Olyanok vagyunk a magyar társadalomban, mint az elveszett jezsuiták Kínában. Vagy inkább olyanoknak kéne lennünk: olyan felkészülteknek.

A Kínába induló első jezsuita misszionáriusok komolyan vették a felkészülést. Évekig tanulták a nyelvet. Jól kielemezték Konfuciust. Tanulmányozták a kínai kultúrát és társadalmat. Jól megtanulták hozzá a teológiát, hogy legyen mit átadni. Majd a hosszú készület után belevetették magukat Kínába, de többé nem volt olyan idegen az ország, hiszen szőröstül-bőröstül átvizsgálták már.

Ezt csinálnia ma is az Egyháznak. Nem kétszáz éves módszerekkel és eszközkészlettel fenntartani a saját struktúránkat, jobb esetben közösségeinket. Ha csak negyed annyi energiát szánnánk arra, hogy megismerkedjünk a mai fiatalok számunkra kínai nyelvével, akkor sokkal több embert segíthetnénk Isten felé. Mert bár nagy a sokféle kommunikációs zaj, de igény és fogékonyság most is van a kétezer éves „tanainkra”. Isten szeretete ma is ütőkártya. Csupán olyan nyelvet kéne beszélnünk, amit ők is megértenek.

Ezt hajtogatom már egy ideje. És tudom magamról, hogy hiába van ez a honlapom, RSS forrással, és van GReader megosztásom, twitter (turulcsirip) felhasználóm, de már én is alig-alig beszélem a következő nemzedék nyelvét.

Itt lenne az ideje dolgozni és jól megtanulni kínaiul. Miattuk: a kínaiak miatt.