A Szív újság jubileumi számában (2008. december) jelent meg rólunk - a Montserrat jezsuita jelöltközösségről egy cikkecske. Most közlöm az eredetit.

 

A Fűrészfogú-hegy lakói a harmadikon.

A jezsuita jelölt ritka mint a fehér holló, mi mégis öten vagyunk. Együtt készülünk a noviciátusra egy jezsuita rendház harmadik emeleten. Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, nem marslakók. Saját erőnkből kifestettük, berendeztük az otthonunkat. Isten erejével – és elöljárónk irányításával – készülünk arra, hogy egészen Istennek éljünk.

  1. augusztus 17-én reggel Budapest utcáin tűzött a nap. Leszálltam a négyes-hatos villamosról, még kissé álmosan megkerestem a Horánszky utca húsz számot. A felújítás alatt álló épületben jöttek-mentek a munkások. A portól félremenekülve álltak a társaim, akiket még nem ismertem. Munkára gyűltünk össze, hogy leendő közös szállásunkat kifessük és rendbe rakjuk.

Kissé félénken köszöntem nekik, bemutatkoztam, és fürkésztem a még ismeretlen arcokat, hogy vajon milyen embereket rejthetnek. Megjött Zoli is (Koronkai Zoltán SJ), a főnökünk, akikről béke és derű sugárzott, mert együtt voltunk. Hiba Gyuri – egyik jelölttársam – még Indiában volt, Mihalkov Feri pedig – aki szintén társam – eltűnt mintha a föld nyelte el. Lassan mindenki előkerült, és kiderült, hogy ismerik egymást, egyedül csak én lógtam ki a sorból.

Nem estünk neki rögtön a munkának – bár én igazán nem bántam volna – hanem leültünk az úgynevezett meditációs terembe – csak úgy jezsuitásan. Megismerkedtünk egymással és kiderült, hogy a többség tanár, valamint én vagyok a legfiatalabb, és rajtam kívül más is tanult teológiát. Megnyugodtam, hogy lehet ebből a csapatból még valami.

Az évkezdő, közösség indító, munkára hívó szentmise után nekifeküdtünk a falaknak. Kisebb-nagyobb megszakításokkal szeptember második feléigdolgoztunk. Időbeosztásunknak megfelelően kettesével ill. hármasával festettük a falaktat. Bangha Béla egykori szobája – amiben már mi lakunk – újra vakítóan fehér lett, bár még mindig látszik, hogy az alsó öt centit csak egyszer festettük le.

A közös munkában sok minden kiderült: hány rendőr viccet ismerünk, kinek melyik a kedvenc népdala, milyen szépen/hamisan tudja azt elénekelni. Persze idővel a komolyabb témák is előkerültek, egészen Descartes dualizmusától a Szentírás magyarázatokon át, kinek-kinek személyes meghívásáig. Esténként a tisztes munka utáni jóleső fáradtsággal tántorogtunk a zuhany alá, hogy levakarjuk kezünkről-lábunkról, hajunkról, de még szemüvegünkről is a rászáradt festéket. Szűz Mária névnapján, sok-sok fáradozás és munka, szórakozás és sörözés, izzadtság és mosakodás után szép lett a ház. Ugyan készen még nem álltunk, de megtartottuk első szentmisénket, amin először ünnepelt együtt az egész közösség.

A fehér falak még csak a hideget sugározták, a szobáinkban bútorok nem voltak.A nagyszoba középre egy asztalt tettünk oltárnak, és amikor a felmutatott Oltáriszentség egybeolvadt a fehér fallal, a misével megszentelt tér az otthonunk lett. A Montserrat jelöltközösség beindult. Itt jegyezném meg, hogy a Montserrat vagyis a „Fűrészfogú-hegy”, Spanyolországban van. Amikor Szent Ignác a Szentföldre indult, akkor Montserraton épült kolostorban töltött egy éjszakát. Eladta lovagi ruháját, és kardját Máriának ajánlotta. Innen ment Manrézába – noviciátusa helyére.

Mi is noviciátusba készülünk, ennek első állomása a Montserrat. Nem egyéjszakás kaland, hanem a döntés próbájának éve.

Otthonunkat napról-napra építgettük, szépítgettük. Kaptunk ruhásszekrényt, asztalt, székeket - mind különböző helyekről – sőt még a konyharuhát, tányérokat, merőkanalt is adományokból gyűjtöttünk. Tésztaszűrőt senkitől sem kaptunk.

Így berendeztük egyszerű házunkat.

Mire igazán otthonossá vált a jelöltház, eljött a házavató ideje. Meghívtuk a provinciális atyát, jezsuita papokat és testvéreket, híveket és barátokat. Október negyedike nagy ünnepünk volt. Páter provinciális megáldotta a szobáinkat, hogy azokban minél inkább Istenre figyelhessünk, Vele éljünk, hogy az Ő nagyobb dicsőségét és az emberek üdvösségét szolgáljuk. Az áldás után természetesen volt eszem-iszom, baráti beszélgetés idős és fiatal jezsuitákkal, sőt gyerekek is jártak itt az ünnep alkalmából.

Azóta itt élünk. Eljött a készület és a szürke hétköznapok ideje. Alakítani való még akadna bőven, hiszen a mikró még mindig a földön hever, a mosógép nincs rendesen bekötve, stb., de hétről hétre javul a helyzet.

Napközben mindenki végzi a dolgát: van aki egyetemre jár, van aki irodában dolgozik, a harmadik messze-földön tanít, a negyedik könyveket fordít, az ötödik pedig kórházban betegszállító.

Vannak úgynevezett közösségi estéink, ám nem igazán jó ez a kifejezés, mert szinte minden esténk közösségi. Hetente egyszer Koronkai Zoli vezetésével beszélgetünk az imádságról, Szent Ignácról, és jezsuita lelkiségről. Időnként betér hozzánk egy-egy jezsuita, hogy kötetlen beszélgetés és falatozás közben megismerkedjünk.

A többi estén magunk vagyunk, de a vacsoraasztal körül szinte mindig találkozunk. Ünnepi estéken előkerül egy üveg vörösbor, amellett beszélgetünk, tréfálkozunk, vagy éppen Isten és ember legmélyebb dolgairól beszélgetünk. (Néha túl sokáig is, s így másnap nehezen kelünk fel, mikor az óra csörög.)

Közösségi misénk minden héten van – az ebédlőnkben. Lelkiéletünket folyamatosan gazdagítjuk, csöndben, minden erőszak nélkül segít minket az Úr. Régebben elképzelhetetlennek tartottam, hogy naponta elmélkedjek és exament végezzek, manapság szinte nem is érzem jól magamat nélküle. Ha még mindig marad időnk, akkor van hogy azon kapjuk magunkat, hogy a kápolnában ülünk, s közösen rózsafüzért vagy zsolozsmát imádkozunk.

Így élünk öten a Montserrat Jelöltközösségben. Napról-napra jobban látszik, hogy milyen különbözőek vagyunk, de egy cél vezet minket, egy vágy, egy közösség éltet. Örömben és bánatban, békében és haragban, munkában és szórakozásban igyekszünk az Úr felé, törekedve arra, hogy mindent Isten nagyobb dicsőségére és az emberek üdvösségére tennünk.