Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most,

S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,

Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!

Kisfaludy Károly: Mohács (részlet)

Évek óta próbáltam rábukkanni fel-feltörő erővel egy megkopott magnókazetta eredetijére. Otthon találtam még anno a kazettát jó pár évvel ezelőtt. Olyan rockopera vagy inkább rockrequiem jellegű valami volt, telis teli jobbnál jobb versekkel.

Nagy-nagy örömömre ma megszereztem a Kormorán együttes Nekünk Mohács kell! c. albumát és ez az amire annyira vágytam. :)

Van benne sok-sok jó vers. Nem is tudok válsztani közülük. Itt van egy.

Reményik Sándor:           Ahogy lehet

Fogcsikorgató türelemmel, Összeszorított szájjal - Krisztus-követő bús próbálkozással, Majd daccal, lobbanóval, Fojtott igével és visszanyelt szóval, Tenyérrel, mely sima örökké, Csak a zsebben szorul ököllé - Keserű, tehetetlen nevetéssel Békülve meg akármi rendeléssel - Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis, Hogy rajtunk ez is, az is megesett: Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, Kínszenvedést virágzó életet. Ahogy lehet...

Megalkuvás zsoltárát énekelve, Végtelen rabmenetben csak megyünk, Nincs semmi fegyverünk, Fegyvertelen a lelkünk lázadása, Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, Vágyik a Péter vad mozdulatára, Amikor Istenének védelmében A Málkus fülét hirtelen levágta. Kik vagyunk mi? Ó, nem az Alázat, Csak a megalázottság fiai. Nemzedékek büszke hídfői közt Görbülő ív, görnyedő átmenet:

Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, Nem apáinknak tetsző életet. De aki másképp tehetne helyünkben, Az vesse reánk az első követ! Minden percünk kínzó kiegyezés: Ahogy lehet...

Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, Félbenmarad, megmásul mondatod? Egy szikra talán mégis zengve pattan Lángörvényből, mely benned kavarog. Dagadnak benned árvizes erők, Zúdulna niagarás zuhatag: Elégedj meg, ha megtöltesz belőle Kristálytiszta vízzel egy poharat. Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább, És amit hagynak, egyre kevesebb: Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, A töredéket eltört mondatodból, Minden megmaradt árva keveset: Ahogy lehet...

Láttad a Karsztok szirt-sivatagában A liliputi termőföldeket? Pár négyzetméter - amit a lavina, A kőgörgeteg könnyen eltemet. S a Karsztok boldogtalan magvetője, A földmívelés madárijesztője Ezt a kis humuszt mégis szereti, Kicsi kőkeritéssel keríti. Pedig szinte sírjának is kevés. Ó, karszti sors; ó, karszti temetés..

Te is, testvérem, karszti sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel - Ahogy lehet...

Ahogy lehet...

1935 április 11