A csillagokat nézve aludtam el. Most láttam először a csillagokat. Az első napokban a telihold fénye mindent elnyomott. Aztán vagy felhős volt az ég, vagy túl hamar elaludtam. Gyönyörűek a csillagok. Sok-sok millió fényévre vannak azok az izék, és mire ideért a fényük, már lehet, hogy nem is léteznek. Itt vagyunk egy piciny bolygón valahol a világmindenség egy részletében. Ezt az egészet valaki nagyon-nagyon jól kitalálta. Ennyire jól összerakni nem tudja a véletlen.

De eljött a reggel is.

Plaum am See városka előtt írták ki először Rostock irányát. Ott várt engem a hajó. Reggel alig 93km-re ébredtem ettől a helytől. 93km. Mit nekem. A kempingben négy kerékpáros banda volt. Lényegében egyszerre indultunk el. Én még fürödtem egyet a reggeli friss levegőn. Nagyon-nagyon jól esett, amint a hideg víz átjárta mindenemet. Végtagjaim pedig csodálkoztak, hogy teljesen más mozgásra is képesek, mint amit napi tíz órán át gyakorolnak.
Könnyen indult a nap. Gyakorlatilag egyben lenyomtam a távot. Csak pár perces megállók voltak közben. Az első negyven lazán ment. A következő harminc is. De amikor már csak húsz kilométer hiányzott, vagyis amikor már tényleg majdnem ott voltam. Akkor beköszöntött a világ vége.

Fújt a szél. Egész nap. De erre a távra szembe fordultam a széllel. Az útból pedig hullámvasút lett, összességében felfele mutató kimenettel. A forgalom pedig jelentősen megnőtt. Ez volt az eddigi táv legrosszabb szakasza. Küzdöttem, nyomtam, váltottam, de semmi: nem haladtam. Már-már teljesen kiakadtam, amikor átkapcsoltam magamban a világot: hova is sietnék? Szinte a legkönnyebbe váltottam és vígan daloltam kilométereken át. Így sem volt könnyű és tényleg nem haladtam, de már nem érdekelt. Így el lehetett viselni.

Rostock

Lassan tehát, de csak begurultam Rostockba. Nagy az a város. Ugyan, hol találom meg a kikötőmet? Az autópályán ki volt írva minden, de nem vagyok autó. Meg kell hagyni, ezt a Rostockot is jól kitalálták a németek. Az öböl egyik partján a város, a másikon kertes villák, zöld part, hajók, pecások, napozó emberek. A kettő között pedig jár a komp. De én nem ezt kerestem, hanem a nagy hajókat. „Az utca végénél ott balra, majd egyenesen előre sokáig.” – mondott valami hasonlót németül a bácsi. Németországban szinte senki nem tudott angolul. Szomorú. Tekertem, hát jó sokat, amerre a bácsi mutatott. Amikor már kezdtem félni, akkor újra megkérdeztem egy nénit, aki odáig eljutott, hogy „You must go”, de utána németül hadonászott és mutogatott. A lényeget megértettem: jó helyen járok, majd ki lesz írva. Ki volt. Németül. Az ábra ott volt, hogy hajócska a vízen, de jobbra is, meg balra is. Egyre nagyobb utakon jutottam egyre előre.

DSC_2409

Olyan volt az egész mint egy hatalmas határátkelőhely. Sok-sok sor a különféle autóknak, a végükön meg a kapuk. Nem éppen kerékpáros barát környezet. De hamar megváltozott a képem róluk. A pénztáros azonnal kiadta a jegyet nekem és a kerékpárnak. (Természetesen jól tudott angolul.) Majd mondta, hogy előre, csak előre. A kocsikat a megfelelősorba terelgető hölgy is előre küldött. A kapus hölgy is. Aztán a mentőmellényes srác is mondta, hogy csak előre. Elgurultam hát a hosszú sorok mellett legelőre. És akkor megláttam. A kompot. Egyetlen egyszer utaztam eddig a tengeren, amikor Dániából átkeltem Svédországba. (Helsingørból Helsingborgba. Van vagy 2,5 km.) De az a komp nem volt sokkal nagyobb a tihanyi révnél. Ez viszont egy igazi nagy hajó volt. Sok emelet magas. Hosszú. Hatalmas. Lassan kinyílt a gyomra és csak úgy ömlött ki belőle a rengeteg autó. Aztán behajtottunk mi. Mire fölértem a fedélzetre, már indult is a hajó. A hatalmas hajót gyorsan és precízen töltötték meg. Kérem, ez itt a Scandlines.

DSC_2442

Nagyobb találmány ez a hajó, mint a repülő. Jó-jó, az fennmarad a levegőben, ez csak a vízen. De akkor is. Hatalmas vasdarab, amibe rengeteg-rengeteg minden belefér, dacolva az elemekkel – a maga komótos tempójával – átvitt engem Dániába. A hajón persze volt duty free shop. Jobb mint a reptér: ott míg vársz a gépre, vásárolhatsz. Itt az egész úton. No és persze volt internet is. Éljenek az északi népek. Nagyon oda voltam ezért a hajókázásért.

DSC_2458

Gedserben tett le a hajó. Kigurultam a tengerpartra, leültem egy padra és csak bámultam a világot. A nap már leszállóban volt. Aztán jöttek a felhők. Előttem a mélykék tenger hullámzott. Mindenütt csak a végtelen víz. A végtelen szabadság és teljes kiszolgáltatottság. Valahogy együtt jár ez. Ha rábízod magad másokra, azzal visszaadsz valamit a szabadságodból. Ha elnyered a végtelen szabadságot és szárnyalsz, ahogy és amerre akarsz, mint ahogy tettem én ezekben a napokban, akkor kiszolgáltatottá válsz. Ez van. Az ember társas lény. Hosszú távon csak társakkal élni. Egyébként csak túlélsz. Néztem a tengert. Csodáltam. Elmerengtem felette. Szívtam magamba az ízét. Sehogy sem akartam felkerekedni és szállás után nézni. Ott voltam én és a végtelen tenger. Néztük egymást. Olyan tökéletes volt minden.

Gedser Odde

Egyszer csak felálltam. Kitekertem a csücsökben lévő világítótoronyhoz. Kiültem a szirtre és csak tovább bámultam a tengert. Megigézett. Fújt a szél, hullámzott a tenger és a napot lassan eltakarták a felhők. Kis utakon tekertem tovább. Tanyák erre-arra az utcácskák végén. A búzamezők a tengerig értek. Hamar magával ragadott a táj. Ittam, ettem, lélegeztem bele magamba azt a tájat, miközben egyre sötétedett.

DSC_2473

Szürkületben már nem hajthattam gyorsan, mert a felhőkben élő muslinca rajokon nem lehet átszáguldani. Belemennek a pulóverembe, orromba, szemembe, számba. (Nyeltem már le röpködő legyet is az út folyamán.) Lassan gurultam hát egy elhagyatott iskolaépületig. (Szegény dán gyerekek hétfőtől már iskolába járnak.) A hatalmas félig fedett kerékpártárolóban elfértem én is. Kellett a fedél: éjjel esett. És reggel is.