Nové Zámky után tovább romlott a helyzet. A végtelen síkságot ugyan sűrűbben szakította meg egy-egy falu, cserébe viszont felerősödött a szél, fekete fellegek gyülekeztek és a lábam is belefáradt a munkába. Végül mégis messzire jutottam és ágyban alszom.

Lassan, de kíméletlenül nyomtam a pedált. Eddig sosem volt ennyi türelmem semmivel szemben. Most, kicsit rámorogva a szélre, ellenálltam: ha lassan is, de folyamatosan tekertem. Úgy 15-20 kilométerenként megálltam, de tényleg csak egy pár perces szusszanásra. A településeket szerettem legjobban, mert ott nem fújt a szél.

Hátulról lassan, de annál elszántabban jött a gonosz fekete felleg. Nem zavart, csak levettem a trikómat, amikor szemerkélni kezdett, hogy az se legyen vizes. (Nem mintha nem lett volna az izzadságomtól nedves.)

Galánta határában megettem maradék zsömléimet és rájöttem, hogy ennyi mára elég volt. Ott aludtam el helyben. Persze tíz perc után felébresztettem magamat és tovább tekertem. Már elkezdhettem egy csöndes erdőszéle után nézni, ahova lefekhetek. Viszont újra súlyos vízhiányom volt. (A nap folyamán biztosan 6 liter fölött volt a fogyasztásom. Erre azért nem számítottam.)

Kis utakon tekertem végre. Az első falu Pusté Úl’any. Itt nem volt magyar névtábla. Megláttam a templom tornyát és úgy okoskodtam, hogy ahol templom van, ott van temető. Ahol pedig temető, ott van csap is. A templom nyitva volt. Ha nincs ott szentmise, akkor igen ritka az ilyen. Volt. Pár perccel a kezdés előtt értem oda. Beültem hát, mert szeretem a szentmisét. Természetesen szlovákul volt az egész, amiből nem értek semmit. Viszont a Katolikus Egyház liturgiájának egyik szépsége, hogy gyakorlatilag bárhol végezzék a világon, a formulák, a szimbólumok, a felépítés egészen pontosan megegyezik. Végig tudtam követni. Legtöbbször magyarul felelgettem halkan a papnak.

Mise végén az volt a tervem, hogy a paptól kérek majd vizet. Azt csak nem tagadja meg. Titkon, azt reméltem, de csak nagyon halványan, hogy ha elmondom neki miféle szerzet vagyok – tudniillik jezsuita jelölt – akkor a víz mellé tán mást is felkínál. Nem jutottam el a papig. Egy kedves hölgy kérdezte meg rossz magyarsággal, hogy miben tud segíteni. Mondtam neki, hogy csak víz kéne nekem, hogy meg tudjam főzni a vacsorám. Elvitt a házukba, hogy föltöltődjem. A férje jól tud magyarul, de a három gyerek nem. Nagyjából mindegyikük érti a magyar szót. A nagyobbakkal angolul is lehetett beszélni. Erre sor került, mert a víz mellé szép sorban minden felkínáltak. Én pedig olyan vagyok, hogy ha valaki némi tiltakozásom után is kitart az ajánlata mellett, akkor van hogy elfogadom. Tehát lezuhanyoztam, megvacsoráztam és végül itt aludtam. Puha paplanos ágyban. Rögtön az első napon.

Szállásadóim

Ezt hívják szerencsének, a sors kezének, a végzetnek vagy inkább Istennek, akik megajándékoz mindenfélével. És nem azért, mert annyira jó voltam és kitartottam egész nap. Hanem azért, mert szeret és kész. Én legalábbis így hiszem, és eddig semmi sem cáfolta meg hitemet.