Te is el akarsz hagyni engem? - szólt Jézus hangja a szeminárium kápolnájában. A leendő diakónusok a kereszttel néztek szembe. Nem mondta senki, hogy könnyű lesz majd diakónusnak. Nem biztatták őket, hogy „meg tudjátok csinálni”. Jézus is belehalt az önátadásba.

Tizennégyen készültek a Római Nagyszemináriumban a diakónusszentelésre. Három évig én is velük készültem. A szentelés előtti estén mindig virrasztás van a szemináriumban. A kápolnánk megtelt a szentelendők rokonaival és barátaival. Közös készület volt, a Szentlélek segítségül hívása, hogy teljesen átadhassák magukat Isten és az emberek szolgálatára.

Péter visszaemlékezését jelenítették meg az ötödévesek. „Te is el akarsz menni?” Vívódott Szent Péter is eleget. Ki ez akinek a szeme így megigéz, akinek a hangja ilyen ellenállhatatlan? „És ti mit mondtok, ki vagyok?” A várt Messiás, aki kereszten végezte. „Ti is el akartok menni?” - szólt újra és újra Krisztus kérdése.

Isten hívására igent mondani nem könnyű.

A leendő diakónusok Istent hívták segítségül, mert tudják jól, saját erejükben nem bízhatnak. Nem holmi világi dicsőségre pályáznak. A kereszt áll a szemük előtt. A rektortól a virrasztás végén kaptak egy-egy keresztet, hogy el ne feledjék kit követnek: a hatalmas Isten fiát, aki kiüresítette önmagát; picinyke porszem lett és meghalt a kereszten. Értünk.

Szentelési mottóul is ezt választották: „Mert a kereszt igéje nekünk Isten ereje.” (1 Kor 1,18ae)