Ma valaki beírta a google keresőjébe, hogy „pap ideges első miséje előtt és tanácsot kér”. Első helyen az én oldalam jött be. Egy régi életjelem. De hiába látogatott el az oldalra, nem kapott segítséget, így gyorsan tovább állt. Most üzenek neki valamit, hátha visszatér.

Még sosem mondtam újmisét, hiszen nem vagyok pap (még!!). Elég idős sem vagyok ahhoz, hogy bölcsen mindent tudjak. De számtalan papszentelésen és újmisén voltam már. Valahol hívőként, de legtöbbször ministránsként. Magyarországon és Rómában egyaránt. Az utóbbi időben pedig barát-fotósként. Ott állhattam a sekrestyében sok újdonsült pap mellett legelső miséjükön.

Hányan voltak idegesek közülük? Szinte mindegyikük izgult és remegett. Be voltak sózva vagy magukba mélyedtek. Hiszen legelső repülő útján is izgul szinte mindenki, pedig abban semmi pláne nincs. Egy szentmisében mégis csak Isten lesz jelenvalóvá az oltáriszentségben és ehhez szükség van az új papra. És ezt nem lehet elpróbálni. El lehet próbálni minden egyes mozdulatot, szöveget, éneket. De a Szentlelket nem lehet kipróbálni előtte, hogy biztosan működik.
A szentelésben a szentelendő lényegileg megváltozik. Leszáll rá a Szentlélek és tevékeny részese lesz napról-napra az egyik legnagyobb csodának: az Isten önmagát adja nekünk egészen kézzelfoghatóan. Közben mégis ugyan az az ember marad a pap: raccsolásával, kicsinyességével és bűneivel. Ez a legcsodálatosabb az egészben. A tökéletes Isten a tökéletlen emberre bízza magát, hogy a tökéletlen emberen keresztül jusson el mindenkihez.
Csodálkozunk, ha első miséje előtt ideges az új pap és tanácsot kér? Ez a legtermészetesebb dolog. Szembenézni azzal, hogy a törékenyen, szerencsétlen ember a végtelen Isten eszköze lehet, nagy levegővételt kíván. Aztán zsupsz. Fejest kell ugrani Isten ajándékba.

A gyakorlatban nagyon sokat lehet segíteni az újmisés papnak. A ceremoniáriuson múlik szinte minden. Hiába tanulja meg az ifjú pap fejből az összes liturgikus szöveget, az első misén jól jön a biztonság. Kell egy ceremoniárius, akinek az a dolga, hogy szépen megmutogassa a vaskos misekönyvben, hogy mikor mit és hogyan kell mondani.
Olaszoknál többször láttam, hogy egy vicces kispap eldugott egy mosolygó fejet ábrázoló kis cetlit a misekönyvben. (Persze nem mindegy, hogy hova.) Amikor a mise végén remegve kitárta kezét, hogy Isten áldását adja maga emberi kezeivel az összes hívőnek, na akkor meglátta a cetlit. Egy pillanatra elnevette magát. Vele nevetett az Isten is. Immár oldódva Isten örömében mondta ki az áldás szövegét.

Valahol hátborzongatóan csodálatos minden új mise.