Szkúnerek, klipperek és más szépséges vitorlások állnak indulásra készen. De én csak topogok a mólón: melyikre szállhatok fel? Lennék én vitorlamester (sailing master, nem boatswain) és kapitányom keze alatt elhajóznék Indiáig.

Hiszen megtanultam a folyón vitorlázni. Tihanynál már átkeltem a Balatonon. A bostoni öbölben körbevitorláztam három világítótornyot. Májusban pedig százéves szkúnerre fogok szállni és négy héten át igazgatni fogom a vitorlákat, főzni a kávét, és sikálni a fedélzetet.

Szelném én már a habokat dagadó vitorlákkal. Viharokban küszködve és szélcsendben türelmetlenedve. Szívnám magamba a nyílt óceánt, és félném hullámait. Tudom, hogy nem vagyok méltó. Tudom, hogy nem lesz könnyebb. Tudom, hogy nem ez az egyetlen út. Mégis ez a vágyam: érezni a szelet, a végtelent, és áthajózni Indiába (legfeljebb Amerika lesz belőle).

Nem az enyém a vitorlás. Ráadásul nem is egy Cutty Shark. De hát a Mayflowernek is esetlen volt a formája és ügyetlen a szerkezete, mégis átkeltek vele az óceánon. Nem az enyém a szél sem. Ráadásul ő ott fúj, ahol akar. De szerencsénkre akar. Hát fúj. Nekem nincs is más dolgom, mint eggyé varázsolni hajót és eget: segíteni a szelet, hogy röpítse a vitorlást; segíteni a vitorlást, hogy befogja a szelet.

De félek. Mi lesz, ha csónakba kerülök? Erős vagyok, fiatalok vagyok, tudok én evezni. Tudom jól szállítani az utasokat oda és vissza. Meg tudom tenni és köszönni fogják. De szemem akkor is a távolba réved majd: hófehér vitorlákra és végtelen óceánra.