Királyegyháza – Magyarmecske – Kisasszonyfa – Téseny – Baksa – Görcsöny = 25,0 km

Csendesen szunyókáltunk. Lassan egy órája. Ennyi maradt a napi elmélkedésből. Lehúztuk a cipőnk, Isten jelenlétébe helyezkedtünk, és elbóbiskoltunk. Ráértünk. Reményünk sem volt arra, hogy eláll az eső.

Nyitva volt mindkét ajtó. Ezért jöttünk be. A falakról hullott a vakolat. A padok talán soha sem láttak lakkozást. Hiányzott minden díszítés, mintha befejezetlenül hagyták volna. Csak a friss biztosítéktábla jelezte, hogy van erre élet.

Táskánk, cipőnk, zoknik alatt a tócsa lassan összeért. Egymásra néztünk és visszahajtottuk fejünket a padra.

A református templom szárazon visszhangozta a tetőről aláhulló csapadékot.

*

A koszos buszmegállóban épp a cipőmet rángattam le a lábamról, hogy kicsavarhassam a zoknimból a vizet, amikor odajött az a cigány férfi. Kérdezgetett, hogy merről jövünk, merre tartunk, minek csináljuk ezt az egészet. Szerencsére hamar odébb állt.

Öt perc múlva megint ott volt. „Borsóleves csipetkével. Kell-e?” – mondta, és elindult a háza felé.

Négyesben nézték a tévét, sodorták a cigarettákat. Kiscsirkék melegedtek az asztal alatt. Pár négyzetméteren. Gőzölgő borsólevest kaptunk, nagy tányérral. Majd egy egész fazékkal. Kávé is volt. Nem kínálták. Adták.

Nem tudtam eddig, hogy a borsóleves ennyire finom csipetkével.

*

A plébános nem volt otthon. Szakadó eső. Sötét. Vacogó fogaink miatt, alig tudtunk beszélni. Több utcát végigjártunk. Húsz házhoz bezörgettünk. Semmi.

Egy utcában a lezúduló patakkal küszködtek a férfiak, az öregasszony háza védelmében. Bár volt nekik elég bajuk, de megkérdeztük az őket bíztató lányt.

Először forró teát kaptunk a meleg konyhában. Keresték a plébánost. Nagyon hosszan vacsoráztunk. Beszélgettünk közben a családjukról, a fociról, a plébános atyáról, az egyházközségről, a falu közösségéről.

Az orvosi rendelőjük fűtött előterében aludtunk, míg a ruhánk a radiátoron száradt.

Ezt a családot is elfogadnám magaménak.