„átvertek” témában:

Repülőjeggyel vonatoztam

Hiába vettem meg több hónappal korábban a repülőjegyet. Hiába mentem ki a reptérre a gép indulása előtt két órával. Hiába álltam másfél órát a sorban. Nem vitt haza a Wizz Air. Egyszerűen Rómában hagyott. Vonatozás lett belőle.

 
A múlt hétvégén Esztergomban diakónusszentelés volt. Egykori évfolyamtársaimat szentelték. Vasárnap pedig egy bérmálás volt. Ezek miatt szerettem volna hazaugrani Magyarországra. Mi sem egyszerűbb ennél, gondoltam, hiszen egy olcsó repülővel ripsz-ropsz otthonvagyok.
 
Pénteken reggel, a gép kitűzött indulása előtt már két órával kinn voltam a Fiumicino Reptér AA termináljában. Hosszú sor kígyózott a Check-In előtt. A probléma akkor kezdődött, amikor a sor nem akart megmozdulni. Lassan dolgoztak az olaszoknál, s én nem szeretek sokat ácsorogni. Ezért leültem egy székre, és vártam, hogy haladjon a sor. Nem haladt. Utóbb azt mondták, hogy először a csomagszállító futószalag nem működött. Majd feltorlódtak a csomagok. Aztán nem működött a nyomtató, és gonoszkodott a számítógép. Olaszország. A gép kitűzött indulása előtt fél órával még vagy harminc ember várt a sorára. Köztünk én is.
Ám nagy meglepetés ért engem, mikor már majdnem rám került a sor. Egy szer csak bezárt a Check-In. Kapott egy telefont az ott dolgozó hölgy, hogy a gépnek fel kell szállnia és senkit nem lehet már felvenni az utaslistára. Hiába szólt vissza, hogy még meghatározatlan számú utas(jelölt) áll a sorban. Bezártak. Kész ennyi. A hölgy így befejezte a munkáját és készült elmenni. A gép pedig felszállt. Nélkülünk. Heten maradtunk hoppon.
Hmm. Ilyen is lehetséges? Fizettünk. Időben ott voltunk. Csupán nem tolakodtunk. S ezért ott hagytak minket Rómában!
 
Hetünket hagyott ott a nagyszerű Wizz Air. Volt egy ázsiai turista. (Aki csak angolul beszélt, így sokáig csak rajtam keresztül tudott beszélni a rendőrökkel.) Hárman olaszok voltak. S hárman voltunk magyarok. Egy házaspár maradt ott, rajtam kívül. A férjnek este egy színházban kellett volna dolgoznia. Olaszul nem beszéltek, így én segítettem nekik. Hamar összebarátkoztunk a bajban.
 
Azonnal rendőrt hívtunk, mert ez így nagyon nem járja. Ebben még segített a Check-In pultnál dolgozó hölgy. A rendőrrel, miután meghallgatta a történetet, átmentünk az irodájába. Pontosabban ő bement az irodájába, mi meg kinn ácsorogtunk, mert sehol sem volt szék. Odabenn három rendőr tanácskozott. Megjelent három hölgy is. Az utas-légitársaság gondokat voltak hivatva elintézni. Elsőre sokkal inkább dekoratívnak tűntek, mint hatékonynak. Később láttuk, hogy tényleg igyekeztek segíteni. Tehát megjött a három hölgy, akiket szintén elnyelt az iroda. Mi meg az ajtó előtt tovább ácsorogtunk.
Végre kijöttek, s megkezdődött a tárgyalás. A kezdet bíztató volt: a felvették a jegyzőkönyvet, így bármilyen fejlemény esetén, utólag majd fogadhatunk ügyvédet. (Bár a cetlinek még a másolatát sem kaphattuk meg.)Teljesen egyértelmű, hogy igazságtalanság történt velünk szemben. A Wizz Air, természetesen, visszafizeti a jegyet, vagy beváltja a másnapi járatra.
Innentől semmi nem működött. Azt mondták, hogy bármilyen egyéb kárpótlásban ne is reménykedjünk. A Malév-Alitalia közös gépére, mely alig másfél órával később indult, nem tudják átregisztrálni a jegyet. (Mivel nincs ilyen szerződés a Wizz Air és a Malév között.) Visszafizetik a jegy árát, majd saját zsebből kifizetve a jegyet, hazautazhatunk a Malév járatával. Vagy mehetünk a másnapi géppel. Pár perc múlva kiderült, hogy nincs is másnapi gép. Csak vasárnapi. (Azt terveztem, hogy hétfőn már visszajövök Rómába.) Mi még próbálkoztunk, igyekeztünk rugalmasak lenni. Jó lett volna nekünk egy Róma – Bécs, vagy Róma – Pozsony járat is. De az sem volt.
A három olasz az Alitali mellett döntöttek. (Oda-vissza akciós 270 eurós jegyeket vehettek.) Ekkor újabb akadályba ütköztünk. A Wizz Air mégsem fizetett vissza semmit. Sőt a jegy átregisztrálása sem működött. Miért? Mert a három hölgy nem dolgozott közvetlenül a Wizz Air-nek. S kifizetéshez egy jóváhagyást kellett szerezniük a Wizz Air megfelelő embereitől. De hiába telefonálgattak mindenfelé, a megfelelő emberek éppen nem válaszoltak semmilyen telefonhívásra. (Pénteken délután fél háromkor. Mindegyikük elutazott valahova pihenni??)
 
Közel három óra alatt tehát oda jutottunk, hogy készült egy rendőrségi jegyzőkönyv. S majd perelhetjük a társaságot. Addig meg oldjuk meg az életünket, ahogy akarjuk. Tizenegytől délután négyig nem tudtunk leülni. Ácsorogtunk, kérdeztünk, vitatkoztunk, s egyre kevesebbet reménykedtünk.
 
A gépünk már rég leszállt Budapesten. Mi meg reménytelenül, még mindig Rómában álldogáltunk.
 
 
Valahogy haza kéne érni! Legalább vasárnapra! Jaj... Nem így terveztem.
 
 
Lehangoltam telefonáltam erre-arra. Semmi. Semmi. Aztán Viktor és Szakács Péter felhívott: van egy vonat, ami haza tud vinni minket.
 
Egy vonat. 16:50-kor indul a Terminiből. Mi még a reptéren voltunk, s elmúlt négy óra. Rohantunk a Terminibe. Közben telefonáltam a szemináriumba, hogy valaki hozzon nekem egy kis pénzt, mert nem volt a farzsebembe 130 euró a vonatjegyre.
16:38-kor értünk a pályaudvarra. A nemzetközi jegypénztárnál, mint mindig, hosszú sor kígyózott. Nincs mit tenni, tolakodni kell. Elmagyaráztam fél mondatban az esetünket, s így előre engedtek. Kivétel egy angolul beszélő turista csoportot. Ők voltak legelöl. De mögöttem az olaszok bíztattak, hogy csak mennyek, csak mennyek. A pénztáros megőrizte a nyugalmát, s nem sietett a jegykiadással. Csak meg lett. Rohanás a vonathoz. A huszonharmadik vágánytól el a hatodikig. Át a tömegen.
 
Felugrottunk a vonatra, megkerestük a helyünket, s ekkor elindult az Euro Star Velence felé. Huh. Volt négy óránk arra, hogy kifújjuk magunkat. Elértük. Éppen. Még ziháltunk.
 
Este kilencre értünk Velencébe. Ott volt egy fél óránk, így vettünk pár zsömlét, mert mindhárman utoljára reggeliztünk. (Olaszosan: kekszecskét kávécskával, tejecskével.)
 
Este tíz óra előtt nem sokkal megérkezett a vonatunk. Hálóvagonba szólt a jegyünk. Csak itt tűnt fel. (Rómában nem kérdezett vissza a pénztáros, hogy milyen jegy kell nekünk.) Egy kis fülkében kaptunk három ágyat egymás felett. Hajnali fél négyig senki sem zaklatott minket. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni egy vonatot.
Azt egyébként nem értem, hogy a Velence – Budapest vonaton miért a román vasút hálóvagonjai közlekednek. (Román személyzettel, akikkel csak angolul lehetett beszélni.)
Ez a vonat is igyekezett haladni. Röpültünk, ki tudja merre. Azok után ami velünk történt, már azzal viccelődtünk, hogy nem-e cirill betűsek-e az állomások nevei...
Beengedtek minket Horvátországba. Majd Magyarországra. Mókás párbeszéd zajlott le köztünk és a magyar határőrök között: „Honnan jönnek?” „Jaj, ne is kérdje. Rómából. „Miért? Annyira rossz hely??” Háát. Tudnánk mit mesélni...
 
Úgy tűnhet, hogy Velencéből már sima volt az út hazáig. A házaspárnak tényleg az volt. Nekem nem. A vonat 11-re ért be a Keletibe. A diakónusszentelés fél 11-kor kezdődött Esztergomba. Én pedig arra mentem haza.
Szüleimnek volt egy ötlete. Sőt, értem meg is valósították. Balatonszentgyörgyig elém jöttek. Ott, szinte nehézség nélkül, leszálltam a vonatról. Beültem az autóba, és irány Esztergom. Nem múlt el még nyolc óra.
Milyen jó, hogy van egy M7. A kis szuzuki százharminccal repült az autópályán. Sehol nem volt útakadály, sehol nem kerültünk dugóba. Így, s csak is így, pontosan tíz perccel fél tizenegy előtt kiszálltam a kocsiból az esztergomi bazilika sekrestyéje előtt. Huh.
 
Kissé kalandosan, de megérkeztem éppen időben a szentelésre. Szüleimnek, és Istennek hála. Hmm. Nagyon nem így terveztem.
 
 
Most persze fogadni kéne egy ügyvédet és jól beperelni őket. Eltartana egy darabig, s mi lenne az eredmény? Megtettem a magamét: írtam egy levelet a Wizz Air-nek. Elküldtem e-mailban, s most megyek feladni ajánlott levélként is, hogy biztosan megkapják. Nem nagyon reménykedem, de hátha.