A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

 
Még január végén érkezett a kórházba. Én csak annyit tudtam róla, hogy kicsit mogorva és nem áldozik. (Én nem kérdeztem, hogy miért.) Pár szót váltottunk csupán. „Hogy van? Hogy ne lennék.”
 
Hamvazó szerdán derült ki, hogy zsidó. Pont akkor készültem biblikum vizsgára. Gyorsan elújságoltam neki. Látszott, hogy megörült a témának. A Kivonulás könyvét és a Leviták könyvét vettük. Sorra a különféle zsidó áldozat típusokat. (És azok kapcsolatát a szentmise áldozatával.) Mondtam héberül is a nevüket, s nagyban bólogatott. Ekkor kérdezte meg a nevemet, amit elsőre megjegyzett (igen ritka errefelé) és máig úgy szólít.
 
Később tudtam meg a takarító és mindenes nénitől. (Nagyon jóban vagyunk. Időnként ad uzsonnát. Igazi jótündér a beteg között, de inkább minket angyaloz le, mert olyan örömöt viszünk a betegeknek.) Azt mesélte, hogy az első időben nem egyszerűen mogorva volt, hanem őrjöngött, káromkodott. Hogy ezt meg ezt akarja. Neki, ilyen sajt kell. S hatalmas szitok áradatott zúdított szegény nénimre. Aki mindezt remekül tűrte, hiszen látott a kórházba egy s mást. Velem ebben az időben korrekt volt. (Mindig papi civilben járunk. Tudta, ki vagyok.)
 
Lassan-lassan, ahogy megbarátkozott a betegséggel, ahogy édesanyja is meglátogatta, megnyugodott. Egy nagydarab vidám fickó lett belőle. Azóta aránylag sokat beszélgetünk. Kérdezget a foci eredményeinkről, de arról is, hogy milyen a szemináriumi képzés. Hány év, mikor leszek én pap, stb. Pedig ő zsidó zsidó.
Szombaton a szemináriumban egy professzor arról adott előadást, hogy mit gondolnak a zsidók Jézusról. Említettem is neki ezt az előadást. Ennek hatására az eddigi legjobb beszélgetés kerekedett ki a dologból, hiszen tanult és gondolkodó ember ő, s kultúrált is. Érdemes átgondolni, amit mondott, lehet benne igazság. (Lényegileg egybevágott a professzor előadásával, csak ez első kézből jött.)
 
Neki Jézus elsősorban egy nagy filozófus. Olyasmi, mint pl. Buddha vagy Gandhi: érdemes odafigyelni arra, amit mondott. (Látszott, hogy igyekezett odafigyelni, nehogy bántót mondjon. Rendes tőle.) Azt, hogy Isten fia – természetesen – nem tudja elfogadni. Mindenesetre zsidó volt. Igazi, hithű, teljesen zsidó. S ezt a keresztények néha elfelejtik. (Pedig tényleg fontos. A kultúra amiben élt. Feljárt a Templomba imádkozni. Az Egyház zsolozsmája is a zsidó imádságokból ered. Jézus is imádkozta ezeket a zsoltárokat.) És nem igaz, hogy a zsidók ölték meg Jézust. Így mondta, de a továbbiakból kiderült, hogy ezt úgy érti, hogy nem az számít, hogy zsidók voltak. Hiszen a keresztények is egy időben mindenkit, aki máshogy gondolkodott eltettek láb alól. A máglya és a kereszt brutalitása között nincs nagy különbség. Egy időben így járt mindenki, aki veszélyesen máshogy gondolkodott.
A kereszténység legnagyobb hibája – szerinte – hogy azt állítja, ő ismeri az igazságot és azt meg kell ismertetnie az egész világgal. (Ez pedig így van.) A probléma igazából az, ami ebből következett, amikor erőszakkal próbálta a világot rávenni, hogy gondolkodjon úgy, ahogy ő.
A zsidóság legnagyobb hibája pont ellenkező. (Ha valaki (el)ismeri saját vallásának is a hibáját, az már valaki.) A zsidók azt mondják, hogy ők a választott nép. S a világ többi része tehet amit akar, míg nem szól bele az életükbe. A fő gond, hogy ebből arrogáns önteltség támad. Mondta ő.
Érdekes gondolatok.
 
Ekkor – látva a szobatársa készülődését – szólt nekem, hogy „add neki a segítséget”. Hiszen tudta, hogy az Oltáriszentséggel járom vasárnap a kórházat. Neki ugyan nem jelent semmit, de még nem is hangoztatta. Csendben várta, míg egy kis imádság kíséretében odaadtam a Segítséget a társának.
 
Zsidó-keresztény párbeszéd. Egy zsidó sosem fogja elismerni, hogy Jézus Isten fia. Hiszen, aki elismeri az többé nem zsidó, hanem keresztény. De nem kell utálnunk egymást. Szabad beszélgetnünk. Csak ne akarjuk közvetlen módon megtéríteni a másikat. Beszélgessünk, hogy miben hiszünk s miért. Ne akarjuk megváltoztatni a másikat, s akkor egymás segítségére lehetünk. A kis búzaszemek idővel kikelhetnek, ha az Isten is úgy akarja, de az nem a mi dolgunk. Nekünk tanulnunk kell tőlük, amit lehet.