Fájt a szívem Rómában. Nem az elmaradt szentelésem miatt, hanem az otthagyott banda miatt.
Tizennégy egykori társamat szentelték fel a hétvégén Rómában diakónusnak. Örömmel néztem végig a szentelést, mert ők már végérvényesen Istennek szentelték magukat. Egyszer majd – ha az Isten is úgy akarja – „utolérem” őket, s majd együtt kapálgatunk valahol az Úr szőlőjében.
Akkor viszont fájt a szívem, amikor végigsétáltam a Szeminárium folyosóin. Százszor és ezerszer láttam már minden ajtót. Ismerem minden lámpakacsoló helyét. Tudom, melyik ajtó mögött milyen élet van. Egykor én is beletartoztam ebbe az életbe, s most már csak vendég vagyok. Minden olyan közeli és távoli egyszerre. Akárhogy is, az a legjobb szeminárium a világon. (Minden problémájával és nehézségével együtt.)
Szentségimádások. WC pucolások. Kölcsönös szívatások. Együtt énekelgetések. Felületes, de örök optimista olaszok. Sok-sok tészta és születésnapozás. Hiányzik. Nehéz (volt) otthagyni.
Isten most másik útra hívott engem. Egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg bennem, hogy jó helyen vagyok-e. Erre vezet az utam, követem. Csak hát néha nehéz.
Új hozzászólás beküldése