Hiába vagyok jezsuita, hiába tudják, mikor érkezem, hiába ígérik, hogy várni fognak. Egy rendházba az első bejutás — legyen az a világ bármely pontján — mindig körülményes. Nem hallják, nincsenek otthon, nem figyelnek. Bármi előfordulhat. És elő is fordul. Itt kijöttek ugyan elém a repülőtérre, csak se táblát nem tartottak, sem nem kerestek fennhangon kiabálva. 

Ám ha egyszer beengednek… Először mindig a szobát mutatják be: asztalon a kulcs, fiókban a wifi kód. Majd a konyhát: sör a hűtőben, kávé a szekrényben, az étkezésekre pedig ott lehet feliratkozni. Aztán egyedül hagynak: „A kápolnát megtalálod magad is.” Nincs túlcicomázva a köszöntés, hiszen a lényeget tudom: érezzem magam otthon. Ha akarom. Ha valamire pedig szükségem van, csak szóljak.

Olyan jezsuitás köszöntés ez. Gdynában, Kassán, Krakkóban, Lisszabonban, Lyonban, Marosvásárelyen, Pozsonyban, Szatmárnémetiben és most Bostonban is. És én ezt annyira szeretem.