Eddig még jó. Furcsa dolog ilyen hírtelen a világ végére kerülni egy szál kerékpárral. Két óra van és már legalább 90km van mögöttem. Első napra jó ez. Lehet, hogy majd veszek valahol egy sebességmérőt, hogy tudjam mennyivel és mennyit megyek.

Az indulás pillanata

Furcsa még ez az egész. Reggel kigördültem a kapunkon. Unalomig ismert utcákon tekertem, mint annyiszor máskor. A saját birodalmamban jártam. A kilométerek fogytak alattam és tízre már Esztergomban voltam a hídon. Magam is meglepődtem, milyen könnyedén haladtam a tízes úton.

Üdvözöljük Szlovákiában

Aztán átértem a túlpartra. Jött egy 50km-es blokk Nové Zámky határáig. 50km pusztaság. Sehol semmi. Szinte nyíl egyenes út. Kicsit fel, ici-picit le. Még jó, hogy nem volt negyven fok. Így is kidőltem. Semmi, semmi, semmi. A vádlijaim meg szóltak, hogy nem kéne 300km-el kezdeni. Nové Zámky előtt még kaptam pár kilométer szembeszelet is. Elfáradtam. De ez még valami szokatlan fáradtság. Nem az a „nem fogom kibírni így két hétig” típusú fáradtság. Nem is az „itt kéne mára abbahagyni”. Egyszerűen csak „basszus, fárad a lábam”, majd visszaváltok egyet – nem kerget senki sem – és tekerek tovább. Tovább. Tovább.

Előre csak előre

Most egy fagyizóban ülök. Egy idegen fagyizóban. Más nyelv, más házak, autók, táblák. Más közlekedési kultúra. Már világ. Pedig csak a szomszédba jöttem át.

Égetőn tűz a nap, de még sötét felhők veszik körbe a várost.

Jó ez a magányos tekerés. Szép lassan ürül a fejem. Kiesik, otthon marad minden. Gondok, bajok, feladatok, kapcsolatok. Nincs senki és semmi amivel törődni kellene. Vagyok én: két láb és egy fenék. Mással nem kell foglalkozni.