Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Most újra itthon vagyok úgy 25-30 letekert kilométerrel a lábamban, pár fotóval a gépemben, és sajnálatos módon egy fotóállványcsavar nélkül.

Tegnap nyílt napot szerveztünk itt, a jezsuitáknál. Ebéd közben beszélgettem az egyik vendéggel, a Katolikus Rádió egyik munkatársával. Ma reggel tovább álmodtam a történetet és odáig jutottam, hogy azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy elmegyek valahová fotózni egyet. Még pizsamában kinéztem egy vonatot a Velencei-tóra, összeraktam a felszerelést, bekaptam egy marék kekszet és elindultam. Az utolsó pillanatban a papucsomat még cipőre cseréltem és így ültem fel a kerékpárra.
Kettőkor már Velencében voltam. Tekeregtem erre-arra. Majdnem teljes egészében megkerültem a tavat.
Sukoró után játszottam egyet: az állványomat jó erősen felkötöztem a kerékpáromra, de úgy, hogy előrefelé egy jó métert kilógjon. Beállítottam automatikus fényképezésre és elindultam az úton. No, ezt sokszor megismételtem mire kb. jó beállítások születtek. (Nagyon-nagyon megnéztek az arrajáró autósok és kerékpárosok. :) ) A következő kanyarban megálltam egy keresztnél, s tovább szórakoztam. Megnéztem a pákozdi emlékművet és a Szúnyog-szigeten fényképezgettem megint. Aztán hazaindultam, de már olyan éhes voltam – hiszen rendesen reggelizni sem reggeliztem, hogy Pákozdon benéztem egy vendéglőbe. Nyamm-nyamm. Onnan már teljes sötétségben tekertem Dinnyésre, ami azért volt érdekes, mert a teljesen nyíl egyenes úton senki sem járt. Egyedül az én kis lámpácskám világított az éjszakában. Gyönyörű volt.

(Egyetlen kis bánatom, hogy a sok döcögésben egy fontos (és spéci) csavar kiesett az állványomból. :( Mindennek ára van.)

A sztori ennyi csupán. Nézegessétek meg inkább azt a néhány képet, ami sikerült.

View Larger Map