Akármennyire is várom már az ismeretlen következő évet, amikor is új utakon próbálom követni ugyan azt az Istent, azért kicsit nehéz itthagyni Rómát. Az olaszok rémesen tudnak idegesíteni. Különösen mikor én is fáradt vagyok és folyton tanulnom kéne. Elküldtem őket már ide-oda; „a quel paese”. Azért mégis csak három évig együtt voltunk.

 

Elmegyek. Ki tudja mikor látom viszont.

 

Furcsa ez a sok-sok utolsó. Utolsó mise a nagy kápolnában. Utolsó foci. Utolsó mosogatás. Utolsó közös vacsora. Utolsó leugatása a másiknak. Úgy megszoktam már. (Ha nem is teljesen. Nem lettem olasz. Sosem tudnék az lenni.)

 

A nagy kápolnánk kicsit modern, de már a szívemhez nőtt. Sok-sok órát tölttöttem ott. Mikor már az egész szeminárium elsötétedik, s a hatalmas kápolnában sincs semmi fény csak az örökmécses pislákol. (Igazi mécses.) Néma csönd. Csak a hatalmas sirályok hangja szól be idegesítően. S ott az Úrral lehet beszélgetni.

 

Arra is rá kellett jönnöm, hogy hiányozni fognak kicsit ezek az idegesítő olaszok is. Végül is együtt takarítottuk heteken át a fürdőinket. Az se semmi, mikor több száz tányért mosogattunk el a pokolgéppel. Vidáman, dalolászva, hülyéskedve, de éget kezünk alatt a munka. (Pontosabban a kezünk égett a forró tányéroktól.)

 

Egy-két olasz ének igen jó. Az olasz tészta jobb mint a magyar. (Természetesen mindent csak mértékkel szabad fogyasztani. Különösen azt ami olasz.)

 

Akármennyire is bunkó, primitív stb. stb. olasz banda ez, azért hiányozni fognak.

 

Nem, nem nyafogás szeretne ez lenni. Csak leírtam, hogy ilyen búcsúzni. Ez a kis nehézség, érdekesség semmit nem vesz el a várakozásomból. Sőt csak erősíti bennem, hogy ne szórakozzunk itt ennyit, gyerünk tovább. Tovább. Hova? Hol leszek jövőre és mit fogok csinálni? Nem lehet még tudni. Megyek előre az ismeretlenbe. De az Úr útján. Ezért majd kiugrom a bőrőmből és ha tehetném, eltüntetném a heteket, csak hogy hamarabb elkezdődhessen az a még ködbe vésző másik, új út az Úrral. Már nagyon várom.