Estefelé a London Eye környékén sétáltam a Temze partján a csendes esőben. Sokat változott a vidék, ahogy szemerkélésből szakadás lett. A Waterloo Bridge alatt a lakókocsi sörözőtől vettem egy műanyagpohár sört, jó drágán. Az egyetlen még szinte száraz sörpadot elvonszoltam a legesőtlenebbnek tűnő részre, miközben a híd résein át becsöpögő hatalmas vízcseppek hígították a sörömet. A pad sarkáról hallgattam a gitáros fiatal utcazenészt és bámultam a Big Ben fölött csapkodó villámokat. A zenét el-elnyomta a fölöttünk átdübörgő metró.

Egy félóra alatt itt is átnedevesedtem.

Az Elephant & Castle felé gyalogoltam a buszom felé. Sötét volt már és rendesen esett. Éhes voltam. Bebenéztem az ajtókon, de sehogy sem találtam a helyet.

Aztán egy sarkon visszanézve ott állt: The Flowers of the Forest. A vékony alacsony pultos alig érte el a felső polcot. Ki volt írva a háttérben, hogy naponta csak egy vendéggel kedves, és az nem te vagy, de hiányzó fogaival emberi vidámsága gyorsan felszabadított. Az öregedő alkesz szerint ez egy Ír-Skót kocsma, legalábbis ő ír zenéket nyomott a gépen. A fél kocsma együtt énekelt. A túl oldalon egy család biliárdozott tizenéves gyerekeivel. Mögöttem német még-el-nem-köteleződtünk-pedig-kéne felnőttek itták csendben boraikat, söreiket. A pult szélén három már vénülő félben lévő asszony, egy visszahúzódó öregúr társaságában mulattak keményen. Az olasz suhancok beraktak valami oda nem illő zenét, de a főnök rögtön kinyomta és folyt tovább a vidám este. A három vénlány leállt táncolni. És nem volt röhejes. Nem volt bután vicces. Olyan tökéletesen szerethető, emberi volt.

A zenegép mellett, középen, ültem a magas asztalnál. Szopogattam a pintnyi Guinnesst. Majd a következőt. És boldog voltam. Úgy igazán. Amikor jólesik mélyen venni a levegőt és olyan könnyű a tüdő és a lélek. Odakinn csöndben szakadt az eső a londoni éjszakában, idebenn pedig boldogság volt minden mesterkéltség nélkül: nem fájdalom mentesen, nem elmúlás nélkül, hanem emberien; olyan igazán igazian.