És igen. Eljött a július is. A hajnali levegõben is érzõdött a július szaga.
Valamikor korán ismételten felkeltünk, de most nehezebb volt árnyékot találni. Így hát egész emberi idõben tudtunk reggelizni. Úgy kb. 10 óra tájban. Mivel a nap most is nagyon sütött, ezért kénytelenek voltunk buszra ülni. Ilyen szomorú volt az életünk. Egy busz bevitt Pásztóra, ahol a másfélórás várakozást kitöltöttük egy vásárlással, evéssel és alvással. Jól bevásároltunk. Készültünk az utolsó estére. A huci-pucira, ki-mit-tudra, a záróestre.

Kora reggel volt amikor - ismételten - mindenki arra ébredt, hogy a nap erőteljesen rásüt. Gyorsan elvonult mindenki valhova. Fal mellé, fa alá, ház mögé. Matyi még egy konektort is talált, ami nagyon jól esett a mobiljának. Kanál és tányér helyett töltőt hozott. (És igaza volt. ?

Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az eső a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kellni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)

Szombat. Reggel. Sõt, hajnal. Öcsém sehol. Pontosabban az éjjeli Hiperkarma koncert kicsit kiütötte. Egyedül indultam a Mechwart térre. Ott megint kicsit csalódtam, mert nem voltunk sokan. Be kell látni, elmaradottak vagyunk; az internet még nem a legjobb szervezési mód. Azért nem törtem le, mert a SztLaci kréme ott volt.