A befejező imaóra végén ott van mindig: és a jó halál kegyelmét. De úgy egyébként nem sokat foglalkozunk vele. És ez így van jól: az életben az élet a fontos. Az Isten országa már itt a földön közöttünk van. Ha még nem is a maga teljességében. Teszünk-veszünk hát. Szeretünk, izzadunk, elfáradunk, haragszunk, hibázunk, szeretünk, és próbálunk szeretni. Lekuporodva Jézus lábához, vagy a konyhában. És jól van ez így.

Az 54. Kékszalagon indult a Jazz nevű sportvitorlás is, fedélzetén a Piarista Vitorlázó Egyesület néhány tagjával, akik különféle közösségekből érkeztek, hogy negyven órára összeköltözve megvalósítsák azt, amit szeretnének közösségeikkel is életre kelteni – egy hajóban vitorláztak cserkészek, regnumiak, a Kalazancius Mozgalom tagjai. Az alábbiakban Elek Lászó SJ írását szerkesztve közöljük.

Vannak munkáim, projektjeim, terveim, álmaim, amiknek mintha lenne fele. De ami igazán fontos az ma is egészen elérhető. Ezért próbálok minden nap “egészúton” lenni: úgy élni, hogy a nap önmagában is egész legyen. Nem csupán azzal, hogy ma is letettem valamit az asztalra, inkább azzal, hogy ma is szerettem. Sőt: ma is engedtem magam szeretni. És nem csak Isten által.

A Szeged-Felsővárosi Szent Miklós (minorita) plébánián így mutatkoztam be érkezésemkor:

Szerda délután volt, amikor becsöngetett hozzám. Ott állt a kapum előtt azzal a rozzant kerékpárjával. Persze hogy felismertem, vagyunk azért olyan kapcsolatban. Megláttam és akkor megértettem: biciklivel jött, és nem az Úton. Nem elektromos autóval és nem az Úton. Elsőre a harag kezdett bennem nőni, hogy akkor minek és miért és egyébként is… De gyorsan magam ellen fordultam: „Tehát én rontottam el, tehát nem is az ő kérése volt az Út, tehát valamit nagyon benéztem, tehát ezt is egészen elrontottam! Ezért romboltattam le templomokat, közösségi házakat, falvakat, erdőt-mezőt?! Hogy lehet ilyen… És miért nem szólt senki? És miért… És hogy lehet…” - Még nincs egy perce, hogy megpillantottam az Urat a kapuban és már mindent és mindenkit utálok, leginkább magamat, és az utálat éppen a teljes összetörtségbe és összeomlásba húz le. Megszólal: „Bejöhetek?” Az Isten kérdezi. Tőlem. Hogy bejöhet-e. Aki mindent megalkotott, aki ura a viharoknak és földrengéseknek, aki… és engem kérdez. Hogy esetleg leszek-e szíves és behívom. És megint csak elővesz a kétségbeesés: „Hogyan lehetek ilyen szerencsétlen?!” Meg: „Szedjem össze magamat, mégis csak az Úr ő! Hát nem erre vártam!? Nem ezért építettem az Utat!? Még ha nem is azon jött, meg … ”

Így, vidáman, karikázott el az Úr az út elejére, ahol ott voltak még az emelvények, de csak pár ember várta kitartóan már mióta, mindig készenlétben.

Az Úr tovább tekerte öreg biciklijét. Elhagyta a falvakat. Kietlen lett a táj. Forrást már régen látott, és árnyék sem enyhítette a zarándok útját járó Urat. A fák is egészen kiszáradtak a környéken. Pusztaság. Az Úrnak a tájról eszébe jutott a Sínai-félsziget. Látta ószövetségi szemével a népet, a vándorlást, a mannát. Az újra és újra reményét vesztett népet, a lázadó népet, a bálványimádót, az elfordulót, a … Egészen belelovalta volna magát, ha nem látott volna egyidőben az új- és örök szövetségi szemével is. Azzal látta a reményvesztett, küzdő népet, aki rászorul a segítségre. Az újra és újra bocsánatért esedező, az önmagát megszaggató, a hozzá kiáltó népet. Az utat keresőt, a kóborlót, a vándort befogadót, a szabadulást soha el nem felejtőt. Az Úr látta mindezt a kerékpárján gurulva a sivatagoiasodó vidéken, és így nézte a legújabb fajú kaktuszokat, az apró kis állatkákat, a süvítő szelet, és a kislányt a háza mellett a kert és a puszta határán. Életét is adta volna, ha az segít valamit. De most nem volt rá szükség, így inkább lassított a kanyar előtt, és megcsodálta a kislányt.

Az Úr megállt a temetőnél. Szereti a temetőket: sok-sok csodaszép emlék jön elő olyankor benne. „Életek, küzdelmek, sok-sok szeretet, majd a halál. És aztán… - olyan jóízű nevetés jön rá mindig amikor ez eszébe jut - … aztán szembe kerülnek Velem. Ítélet, vagy hogyan is szokták hívni a papok. Pedig inkább találkozás az. Ahol már időn túl együtt van múlt és jelen, minden amit tett és leginkább ami ő, és aki ő (mármint az elhunyt), és én aki én vagyok (mármint az Isten), és hirtelen mindenre fény derül, és … és az a bamba kép, ahogy rájön, hogy … Oh, olyan jó dolog Istennek lenni.” - engedte el magát az Úr. Most viszont nem a már élő halottak miatt jött, hanem megnézni Mészáros Gabriellát (ifjúkori nevén Faragót) és Szentmihályi Gábort (született Faragót). Oh, hogy micsoda gyűlölet tudott bennük lenni! Féltestvérek. Nem vér szerint, hanem úgy valójában.

Fábián Béla polgármester éppen a hivatala felé hajtott hatalmas fekete autójával, amikor meglátta az idegen biciklistát. Figyelte egy darabig, hogyan küzd meg az emelkedővel, majd büszkeség töltötte el, amikor látta hogy a biciklista éppen az újonnan elkészült biciklis pihenőben áll meg szusszanni. Csakhogy valami nem stimmelt: az automata fékbeállító és nyomás ellenőrző nem indult el. Ezért gyorsan odahajtott segíteni. No nem a puszta jószándék vezette, hanem a versenyszellem. Amióta a falut kettéválasztották és végre úgy polgármesterkedhetett ahogy akart, le se vette a szemét az egykori falu másik feléről, ott az Út túloldalán. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az ő faluja a jobb, hogy ő csinálja jobban. Lendülettel megszervezte az oktatást, optimalizálta a most már csak fele akkora népességet kiszolgáló egészségügyi hálózatot, a túloldalon maradt focipálya helyébe pedig egy egész kis stadiont épített, ki tudja milyen pénzből. Valahogy a mutatók mégsem lettek olyan jók. „Oh, a túloldalt ragadtak a gazdagok, meg az értelmiségiek” - nyugtatta magát. De nem nyugodott meg. Ezért végül új mutatókat talált, hogy azokkal igazolja magát, mert szüksége volt az önigazolásra. A boldogság indexre talált rá, és el is kezdte használni. Szakembereket kért föl, hogy mérjék és segítsék a boldogságot. Fábián Bélának legelőször is a polgármesteri hivatalt kellett megváltoztatnia. A szakemberek előírták neki, hogy milyen visszajelzéseket kell adnia, hogy hogyan viszonyuljon a munkatársak hibáihoz és mit kell tennie, ha Piroska néni bekopog, hogy már megint nincs mit ennie, mert valahogy megint eltűnt a nyugdíja. (Természetesen senki nem nyúlt a nyugdíjához. Csak hát eljátszotta az egészet betelefonálós műsorokban.)

Molnár Krisztina - így, újra leánykori nevén - éppen az új játszóteret festegette a közösségi ház kertjében, amikor az Úr lefékezett előtte és megszólította. Jól esett neki a hang, jól esett a kérdés. Óvatos szokott lenni, és bár általában még meg-megremeg a hangja, ha kérdezik, de most valahogy jó volt elmesélnie, ami vele történt. Végre biztonságban van ő is és a férje is. Ő itt a közösségi ház építkezésén. Férje meg a börtönben. Krisztina lassan épült újra, ahogy tégláról téglára épült fel az új közösségi ház. Hosszú évek bántalmazó kapcsolata állt mögötte. Egykor lassan épült le egész ereje tégláról téglára, és a végén már az Úrhoz sem tudott kiáltani, de még meghallani sem bírta többé őt. Mindig csak a félelem, a fájdalom, a megbocsátás, az újrakezdés, és az egész egyre ördögibb kör. Aztán jött az az Út, az építkezés. Az ő házukat is kisajátították. És jött a becsüs, Horváth Emil, hogy felmérje mennyit is ér az ingatlan. Többször is vissza kellett jönnie, és egy ilyen találkozón vette észre a lila foltokat akkor még Csatárné Krisztina arcán. Rögtön felajánlotta a segítségét, de Krisztina nem fogadta el. Még nem tudta elfogadni. Horváth Emil nem hagyta ennyiben, és jelezte a házasságon belüli erőszak és bántalmazás alapos gyanúját. A gépezet elindult, a rendőrség kiment, a férj elrendezte, a feleségét megverte, a becsüst kirúgták.