Mire bejutottam már kezdődött a beszállás a frankfurti járatra, de a sor jó hosszú volt. Reméltem, hogy ennyi még belefér: futottam egy kört. Nem találtam és a helyiek sem ismerték. Talán nincs is. A sor egyre fogyott. A mobilból próbáltam kicsikarni a választ. Döcögve, de csak meglett a Folqa stand. Gyorsan: hátha van még annyi időm. És forintom. 

Volt. Éppen. Színben barátságos, bajuszban nem morgós: legyen egy szűcs. Dobozostúl gyömöszöltem a kézipoggyászomba, de ssak pár percre. Amint felértem a gépre vettem is elő, hadd lássa meg Magyaroszágot. Így, utoljára.

A Szűcs azóta mindig velem van: a zsebemben, a táskámban, vagy alázatosan az asztalomon. Egyre többet jelent. Önbecsülést. (Lám, nálunk ilyenek teremnek meg.) Otthonosságot. (Onnan jövök, ahonnan ő.) Biztonságot. (Benne van az egész ország.) Társat. (Már ketten nem értjük ami itt van.) Derűt. (Mikor szemébe nézek.) Titokzatosságot. (Marad kiismerhetetlen.)  

Alázatot, mert abból neki van sok. Lesz talán nekem.

Boston

(Itt egy hosszabb mese folqákról: ebben a videóban.)