„munka” témában:

Gyerekek

Az első nap már-már kudarcot vallottam...

Felmondtam

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

Harmadik hét a munkában

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

Már majdnem

 Már majdnem nekiültem megírni talán több bejegyzést is. De már megint este tizenegy van, s holnap is negyed hatkor kell kelnem. Megyek dolgozni. Megjövök fél négyre, alszom két órát. Majd pedig élem világom hattól este tízig. Ebbe kell mindennek beleférnie. Aztán kezdődik elölről. Nem baj, mindjárt itt a péntek.

A munka egyébként jó. Kissé fárasztó, de nem túlságosan. Rohangálni kell és betegeket ide-oda vinni. Akit egyszer is szállítottam az már elmosolyodik amikor reggel találkozunk és köszönök neki. Ezért már megéri.

Első napom az első munkahelyemen

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)