Idén is jártam BHTCS-n, de most nem írtam olyan "csúcstól-csúcsig" beszámolót, hanem "csak" egy olyan cikkecskét, ami olyanoknak szól(hat), akik még sosem járták a végtelen erdei ösvényeket egy sötét téi éjszakában. Tehát pont neked szól.

 

A „Budai-hegység távoli csúcsai”

Még a hatodik csúccsal sem volt semmi gond. A Nagy-Kopaszra (a Budai-hegység legmagasabb csúcsára) szinte felfutottunk. A mínusz tizennégy fok ellenére is megizzadtunk. Szakállamra kiült a jég. Az utat könnyen megtaláltuk, a hold bevilágította az éjszakát. A tetőn megkaptuk a látogatásunkat igazoló pecsétet, mellé pedig egy müzliszeletet. Épp csak körbenéztünk a kilátóból és mentünk tovább. Hátra volt még négy csúcs.

2002 óta minden év január első hétvégéjén száz-százötven hóbortosnak tűnő egyén buszozik ki Nagykovácsiban, hogy részt vegyen a „Budai-hegység távoli csúcsai” elnevezésű téli éjszakai extrém teljesítménytúrán. Ebben az évben közel száznyolcvanan indultak, hogy tíz óra alatt felkeressenek tíz hegycsúcsot, s onnan csodálják meg a téli éjszaka szépségeit.

A Nagy-Szénás kopasz csúcsáról hiába volt gyönyörű a kilátás: alig tudtunk csodálkozni. Harminc kilométerrel a lábunkban, víz nélkül, dideregve kértük a pecsétünket. Még három csúcs várt ránk. Menni, csak menni, menni. Föl és le. Itt jobbra, ott balra. Bukdácsolva a jeges ösvényen. Jaj nekünk. Pedig eddig olyan jól mentünk. Holtpont. Sőt holtóra. Elmúlt hajnali fél négy. Már szembejövőkkel is alig találkoztunk, akik biztattak volna minket. Kész vége. Leülök, s ennyi.

Itt nincs első és második helyezett. Nem a másik ellen gyalogolsz. Az egyetlen cél önmagadat leküzdeni. A cél bebizonyítani, hogy ember vagy, aki ura önmagának. Legyőzni a természetet. 35-40 km egyetlen éjszaka alatt. Hóban-fagyban. 131 indulónak most is sikerült. S míg magaddal tusakodsz, hogy feladd-e vagy sem, addig körülvesz az Isten alkotta csodálatos világ: zúzmarás bokrok, havas mezők, szikrázó mennybolt. A szerető Isten ezt ajándékozza neked. Akár feladod, akár nem. Ő így szeret.

Az utolsó négy kilométeren alig vonszoltam magamat. Az előttem lévő sarkát néztem, s próbáltam egyszerre lépni vele. Már nem szóltunk egymáshoz semmit, csupán egy-egy halk jajszó hallatszott. Egyik láb, másik láb. Előre. Tovább. Fájt a lépés. Fájt az állás.

Feltűnt a templom kivilágított tornya. Ott a cél. Már csak pár lépés. Még kettő. Na még egy utolsó. Sikerült.

Odabenn, míg az emléklapomat írták, lerogytam egy székbe. Elnyújtottam tönkrejárt lábaimat és nagyot sóhajtottam: köszönöm Uram! Köszönöm, hogy legyőztem magam, bár ezt is csak a te segítségeddel. Köszönöm, hogy adtál mellém társakat. Köszönöm, hogy ilyen gyönyörű tájat adtál ma nekem. Köszönöm, hogy vagy és, hogy szeretsz!

Elek László

A túráról bővebben: http://bhtcs.rmse.hu

(Megjelent A Szív februári számában, valamint a Galamb januári számában.)