Negyedik napja tekertem ma. Szép lassan kezd kiürülni a fejem. Elmarad minden, ami most éppen nem lényeges. Legyen az sok hülyeség, amit otthon akartam hagyni, de sok szép dolog is. Nem kapkodok, nem erőltetem. Tisztul minden. Szépen lassan. Csak semmi kapkodás.

DSC_2238

Ez a folyamat látszik a gondolataimon, amik jönnek tekerés közben (amikor nem egy szörnyűséges hegymenetbe kell fognom). Első éjszaka rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy kerékpárral megyek Dániába. De nem egyedül. Hanem legalább ötven válogatott egyén jön velem. Mindegyik akar valamit, kérdez valamit, kér valamit. Beszól, nyavalyog vagy nyüszít. Én meg gyötrődöm. Mennék a magam feje után: egyedül, szabadon, ahogy éppen kedvem van. De alkalmazkodni kéne, vezetni őket, segíteni. Nem megy. Kiszakadnék, szállnék, magam, de nem hagyták. Rémálom volt.

Akkor is, ha jól tudom, hogy bármi igazán érdemlegeset csak és kizárólag csapatban; közösségben lehet létrehozni. Az ember alapvetően társas lény. Férfinak és nőnek teremtetett és azon túl is közösségi lénynek. Persze, vannak a magam fajta gyanús figurák, akik szerzetesként nőtlenségben élik le az életünket. De mi sem tagadjuk, hogy az ember társ nélkül nem sokat ér. Nekünk ott van Isten társnak. Ezt bizony természetellenes dolog, ezért csak akkor lehetséges egészségesen megélni, ha ebben Isten a segítségünkre van: ha Isten találta ki, hogy szerzetessé legyek. Egy szó, mint száz: álmomban üldözött a világmindenség, de napközben szabadon szárnyalhattam (vagy szenvedhettem.)

Második este is hülyeséget álmodtam, de ekkor én voltam mindenki terhére, mert valami nagyon okos és hosszú tanúságtevős beszédet mondtam. Szégyelltem is magam érte, mikor felébredtem. Aztán tekertem egymagam és az csak egy-két benzinkutassal próbáltam kommunikálni. Velük is csak annyit, hogy hol is van a mosdó.

A harmadik éjjel már egészen ártatlan dologról álmodtam. Zebrákat ütöttek el, és míg többen a kis zebrát mentették meg, addig én bosszankodtam, hogy miért hagyták ott oszlani az úton a zebra véres fejét.

Ilyeneket álmodok, miközben lassan kimegy a fejemből minden. Múlt, jövő, de a jelen is. Egyre kevésbé morgolódom hegyen és völgyön. Jönnek, mennek. Jobb láb, bal lám. És süvít az ellenszél.

Minden estére is kicsit tisztul az aznapi történés. Napközben sok minden eszembe jut amiről írni lehetne: szúnyogok, hegyek, cseh táblák, benzinkutasok nyelvtudása, kamionosok kedvessége, saját határaim, végtelen jó vagy rossz utak. De este, amikor nézem, ahogy a telihold kel fel, minden megváltozik. Már szinte semmi nem olyan fontos.

Letisztítva mindent, lassan újra eljutok Istenig. Szoktam vele találkozni, beszélgetni, de a felületen uralkodó káosz miatt, szinte csak úgy, megszokásból. Most, hogy minden lemállik, ami nem kell, újra eljutok legmélyebb magamig, legmélyebb vágyaimig, rajtuk keresztül Istenig. Csak szörnyen sok türelem kell hozzá és nem szabad erőltetni. Ahogy a mindennapi tekeréshez is türelem kell, és azt sem szabad erőltetni.