és a gombával nem kötöttem még barátságot. Sebaj, egy kis böjt nem árt meg. Különben is milyen böjt az, amikor hús helyett remek tengeri-herkentyűkkel tömöm tele a hasam? Péntekenként éhes szoktam lenni. Ez van. Szerencsém volt. Kivételesen bazsalikommártásos tészta volt ebédre, amiből három tányér remekül helyre tette a gyomrom.

Nagyböjtben minden pénteken keresztút van szentségimádás helyett. Az elmélkedéseket minden héten egy másik évfolyam készíti. Az egyes stációk a kápolnánk üvegablakaira van festve, amiket kívülről megvilágítunk. Ezen a héten kivételesen délután háromkor imádkoztuk és egy misszionárius atya vezette. (Szombat reggel volt vele beszélgetés.) Míg a pap a gyertyások és a keresztet vivő kispap ablaktól ablakig sétált, mi a helyünkön maradva forgattuk a fejünket.

Keresztút után leültünk a csoporttal teázni. Kaptunk valahonnan egy zacskó délolasz süteményt, meg kellett enni. Én vittem a teát és a mézet, ők a bögrét és az édességet. Kb. két hetente jövünk össze egy-egy ilyen uzsonnára. Megszakítjuk a délutáni tanulási időt egy kis közösségi beszélgetéssel. Ilyen alkalmakkal derül ki, hogy ki ismeri a Liber Usualis t, ki látta A harcosok klubbját és, hogy vezetnénk jobban a szemináriumot a prefektus helyett.

A szokott esti menetrend is megváltozott, mert koncert volt minálunk. Nem is akármilyen. Bertolucci atya vezényelte kórusát a nagykápolnánkban. Régi idők szép egyházi zenéjét támasztották fel. Palestrina motettáit és stílusban hasonló saját műveket énekeltek. Tényleg szép volt. Közülük egy ember is vígan beénekelte a kápolnánkat. A mi négy előénekesünk együtt sem képesek erre. S végre hallottam igazi basszusokat is Olaszországban. Egyszóval tényleg remek előadás volt. Volt nagy vastaps a végén. A kápolna teli volt, közvetítette a TelePace is.
A nagy taps hatására a karmester és zeneszerző úr odalépett a mikrofonhoz és idegesen megszólalt: „És ez az a zene, amit János pápa óta nem énekelhetünk a Szent Péterben. János pápa óta nem énekelhettünk ott. Ez az. Ámen.” No mondom, ez jó. Szeretem ezt a zenét, s szeretem a gitáros énekeket is. Ha jól csinálják. Hallottam már rosszul előadott/megírt gitáros éneket és szörnyű gregoriánt is. Az igényesség lenne a lényeg. Nem?
(Én természetesen fényképeztem. Itt van pár fénykép: http://picasaweb.com/aranyozottpatkoszeg/Bartolucci)

S ezzel véget ért egy péntekem. Még minden szépen elpakoltam, hogy őrizzem szobám friss rendjét s elmentem aludni.