Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

Zarándok diákokkal jártam megint a szent várost. Gyaloglás, nézés, fohász, és újra csak gyaloglás. Gyönyörű, de nincs idő megállni, nincs hely csönd az emlékekre, nincs hely a hazalátogatásra. Végül sikerült egy órára elszabadulnom és elindultam a nagy kapu felé. Élesztgettem magamban az olasz tudásom, és minden ismeretemet a régiekről, hogy meg tudjam győzni az új portást arról, hogy be szabad engem engedni abba a kápolnába. Ennyi év után. Ki emlékszik már bármire is?!

Beléptem. Hátha. A portás szobában az éppen végzett délelőttös húzta a motoros kabátját, és adta át a kulcsokat az újnak. Régen is motorral járt munkába. Régen is pont így magyarázott. Felnéztek mindketten. Aztán mire odaléptem az üveghez, már olaszosan kiabálva mondta, “Ma chi si vede?!! Don László Elek!”. Nem csak megismert. Pontosan emlékezett rám. Sőt, megörült nekem. Kezet nyújtott, és örülhettünk. Tíz év után is. Semmit nem kellett magyaráznom, senkit nem kellett meggyőznöm. Otthon voltam.

Gyorsan lehívta a mostani nevelőket, akikkel egykor együtt tanultam itt. Őket épp úgy nem tévesztette meg a nagy szakáll, mint a portást. “Pont olyan vagy, mint régen! Mi szél hozott?” “Hát, nem is tudom.” “Mondom, hogy semmit nem változtál.” Meghívtak egy kávéra. Amit az automatából ittunk, ami pont ott van mint régen. A mosdók előtt, pont mint régen. Miközben kintről szólt a kispap jelöltek focijának zaja, mint régen. Annyi miden történt tíz év alatt, de odabenn minden a régi.

Az intézmény elfelejtett. Ez a szabály. De az emberek nem felejtettek el. Örültek nekem. Már akkor is. Most is. Szeretnek.

Aztán átmentem a kápolnákba. Madre della Fiducia: a Bizalom Édesanyja, Mária. Kicsiben, barokkosban. Nagyban, barátságosan modernül. A márvány most is fényesen csillog. Mi is tisztítottuk. A padok ugyan úgy a pontos helyükön. Mennyit igazgattuk. Az örökmécses most is örök, és igazi mécses. Pontosan tudtuk, hány naponta kell cserélni. Minden a régi. És igazi. És kemény. És valódi.

Letérdeltem, leborultam, (majdnem a karzat korlátjára is visszaültem), és régi boldogságom jelenében ujjongástól zihálva mondtam el az imámat ami itt forrott ki valósággá, megkérdőjelezhetetlen igazsággá. Önmagammá.

A római egyházmegyei szeminárium annyira szeretett padlóján teljes erejével dübörgött bennem, hogy itt van az én helyem. Itt. Így. Nem csupán minden ellenére, hanem éppen a mindennel. Azzal is, aminek nem szabadott volna megtörténnie.
Itt, vagyok, én.
A Jézus Társaságban, a papságra készülve.