A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Csak a szombat délelőtt volt előre meghatározott, csak azt kérték tőlünk. Elmondtuk egymásnak hogyan is vagyunk, és hogyan van az Isten az életünkben, bennünk. Felszabadultan meséltünk, mint az otthoni vacsorákon. Mégis mélyen, mint akik fontosabbat szeretnének tudni egymásról; mint akik hiába idegenek, valahogy mégis összetartoznak. Alig négy óra alatt körbeértünk. Kávézással és misével együtt. Megtettük, amit meg kell. És örültünk Neki. És egymásnak.

Legtöbben már pénteken lejöttünk, vacsoráztunk, horrorfilmet néztünk. Szombat délután ki-ki ment a maga feje után: pihenni, tanulni, beszélgetni vagy futni a viharban. Este aztán közösen vacsoráztunk a szomszéd kisvárosban, majd megnéztük a Calvary-t. Csak akinek kedve volt. És volt. Olyan is, akinek nem. Közben kiraktam egy kirakóst. Olyan jó volt így.

Vasárnap este van. A többiek rég hazamentek. Én maradtam. Beszélgetni a családommal, olvasni az óráimra, örülni a létnek. Mellettem a kandallóban ropog a tűz. A tea és az oldalak gyorsan fogynak. A naplemente előtti utolsó félórára pedig eltűnt minden felhő, és csodálhattam, ahogy az őszi fényekben pompázó világítótornyot a gallérjáig csapkodják a hullámok.