„életjel” témában:

Tíz éve

Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

Közösségi hétvége

A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Csak a szombat délelőtt volt előre meghatározott, csak azt kérték tőlünk. Elmondtuk egymásnak hogyan is vagyunk, és hogyan van az Isten az életünkben, bennünk. Felszabadultan meséltünk, mint az otthoni vacsorákon. Mégis mélyen, mint akik fontosabbat szeretnének tudni egymásról; mint akik hiába idegenek, valahogy mégis összetartoznak. Alig négy óra alatt körbeértünk. Kávézással és misével együtt. Megtettük, amit meg kell. És örültünk Neki. És egymásnak.

Legtöbben már pénteken lejöttünk, vacsoráztunk, horrorfilmet néztünk. Szombat délután ki-ki ment a maga feje után: pihenni, tanulni, beszélgetni vagy futni a viharban. Este aztán közösen vacsoráztunk a szomszéd kisvárosban, majd megnéztük a Calvary-t. Csak akinek kedve volt. És volt. Olyan is, akinek nem. Közben kiraktam egy kirakóst. Olyan jó volt így.

Vasárnap este van. A többiek rég hazamentek. Én maradtam. Beszélgetni a családommal, olvasni az óráimra, örülni a létnek. Mellettem a kandallóban ropog a tűz. A tea és az oldalak gyorsan fogynak. A naplemente előtti utolsó félórára pedig eltűnt minden felhő, és csodálhattam, ahogy az őszi fényekben pompázó világítótornyot a gallérjáig csapkodják a hullámok.

Így vagyok

Nagyon boldog vagyok: testem, lelkem, elmém a helyén van, és megfelelő mértékben meg is dolgoztatik. Nagyon kivagyok: testem, lelkem, elmém idegen helyen van, és erején felül meg is dolgoztatik.

Pont

Két hete érkeztem Bostonba. A csomagom két nappal később. A lelkem még úton van.

Keveredés

Sok nekem ez az öt idősík. Lassan év vége, így kezdődhet a reflexió. Közben terveznem kell az őszt és a 2013/14-es tanévet. Pedig még keményen zajlik az iskola. Egyik pillanatban a távoli célokat boncolgatom, a másikban magamat elemzem, miközben éppen hittanórát kell tartanom.

Erre megkérdezed, hogy vagyok. Nem tudom. Az elmúlt évről meséljek? Vagy a hosszú távú irányokról? De hát a kollégiumban kell tíz perc múlva esti imát tartanom. Tudom, meséljek mindegyikről. De hogyan reflektáljak az évre, ha még nincs befejezve? Hogyan meséljek a jövőmről, ha még nincs kialakulva? Mit mondjak a jelenről, ha az minden órában más?

Egy egész rövid próbálkozás:

Múlt: hatvankét hittanórán már túl vagyok. A kollégiumban pedig levetítettem több mint harmincnégy filmet. Bár sok küszködés van a hittanórák mögött (a filmekkel nem volt gond), a legmegdöbbentőbb adat számomra, hogy szeptember óta tizennégy lelkinapon voltam aktív szervező (és másik négy-ötre volt rálátásom). A legkisebbet is huszonnégy diáknak szerveztük, a legnagyobbat egy komplett iskolának.

Jelen: a fő feladatok nagyjából lementek. Mindennap valami egészen mást csinálok. Ma például mezítláb sétáltattam egy egész osztályt. Készülnek Csíksomlyóra. A múlthéten a prayexamen.com hírverésével foglalkoztam. Közben fényképeztem egy esküvőn is (kölcsön géppel, az enyém igen beteg). A szerdai koli misére egy új spanyol éneket tanultunk meg. Quena-val még nem tudom eljátszani. A héten talán végre sikerül jól kivizsgáltatnom magamat a doktor bácsival.

Jövő1: hétfőn indulok Gdynia-ba, mert ki kell kísérni négy diákot egy találkozóra/konferenciára. Előtte megyek talán Zbojskába is. Nyáron egy rétegtáboron és jezsuita találkozón kívül Krakkóba várnak a deon.pl központjába, hogy tanulhassak tőlük. De van még bőven bizonytalanság és nem töröm magamat, hogy mindent fikszáljak. Úgysem sikerülhet.

Jövő2: úgy tűnik ősztől talán többet fogok a kollégiumban dolgozni, mint most. Talán főállású nevelő leszek. Egyéb megbízásaimat érintetlenül hagyva. Vagy nem.

Jövő3: két év Miskolc után tanulni fogok. Talán angolszász nyelvterületen. Van is egy irány, ami felé kacsintgatok, amit a Tartományfőnök is jóváhagyott, de még nem tudom összefoglalni két mondatban és azt sem tudom, hogy azt milyen tantárgyként tanítják. Ha majd letisztul (és eléggé nyaggattok) megírom.

 

Nagyon-nagyon sokszínű az életem, és még ennyi féle ötletem és vágyam van.  Ez sokszor jó, máskor nem könnyű, de mindenképpen tanulságos. És bizony a magisztérium (a jezsuita képzés azon szaka, amiben vagyok) pont erről szól: megtanulni a forgatagban Istennel maradni másokért.

239

239\ napja nem írtam semmit a naplómba. Azóta élek Miskolcon. Minél kevesebb az esemény, annál többet írok. Most az események nyertek.

„Magiszteri munkaköri leírás – Iskolalelkészségi munkakör: Elek László SJ részére” – két oldal. Van még más munkaköröm is: tanári, kollégiumi. Három darab negyed állás. Sok is, kevés is. Tartok két hittan órát, két este fektetek a kollégiumban, segítek az iskolalelkésznek mindenféle lelkiprogram és program struktúra kialakításában, megszervezésében, lebonyolításában, kiértékelésében. Egyébként meg zenéltetek, zsolozsmázok, honlapokat mentek meg. Tegnap végre tekertem is.

Munka van. Kicsi is, nagy is. Magányos is, közösségi is. Van, ami sikerül, van ami, nem. Van, amit szívesen csinálok, van amit lepasszolnék. Sztorizgassak? Részletezzem? De hát nem a munka a fontos, hanem ami a naplóba kerülne. De 239 napja nem kerül.

Vendéglő a Világ Végén

Egy vasárnap esténként kilenctől hallható internetes rádió vendége voltam:

Bemutatkozik a miskolci gimnázium iskolalelkészsége

A miskolci Iskolalelkészség készülő munkaköri leírásából:

A noviciátus után

Véget ért a noviciátus, a próbaidő. Megpróbált rendesen.

Fogadalomtétel

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

A noviciátus

A novíciusok

Visszaszámlálás

A novíciátus felé

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

A jezsuita képzés két év elvonulással kezdődik. Két évre mindent hátra hagyunk, hogy mindentől szabadon imádkozhassuk át életünket és feladatunkat. Kis közösség leszünk fenn a hegyen.
Ma találkoztunk a leendő elöljárónkkal és végre megtudtunk minden fontos részletet. Szeptember 20-án megkezdjük a noviciátus Dobogókőn. Két évre hátrahagyok mindent. Mindent. Tárgyakat, eszközöket, virtuális világot, közösségeket, embereket, beszélgetéseket. Mindent. Uff. Ma elkezdődött a készület bennem. Búcsúzás sok mindentől. Nehéz, furcsa, szokatlan, izgalmas, rémisztő, csalogató, hívogató, erőt adó. Zúg és kattog, húz és visszatart. Végre nem csak ímmel-ámmal megyek előre, hanem itt az alkalom, hogy egészen fejest ugorhassak Istenbe.
A nyárból már nincs semmi önmagában. Mindent a csomagolás hat át. Szeptemberre összeáll egy jó nagy hátizsák, benne ruha és egy szentírás. Mi kellhet még?

Egy komoly dolog vár még rám addig. Egy utolsó nagy tett, egy utolsó felvonás, egy utolsó nagy próba, az utolsó nagy készület. Elkerékpározom majd Dániába. Nem a Dánia számít. Nem is a kerékpár. Hanem az „el”.

Két nagy utazás következik. Életem két nagy utazása. Csakis Istennel. Izgulok. Félek. Vonz. Várom.

Bogártábor

Most értem haza. Még szokom. Bogaras lettem.

(És fényképeztem is.)

Engedelmesség

Nagyon boldog vagyok és kegyetlenül fáj. Ma kíméletlenül beleütköztem az engedelmességbe.

Papszentelés Esztergomban

Kelemen Imrét, Lukács Józsefet és Păduraru Iuliánt pappá szentelték. Szentelhettek volna engem is.

Regnum Majális előkészületek

Éjfél van. Hideg van. Itt ülök egy hálózsákban a színpadon, ahol holnap a dobos lesz. A rét szélén már állnak a sátrak. Viszont nincs itt áram és az útjelző táblák sincsenek a helyükön. Már csak kilenc óra és kezdődik a Regnum Majális.A mormoták vál

laltak sátorállítást. Felállítottunk négy katonai- és tizenakárhány sörsátrat. Inkább csak ők állították én csak segítettem.

Az iskolában szünet volt, így már délre kijöhettem volna a helyszínre, de én sokáig aludtam, majd összecsaptam egy honlapot a hétfői Karizmák Ünnepére. Kettő után sikerült elindulnom. A tábori hátizsákomat is telitöltöttem, úgy ültem fel a kerékpárra. Ez nem volt egy kellemes ötlet: országúti kerékpáron hatalmas táskával kerekezni elég kényelmetlen. Megszenvedtem az utat, de 70 perc alatt feljutottam ide, Nagykovácsiba.

A munkából sorra érkező mormoták sátrakat állítottak sorban egymás után. A csíkos mókusok és Apol üres tejes dobozokat csomagoltak. Bátyám rudakat festett. Még jó páran jöttek-mentek, hoztak-vittek, fúrtak-faragtak, szereltek és nézelődtek. Addig folyt a munka, amíg teljesen be nem sötétedett. Egyetlen fejlámpa fényénél még felállítottunk egy hatalmas sátrat, majd szinte mindenki hazatért.

Hárman maradtunk. A két főszervező (Berci és Bence) és én. Elmúl éjfél. Hajnalban kelünk.

A színpadon ülök a dobos helyén. Felettem az éjszakára alacsonyra engedett sátor. Mellettem az új kerékpárom, a fotófelszerelésem; minden ami a holnapi munkához kell. Körülöttem festékszórók, rengeteg doboz, szerszám és csoki maradék. Kemény munka vár még ránk.

Kilenc óra és kezdődik a Regnum Majális és tart holnap éjfélig. Gyere el, mert a hűvös ellenére jó lesz. Tényleg.

Ebből sem lesz Genova

Mégsem kell Genovába mennem jezsuita noviciátusba. Ma hivatalosan megerősítették a generális atya döntését, miszerint ősztől újra lesz noviciátus Magyarországon, fönn Dobogókőn. Én is ott leszek. Két évig.

Kerékpárral a munkába

Korábban már írtam a próbálkozásról, hogy a munkába kerékpárral járjak. Akkor elég gyorsan befulladt. De életem első Critical Mass-ja után újabb lendületet és társat kaptam az akcióhoz.

A Critical Mass, a nagy kerékpáros felvonulás, régóta csábit, de Rómától messze volt a budapesti felvonulás. Most végre itthon voltam. Ugyan reggel kaptam egy defektet, de ez sem állított meg. Délután ott voltam a Lánchídnál. (Tudom, a felvonulás nem onnan indult, de ott tudtam becsatlakozni.) Ennyi kerékpárt sosem láttam együtt. Az utakat mindenütt kerékpár borította. Én a Velencei-tavi fényképezést továbbfejlesztettem. Néhány fényképet itt megnézhetsz.

A legszebb pillanat az volt, amikor a tömeg elindult haza. Immár rendőri kíséret nélkül leptük el a világot. Sokat dobott rajtam ez a lendület.

Hétfőn újra kerékpárral indultam munkába. A Nyúl utcánál csatlakozott hozzám Kata és együtt tekertünk fel Hűvösvölgybe. Nagyon kapkodtunk, majd’ kiköptük a tüdőnket. Ráadásul egész nap alig tudtunk lépcsőzni. Másnap békés, nyugodt tempóban tíz percet rávertünk a hétfői időnkre. Napról-napra könnyebben ment. 2x13,8km. Baross utca –> ÖKU: 50 perc. (ÖKU -> Baross utca: 35 perc.) Nagyon jó. Gyors mint a BKV, és hatalmas szabadsággal jár. (Nem kell várni buszra, villamosra, metróra.) Reggel kicsit nehéz feltekerni a hegyre, de a munka után öröm a hazagurulás.

Regisztráltuk magunkat a Kerékpározz a munkába ügyre a kamba.hu oldalon. 6 nap, 156km, 2801 kalóra.

Az is nagyon jó, hogy egyre több kerékpáros van az utcán. A héten minden reggel találkoztam ismerős kerékpárosokkal. Ráadásul minden nap újabbakkal. Nagyon jó. Gyere te is!!

Húsvét után

A Montserrat jezsuita jelöltközösség nagy részével Mátraszőlősön töltöttük az ünnepeket. Néha rámjött az írhatnék, amiket csak most tettem közzé. Tudom, már nem aktuálisak, csak majd jövőre. Ha mégis érdekel, lapozz vissza!

Nem írtam a húsvéti szent három nap és a feltámadás minden mozzanatáról. A teljesség nem volt igényem. Egyszerűen leírtam ami éppen bennem volt. Most újra internet-közelben vagyok, így közreadok mindent.

Csodálatos internet

Nagypéntek délelőtt

Nagypéntek három óra</a>

Nagypéntek este

Nagyszombat éjjel

 

Rokona és ismerőse, vagyok én sokaknak

Utódja és boldosg őse, rokona és ismerőse, vagyok én sokaknak, vagyok én sokaknak.

Nem hitte el az osztálytársam, hogy van száz ismerősöm. Most vajon hány ezren lehetnek; lehettek? Bár nevezhető ismerősnek az, kit több mint négy éve nem is láttam?

A tetőablakon néztem ki, és szívtam magamba az őszi Balatont. Mögöttem a szivacsokon fetrengve vitatkozott pár osztálytársam. Alsóörsön jártunk a piarista osztályommal. A vita arról folyt, hogy ki hány ismerőse nevét tudja felsorolni. Beszálltam a licitálásba egy elsöprő százas ajánlattal. H. Márk nem akarta elhinni nekem, hogy van száz ismerősöm, akit meg tudok nevezni. Bebizonyítottam. Meglepően könnyen jutottam el százig.

Ez a szám pedig évről évre nő.

Eddigi – nem túl hosszú – életem alatt nagyon sok emberrel megismerkedtem. Kivel csak pár órán át dolgoztam vagy utaztam együtt, kivel évekig éltem együtt egy közösségben.

Sok-sok-sok ismerősöm van: rokonok, barátok, barátok rokonai, általános iskolai osztálytársak, gimnáziumi osztálytársak, egyetemi társak, regnumi közösségek (mormoták, vakondok és még sok másik), zenészek, kórusok, kispaptársak, plébániai közösségek, külföldi kispap és pap barátok (olasz, román, horvát, bulgár, lengyel, dán, venezuelai, spanyol, francia, haiti, stb.), Waigan közösség családjai, szentjánosbogarak, cserkészek, Szent László túrások, szállásadók (Erdélyben, Bákóban, Rómában, Terniben, stb.), valódi munkatársak (kórházban és iskolában), beosztottak és diákok, plébánosok, püspökök és káplánok, szerzetesek (piaristák, jezsuiták, magyarszéki kármeliták, szociális testvérek és sokan mások) és novíciusok, exkispapok, exelöljárók, buszsofőrök, Rómába kerékpározók (nem is egyszer), szüleimtől „örökölt” ismerősök és családjaik, vezetők, nevelők, tanárok, elöljárók, stb.

Annyian vannak, annyian vagytok, hogy nem győzném iWiW-en bejelölni az összes ismerősöm. (Ne keress, (már) nem vagyok fenn az iWiW-en!)

Szinte mindig megígérem/megígértetik velem, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, hogy az az egy közös hét nem fog elmúlni nyomtalanul, hogy majd időnként leülünk egy sör/bor/tea mellé és átbeszéljük az életet. Ma már csak félve teszek ilyen kijelentést. Pedig tényleg jó volna a sok-sok jó és csodálatos emberrel időnként leülni beszélgetni. (Igen, minden ismerősöm valamilyen módon csodálatos ember, bár néha elfelejtem és megharagszom valakire.) Jó volna tartani és erősíteni az összes kapcsolatot.

Nem megy. Bocsássatok meg, de nem megy. Nagyon sokakkal már hosszú évek óta nem beszélgettem, legfeljebb futólag pár mondatot. Vannak, akiket már öt éve nem láttam, és sajnálom. Szinte minden nap eszembe jut pár ember, akivel újra fel kéne éleszteni a kapcsolatunkat: meg kéne látogatni, el kéne hívni valahova, már nagyon beszélni kéne vele. Igen hosszú listát írhatnék belőle. Aztán – esetleg - valahol összefutunk, kicseréljük a telefonszámainkat, megígérem, hogy a hetekben felkeresem, és megint eltelik pár hét, de nem találkozunk. Egyszerűen nem megy.

Azt mondják – talán én is így vallom – az embernek arra van ideje, ami igazán fontos neki. Akkor ti nem vagytok fontosak nekem? De! Sokat gondolok rátok! Néha csak együtt, néha külön-külön szinte mindenkire. (Rómában a szemináriumban minden nap volt szentségimádás. Ha nagyon fáradt voltam, így komolyabb elmélkedésre nem volt erőm, akkor sorra vettem minden ismerős csoportosulást és nevet elmondva értük egy fohászt. A feléig sem jutotta. Letelt az egy óra, pedig nem cifráztam túl, csak sokan vagytok.) Magamat kívülről nézve úgy tűnik, van egy csomó időm. Van, hogy egész délutánokon át nincs különösebb programom. Volt, hogy egy hétvégét egyedül töltöttem a lábamat lógatva. De szükségem van a kis semmit tevésekre, egyedül létekre. Ez van. Elég ennyi a védekezésből.

Bocsáss meg hát te is, ha rég kerestelek fel! Nem veled van bajom. És ne sértődj meg, ha mással esetleg többet találkozom. Merő véletlen. Ha pedig úgy érzed, itt az ideje, hogy újra találkozzunk hívj fel! Tényleg! Szerencsédre nehezen mondok nemet és szívesen találkozom szinte mindenkivel. Sosem tudom, hogy kivel kezdjem a listát, kit keressek meg. Keress meg, és akkor biztos találunk valami jó időpontot (a következő két hónapban ;) )

Sok-sok éve, kaptam egy kis közösségtől, akik sok tagját négy éve nem is láttam, egy cetlit, ami ütötten-kopottan ott van a személyim mellett:

„A barátság, szerelem olyanok, mint a hegedű-húr.

Ha megereszkedik ez, még felvonhatod,

de ha elszakad, hiába kötözöd össze,

mindig hamis hangot fog adni.”

 

Felvettek a Jézus Társaságába

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

Eddig csak jelölt voltam. Itt éltünk öten a jezsuita főbázis tetején és készültünk arra, hogy egyszer felvegyenek minket a jezsuita rendbe. Úgy másfél hónapja kezdődött meg a felvételi folyamat lényeges része.
A pszichológiai teszten még a jelöltség megkezdése előtt túlestünk. Kiderült, hogy öt év szeminárium még nem tett skizofrénné. (Pont ugyanezt az 500 kérdést már kitöltöttem a szemináriumba lépésem előtt.) Most átverekedtük magunkat egy (sőt: sok) orvosi vizsgálaton. Szemészettől terheléses EKG-ig volt itt minden. (Semmi alól nem kaptam felmentést, bár ebben az évben már kétszer átestem hasonló vizsgálatokon – a két munkahelyem miatt.) Még egy csomó papírmunkát is le kellett tudnunk: keresztlevél (bérmálási papírral), születési anyakönyvi kivonat, egy öt oldalas kérdőív, stb.
Volt azért érdekesebb része is a felvételi eljárásnak; az úgynevezett examinációnak. (Éljen a szakzsargon. Az examináció latinul annyit tesz, hogy vizsgálat.) Lényeg a lényeg, hogy négy jezsuitával kellett beszélgetnünk. Ők kaptak egy nagy kérdéssort, de többé-kevésbé kötetlen beszélgetésben kérdeztek rá mindenre. A leghosszabb beszélgetésem több mint két és fél órán án tartott, de nagyon jó volt. Azért is szerettem ezeket a kérdéseket, mert a válaszok folytonos újragondolása tovább tisztította hivatásomat. Rákérdeztek mindenre, de nem a kötözködés miatt, hanem hogy jobban ismerjenek engem, vágyaimat, Isten terveit.
A négy jezsuita írt valamit a provinciálisnak (a magyarországi jezsuita rendtartomány első emberének), ő pedig – még jó pár ember megkérdezése és sok-sok ima után – döntött:
felvétettem Jézus Társaságába, a jezsuiták köze. (Az, hogy „teljes értékű jezsuita” legyek, az persze még odébb van.)

Most hát lehet örülni és pezsgőt bontani. Valamint várni, hogy vajon hol is lesz a noviciátus.

Az örömben van egy kis üröm is. Öten vagyunk jelöltek, de egy valakit nem vettek fel. Annak azért örülök, hogy nem a szörnyűségesen és undorítóan elrontotta kommunikáció miatt, hanem súlyosabb indokaik voltak. Talán megtalálja majd a saját útján, ahova Isten szeretné vezetni. (Ami talán még a jezsuitaság is lehet.)

 

[flickr-photoset:id=72157594212547816,size=-] Leo Reynolds-nak van a flickr-en sok-sok képe IHS-el, ráadásul az összes a Creatic Commons Licence alatt.

Boka

Ugrottam, röpültem, beléptem. Mint mindig, tegnap este is mindent megtettem, hogy ne tudja elvinni mellettem a labdát. Aztán rosszul léptem. Jaj, a bokám.

Ma reggel alig tudtam valahogy kibotorkálni a konyhába. Tegnap még működött a bokám, legalábbis előre-hátra. Oldalirányban már nem nagyon. Ma reggel sehogy sem. Fél óra melegítés után, már mozog annyira, hogy lassan tudjak sétálni elviselhető fájdalommal.

Azt hiszem ma nem megyek dolgozni. Inkább megpróbálok összehaverkodni az egészségüggyel.

 

Virtuális osztálytalálkozó

„Mivel önhibámon kívül én sem tudtam eljutni nemrég az osztálytalálkozóra, ezért azt az ötletet vetném föl, hogy mindenki írhatna magáról pár szót, hogy mit végzett, mit csinál mostanában...„ - kezdte levelét egy régi osztálytársam, akit nem láttam már vagy öt éve.

Egy óra múlva indul a vonat

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Reszkess Budapest

Ma végre a kezembe kaptam. Már december 16 óta úton volt. Most itt van a zsebembe. Bármikor kocsiba ülhetek és uzsgyi: irány a nagyvilág.

Megszívattam negyven románt

A legtöbb ismerősöm szerint minden jól megy. Legalábbis a felszínen. Pedig mélyebben csúnya gondok voltak/vannak az elmúlt hetekben. Azért nem esünk pánikba, mert egész mélyen minden teljesen stabil és szép. Középtájon van a baj.

BHTCS elején és alatt telefonon szervezgettem egy misét Taizéből Bukarestbe hazatérő Románoknak. Végül őrült telefonálgatás és rohanás lett belőle. Számukra meg egy nagy semmi, csak három óra várakozás az Erzsébet-híd lábánál. Pedig én megígértem. Miattam. Szar.
Azt is megígértem, hogy írok egy rendes beszámolót a BHTCS-ről. Tavaly még mielőtt lefeküdtem volna megírtam. Most lassan eltelt egy hét, lejárt a leadási határidő (lapzárta volt 23 perce) és semmit sem csináltam. Na jó, összedobtam egy cikkecskét egy másik lapnak – azt is csak külső nyomásra. Szar.
Más valaki is megkért valamire és semmi. Választ várnak, hogy igen vagy nem. Itt meg hallgatás van. Nem vertem ki a micsodát, hogy döntsünk. Tötymörgés. Megint ígértem valamit. És? Válaszoljam már most, amit úgyis válaszolni fogunk? Vagy húzzam még egy napig? Francba.
Közben el kéne menni ide és elintézni ilyen-olyan papír és egyéb ügyeket, amik kellenek a munkahelyhez. És még rengeteg apróság vár rám, amit soha nem fogok megcsinálni.
A sütim – sok szenvedés árán – egész jó lett, csak kicsit sületlen. Beraktam újra. Most meg ott maradt. Még nem égett meg, de keménynek tűnik. Nem mertem megkóstolni. Közben megnézették velem a Központi pályaudvar című filmet. (Illegális forrásból szereztem, eredeti hanggal. Egy órát töketlenkedtünk a magyar felirat pontos beállításával (VLC) végül mégis csak angol felirattal néztük. Ráadásul a film sem volt jó.
És mindenki megígéri, hogy legközelebb azt nézik meg amit én javaslok; legközelebb elmegyünk kirándulni; legközelebb elmosogat majd maga után. Ismerem a legközelebbeket. Öt év szeminárium sok mindenre megtanított.

Ott mélyen lenn béke van és Isten segít előre. De itten mindenféle káosz is van, már mióta, és úgyis így lesz, és különben is.

 

Torlódás

Utolsó ügyelet és leszerelés a kórházban, kerékpározás -8 fokban, szilveszteri játékdélután, végre újra imperium, egész jó forum ignatianum, BHTCS, Németországból érkező olaszul beszélő román haver, elrontott szervezés, első munkanap az ÖKU-ban, zsolozsmás megbeszélés a MALEZI-ban.

(Mindegyikről lehetne írni egy-egy cikkecskét, de csak akkor megy, ha kényszerítem magamat. Tehát megint kimarad sok minden.)

Montserrat A Szívben

A Szív újság jubileumi számában (2008. december) jelent meg rólunk - a Montserrat jezsuita jelöltközösségről egy cikkecske. Most közlöm az eredetit.

Mézeskalács

Nincs igazi karácsony mézeskalács nélkül. Gondoltam megpróbálkozom vele. De minden összeesküdött ellenem. Vagy csak keveset aludtam.

Liturgia Horarum

Van egy régi álmom: a letölthető hallgatható zsolozsma. 

Mikulás bácsi! Meg kéne halni

Szent Miklós püspök, a Mikulás, senkit nem hagy magára. Megkeres mindenkit, beteget egészségeset egyaránt, hogy puttonyából elővegyen egy kis vidámságot és erőt, amivel ez az életet át lehet vészelni.

Megjelent A Szív jubileumi száma

A tartalomból:

... Koronkai Z.: Jezsuita hivatásgondozás Elek L.: A Monserrat jelöltközösség Nagy E.: Testvérhivatás ...

Felmondtam

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

Jó volt. Szép volt. Köszönöm. Ennyi.

Most lesz valami teljesen más. Megismerkedem a pokol másik bugyrával is: egészségügy után oktatásügy. Majd januártól. Nagyon várom.

 

300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat...

"300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat…" - így az MTV egyik hírének címe. Talán megvolt a 200 méter, közel 3,5 óra alatt. Ott voltam.

Ott állt az üres műtőben. Végre minden készen állt a beavatkozásra. Már megint mindenki rá haragszik, pedig ő csak egy műtőssegéd. Igazán nem ő tehet róla, hogy az egész napi ütemtervet felborították. „Akkor minek szólt reggel, hogy harmadiknak én következem” – kiabálnának vele, de annyi ideje sem volt, hogy szóljon a betegeknek, ne várjanak. Infarktusos beteg életét kell megmenteni, azért ez a felhajtás. Csak innen a főépületből hozzák.

Minden készen áll az életmentő műtétre. Csak a beteg hiányzik. Áll az egész kardiológia és vár. A lift vár a földszinten. A portás kinyitotta a szárnyas ajtót. Előkészítettek mindent, mit ilyenkor szokás. Csak nem jön a beteg.

Hol a csudában vannak már? „Ortopédia? Elvitte már a beteget a mentő? Mi? Még meg sem jöttek? Hogy azt a ….” Újabb telefon a mentőszolgálatnak hátha nem értették volna meg: roham kocsit, de azonnal. Még jó, hogy minden hívást rögzítenek, így nem lehet letagadni semmit.

Lassan két órája, hogy infarktust kapott. Hol a mentő? Mégsem tolhatjuk át a beteget vagy a műszereket az utcán!?

Végre! Megjöttek! Az infarktus után közel három és fél órával. Nem győzte adogatni az eszközöket az orvosoknak. Nem szórakoztak az orvosok. Ott volt mindenki aki igazán ért a szívhez. Szinte kevés hely volt a műtőben. Talán életben marad.

Valahogy nagyjából stabilizálták. Gépekre kötötték, de még újra visszakerült a műtőben. Minimálbérért ennyit dolgozni? Egész nap benn maradt a kórházban. Az orvosok is, szinte mind. Megizzadtak. Sikerült elérni, hogy a gépek életben tartsák. Egyenlőre. A következő perce sem biztos. Jött volna hamarabb a mentő, akkor most már az osztályon szunyókálhatna békésen.

„Ma a mentők elvégezték a vizsgálatot, hiszen megkapták a panaszbejelentést. Ez a vizsgálat nem tárt fel hibát” – hangoztatta Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. 

A szóvivő szerint az ortopédián van sürgősségi osztály, ahol elláthatták volna a beteget, de nem tették. Ők pedig nem késtek, súlyosabb esetekhez kellett menniük.</em> (Duna TV cikke és a videó)

Ide valami igen csúnya szó illene.

Ma is sokat jártam arra. A Kardiológián vagyok betegszállító, aki betegeken kívül gyógyszereket, raktárból felszerelést, vérmintákat is szállít. Tudom, mit küzdenek az orvosok. Tudom, mi történt aznap délelőtt. Tudom, kiért küzdenek.

Egész nap azon izgultam, hogy ne hívjanak…

 

13 ºC

A jezsuita képzésnek fontos alkotóelemei a próbatételek, kihívások, megmérettetések; az ún. probációk. De ezt nem annak tervezték. Az elöljárók is próbálnak valamit tenni ellene. Egyenlőre nem sok sikerrel.

Ma reggel 13ºC-ban ébredtem.

Ügyelet

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

A tegnapi éjjel már igazi ügyeletem volt. (A múltheti – első – ügyeletemet végig aludhattam.) Még el sem foglalhattam az ügyeleti szobámat, már hívtak dolgozni. Társammal is csak este hatkor tudtam találkozni. Berendezkedtünk, majd siettünk az ITO-ra (Intenzív osztály) EXIT-ért (elhunyt betegért), hogy a tepsibe rakva (a halottszállító kocsival) bevigyük az EXIT raktárba (a halottas házba). Még időm sem volt igazán megemészteni a történteket, mert már mennem kellett át a másik épületbe a röntgenessel, hogy ott egy idős nénit megröntgenezzünk. A leeresztett kerekű tolószékkel sötét folyosókon keresztül vittem a nénit. Nincs pénz tolószékre, de lámpára sem.

Este hétkor végre leülhettem egy kicsit. Reggel nyolc-kilenc óta rohangáltam, már elegem volt belőle. Befaltam öt zsömlét és még mindig éhes maradtam. Megnéztem a Hal a tortán című szörnyűséget, majd lefeküdtem aludni.

Szép lassan elaludtam, és szépeket álmodtam. Azt álmodtam, hogy csörög a telefon, de szerencsére nem nekem szól. Tovább csörgött. Lassan leesett, hogy nekem szól. Felvettem, de még nem voltam abban biztos, hogy az álmomban vagyok még vagy már az életben. „Kati vagyok a sebészetről, lenne vér a laborba” - mondta a kedves hang, én meg feleltem, hogy repülök. Felhúztam a köpenyemet és a hosszú folyosókon – hangosan horkoló betegek előtt – átmentem a sebészetre a vérért. Mikor visszaértem beírtam az ügyeleti naplóba a szállítást. Nem volt még hajnali kettő.

Puff, visszadőltem az ágyba. Fordultam kettőt és megint a kellemes álmokba merültem. Mígnem újra megszólalt a telefon. Most már azonnal kapcsoltam, hogy nekünk szól, de olyan szerencsétlenül vettem, hogy rögtön le is raktam. Nem adták fel, újra hívtak. Jobb lett volna nem fölvenni: elhunyt egy beteg a másik épületben. Megnézem az órámat: 3:45. Fúj.

Fölkeltettem a társam. Fölkeltettük a portást, hogy adjon kulcsot a halottasházhoz. Fölkeltettük a rendészt, hogy fuvarozzon át minket a másik épületbe. Mindenki nagyon lelkes volt.

A betegszállító kisbusszal nem lehet halottat szállítani, mert rosszul van benne az ülés. A régebbi kisbusznak lelke van, és csak egy-két sofőr tud életet lehelni beléje. Ők is csak egy-egy fél órára. Van még egy zárt dobozos furgon. Az viszont tele volt ócska székekkel, asztalokkal, írógéppel és egyéb kórházi felszereléssel. Így történhetett, hogy hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. Kipakoltuk. Rutinosan összeszedtük az elhunytat, majd tisztelettel, de határozott mozdulatokkal elvittük a hűtőházba.

Mikor frissen kezet mosva sétáltunk vissza a szállásra, már érkeztek az első dolgozók.

Két óra múlva, reggel hétkor, szólt az ébresztő: lejárt a munkaidőm: mehetek haza.

 

Sörös teológia

„A megváltás úgy-e cserét jelent!? De akkor most mit adtunk mit, és mit Jézus?” - kérdezte a társam és rendelt még egy sört.

Az első kijáratom

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Első napom a kardiológián. Még reggel volt. Ültem. Vártam. És akkor jött Imre, hogy engem keres: exit van. Exit. Kemény ez a szó. Mindent elkövet azért, hogy ne találkozhass a halál tényével. Pedig muszáj.

Szóltam egy másik Lacinak. Átballagtunk a főépületbe. Közben a kisbuszt megtankolta a sofőr. Saját zsebből. Elkértük a hullaház kulcsát, és benyitottunk.

Halottal igazából sosem találkoztam még. Ez volt az első, nagy találkozás. Nem volt romantikus, nem volt érzelgős, nem volt semmilyen. Dolgozni kellett, hát dolgoztunk.

Felhúztuk a gumikesztyűt. Megkértük a boncsegédet, hogy tolja arrébb a nénit, akit éppen akkor öltöztetett, mert nem fértünk oda a hűtőhöz. Kinyitottuk az egyik hűtőt és kerestünk egy üres helyet az újonnan érkezőnek. Kikaptuk a tepsit, ráraktuk a tetőt, és az egészet bedobtuk a kisbuszba.

 

Felsiettünk az osztályra. Megragadtuk erős kézzel a fehér vászonba csomagolt elhunytat és átraktuk a tepsire. Mehet rá a fedő, és irány a kijárat.

Hosszú folyosókon keresztül vezetett az út. Csöndben álltak félre. A liftes sopánkodott egy sort, hogy miért az ő liftjét kell használnunk. Majd átvittük a kisbusszal a hullaházba, zsupsz bele a hűtőbe. Elbúcsúztunk a gumikesztyűtől és a boncsegédtől, és mentünk betegeket szállítani innen-oda, s onnan-ide.

 

Nem volt viccelődős hangulatunk. Nem volt szomorú, vagy gyászos hangulatunk.

Melósok voltunk, melóztunk.

Azért egy cigi kellett előtte.

Megjöttem

Hú, ez már valami… :)

Lelkigyakorlat volt, nem csak „lelki lődörgés”. Néha kemény volt, de mindenképpen nagyon-nagyon jó. Ez a mi Istenünk valamit azért nagyon tud... De tényleg.

Dobogókőn pedig gyönyörű az ősz.

Szünet

Jövő vasárnapig (október 19) nem vagyok elérhető semmilyen módon. (Se mailben, se telefonon. :) ) Ne is próbálkozzátok.

Dobogókőn vagyok lelkigyakorlaton. A világtól kicsit távol, Istenhez különösen is közel. A kapcsolatunkon amúgy is van mit javítani, így a héten csak Vele szeretnék foglalkozni/beszélgetni/találkozni.

Majd jövök…

Harmadik hét a munkában

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

Első napom az első munkahelyemen

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)

Montserrat jelöltségi ház

A jezsuita Montserrat jelöltségi ház 2008. szeptember 12-én, Szűz Mária névnapján, végre megnyitotta kapuit. Először az év során összegyűlt mind az öt jelölt. Először egy szentmisére, majd egy vacsorára. Azóta itt lakunk.

Hogyan tovább

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Elhagyom a várost

Akármennyire is várom már az ismeretlen következő évet, amikor is új utakon próbálom követni ugyan azt az Istent, azért kicsit nehéz itthagyni Rómát. Az olaszok rémesen tudnak idegesíteni. Különösen mikor én is fáradt vagyok és folyton tanulnom kéne. Elküldtem őket már ide-oda; „a quel paese”. Azért mégis csak három évig együtt voltunk.

 

Elmegyek. Ki tudja mikor látom viszont.

 

Furcsa ez a sok-sok utolsó. Utolsó mise a nagy kápolnában. Utolsó foci. Utolsó mosogatás. Utolsó közös vacsora. Utolsó leugatása a másiknak. Úgy megszoktam már. (Ha nem is teljesen. Nem lettem olasz. Sosem tudnék az lenni.)

 

A nagy kápolnánk kicsit modern, de már a szívemhez nőtt. Sok-sok órát tölttöttem ott. Mikor már az egész szeminárium elsötétedik, s a hatalmas kápolnában sincs semmi fény csak az örökmécses pislákol. (Igazi mécses.) Néma csönd. Csak a hatalmas sirályok hangja szól be idegesítően. S ott az Úrral lehet beszélgetni.

 

Arra is rá kellett jönnöm, hogy hiányozni fognak kicsit ezek az idegesítő olaszok is. Végül is együtt takarítottuk heteken át a fürdőinket. Az se semmi, mikor több száz tányért mosogattunk el a pokolgéppel. Vidáman, dalolászva, hülyéskedve, de éget kezünk alatt a munka. (Pontosabban a kezünk égett a forró tányéroktól.)

 

Egy-két olasz ének igen jó. Az olasz tészta jobb mint a magyar. (Természetesen mindent csak mértékkel szabad fogyasztani. Különösen azt ami olasz.)

 

Akármennyire is bunkó, primitív stb. stb. olasz banda ez, azért hiányozni fognak.

 

Nem, nem nyafogás szeretne ez lenni. Csak leírtam, hogy ilyen búcsúzni. Ez a kis nehézség, érdekesség semmit nem vesz el a várakozásomból. Sőt csak erősíti bennem, hogy ne szórakozzunk itt ennyit, gyerünk tovább. Tovább. Hova? Hol leszek jövőre és mit fogok csinálni? Nem lehet még tudni. Megyek előre az ismeretlenbe. De az Úr útján. Ezért majd kiugrom a bőrőmből és ha tehetném, eltüntetném a heteket, csak hogy hamarabb elkezdődhessen az a még ködbe vésző másik, új út az Úrral. Már nagyon várom.

Még pár napig itt vagyok

Közeleg az vizsgaidőszak vége. A szeminárium már véget ért. Volt itt minden az elmúlt két hétben.

Vagyok

Mindenféle apróság történik errefelé. Ezeket most, mindenféle sorrendiség nélkül, egymást követve ide leírom, hogy ti is láthassátok. De jó.

 
Színházi előadás volt itt, a szemináriumban. Egy spanyol szerző Az ördög láncai című előadását láttuk. Az egyik kispap fordította le, figyelve még a rímekre és a verselésre is. A színjátszó kör pedig előadta. Tavaly állt össze a társulat. A vezetőjük, egy másodéves kispap, aki korábban tanulta azt, hogyan kell színdarabot rendezni. A tavalyi Július Cézár olyan jól sikerült, hogy az elöljárók is a társulat mellé álltak. Engedélyt kaptak sok-sok próbára, és a színházunkat is elkezdték rendbe szedni. (Vettek például igazi reflektorokat és füstgépet.) Igazán jól sikerült.
 
Szerda délután felraktam ide a repülős bejegyzésemet. Másnap reggel megjelent a Homáron. Az addig rendben van, hogy én olvasom az Indexet, sőt néha a Homárt is (megfelelő kritikával). De azt nem gondoltam volna, hogy a Homár is olvas engem.
A cím és a bevezető elég hatásvadászra sikerült. Még jó, hogy nem én írtam. Viszont a megjegyzéseket érdemes elolvasni. Van egy-pár nagyon mókás is.
 
Még a vonatozás közben megfáztam. Ezt külön felerősítette a fáradtságom. Odáig jutottam, hogy komolyan fontolgattam azt, hogy befekszem pihenni/gyógyulni a betegosztályra. Végül nem tettem. De azért nekiveselkedtem, és három nap alatt nagyjából rendbe hoztam magamat. Aludtam reggeltől estig, minden lehetséges időben. Most már egész jól vagyok.
 
A héten szinte végig szakadt az eső. Nem csak úgy szitált, hanem szakadt. Be is ázott az egyik sekrestyénk. A Vatikánban az Úr napja csütörtökön van. A Szentatyával szentmisével ünnepeltünk. Majd a lateráni bazilikától körmenettel mentünk át a Santa Maria Maggiore bazilikáig. Csütörtök reggel még szakadt az eső. Péntek reggel már esett az eső. De a szabadtéri mise alatt csak egy-egy kóbor felhő merészkedett a bazilika fölé.
 
Pénteken békében véget ért az utolsó tanítási nap a Lateránon. Hétfőtől indul a vizsgaidőszak. Hat vizsga és egy beadandó dolgozat vár rám. Terveim szerint június tizenkilencedikén majd befejezem egyetemi tanulmányaimat és így egy teológiai diplomával hagyom el Rómát.

 

Repülőjeggyel vonatoztam

Hiába vettem meg több hónappal korábban a repülőjegyet. Hiába mentem ki a reptérre a gép indulása előtt két órával. Hiába álltam másfél órát a sorban. Nem vitt haza a Wizz Air. Egyszerűen Rómában hagyott. Vonatozás lett belőle.

 
A múlt hétvégén Esztergomban diakónusszentelés volt. Egykori évfolyamtársaimat szentelték. Vasárnap pedig egy bérmálás volt. Ezek miatt szerettem volna hazaugrani Magyarországra. Mi sem egyszerűbb ennél, gondoltam, hiszen egy olcsó repülővel ripsz-ropsz otthonvagyok.
 
Pénteken reggel, a gép kitűzött indulása előtt már két órával kinn voltam a Fiumicino Reptér AA termináljában. Hosszú sor kígyózott a Check-In előtt. A probléma akkor kezdődött, amikor a sor nem akart megmozdulni. Lassan dolgoztak az olaszoknál, s én nem szeretek sokat ácsorogni. Ezért leültem egy székre, és vártam, hogy haladjon a sor. Nem haladt. Utóbb azt mondták, hogy először a csomagszállító futószalag nem működött. Majd feltorlódtak a csomagok. Aztán nem működött a nyomtató, és gonoszkodott a számítógép. Olaszország. A gép kitűzött indulása előtt fél órával még vagy harminc ember várt a sorára. Köztünk én is.
Ám nagy meglepetés ért engem, mikor már majdnem rám került a sor. Egy szer csak bezárt a Check-In. Kapott egy telefont az ott dolgozó hölgy, hogy a gépnek fel kell szállnia és senkit nem lehet már felvenni az utaslistára. Hiába szólt vissza, hogy még meghatározatlan számú utas(jelölt) áll a sorban. Bezártak. Kész ennyi. A hölgy így befejezte a munkáját és készült elmenni. A gép pedig felszállt. Nélkülünk. Heten maradtunk hoppon.
Hmm. Ilyen is lehetséges? Fizettünk. Időben ott voltunk. Csupán nem tolakodtunk. S ezért ott hagytak minket Rómában!
 
Hetünket hagyott ott a nagyszerű Wizz Air. Volt egy ázsiai turista. (Aki csak angolul beszélt, így sokáig csak rajtam keresztül tudott beszélni a rendőrökkel.) Hárman olaszok voltak. S hárman voltunk magyarok. Egy házaspár maradt ott, rajtam kívül. A férjnek este egy színházban kellett volna dolgoznia. Olaszul nem beszéltek, így én segítettem nekik. Hamar összebarátkoztunk a bajban.
 
Azonnal rendőrt hívtunk, mert ez így nagyon nem járja. Ebben még segített a Check-In pultnál dolgozó hölgy. A rendőrrel, miután meghallgatta a történetet, átmentünk az irodájába. Pontosabban ő bement az irodájába, mi meg kinn ácsorogtunk, mert sehol sem volt szék. Odabenn három rendőr tanácskozott. Megjelent három hölgy is. Az utas-légitársaság gondokat voltak hivatva elintézni. Elsőre sokkal inkább dekoratívnak tűntek, mint hatékonynak. Később láttuk, hogy tényleg igyekeztek segíteni. Tehát megjött a három hölgy, akiket szintén elnyelt az iroda. Mi meg az ajtó előtt tovább ácsorogtunk.
Végre kijöttek, s megkezdődött a tárgyalás. A kezdet bíztató volt: a felvették a jegyzőkönyvet, így bármilyen fejlemény esetén, utólag majd fogadhatunk ügyvédet. (Bár a cetlinek még a másolatát sem kaphattuk meg.)Teljesen egyértelmű, hogy igazságtalanság történt velünk szemben. A Wizz Air, természetesen, visszafizeti a jegyet, vagy beváltja a másnapi járatra.
Innentől semmi nem működött. Azt mondták, hogy bármilyen egyéb kárpótlásban ne is reménykedjünk. A Malév-Alitalia közös gépére, mely alig másfél órával később indult, nem tudják átregisztrálni a jegyet. (Mivel nincs ilyen szerződés a Wizz Air és a Malév között.) Visszafizetik a jegy árát, majd saját zsebből kifizetve a jegyet, hazautazhatunk a Malév járatával. Vagy mehetünk a másnapi géppel. Pár perc múlva kiderült, hogy nincs is másnapi gép. Csak vasárnapi. (Azt terveztem, hogy hétfőn már visszajövök Rómába.) Mi még próbálkoztunk, igyekeztünk rugalmasak lenni. Jó lett volna nekünk egy Róma – Bécs, vagy Róma – Pozsony járat is. De az sem volt.
A három olasz az Alitali mellett döntöttek. (Oda-vissza akciós 270 eurós jegyeket vehettek.) Ekkor újabb akadályba ütköztünk. A Wizz Air mégsem fizetett vissza semmit. Sőt a jegy átregisztrálása sem működött. Miért? Mert a három hölgy nem dolgozott közvetlenül a Wizz Air-nek. S kifizetéshez egy jóváhagyást kellett szerezniük a Wizz Air megfelelő embereitől. De hiába telefonálgattak mindenfelé, a megfelelő emberek éppen nem válaszoltak semmilyen telefonhívásra. (Pénteken délután fél háromkor. Mindegyikük elutazott valahova pihenni??)
 
Közel három óra alatt tehát oda jutottunk, hogy készült egy rendőrségi jegyzőkönyv. S majd perelhetjük a társaságot. Addig meg oldjuk meg az életünket, ahogy akarjuk. Tizenegytől délután négyig nem tudtunk leülni. Ácsorogtunk, kérdeztünk, vitatkoztunk, s egyre kevesebbet reménykedtünk.
 
A gépünk már rég leszállt Budapesten. Mi meg reménytelenül, még mindig Rómában álldogáltunk.
 
 
Valahogy haza kéne érni! Legalább vasárnapra! Jaj... Nem így terveztem.
 
 
Lehangoltam telefonáltam erre-arra. Semmi. Semmi. Aztán Viktor és Szakács Péter felhívott: van egy vonat, ami haza tud vinni minket.
 
Egy vonat. 16:50-kor indul a Terminiből. Mi még a reptéren voltunk, s elmúlt négy óra. Rohantunk a Terminibe. Közben telefonáltam a szemináriumba, hogy valaki hozzon nekem egy kis pénzt, mert nem volt a farzsebembe 130 euró a vonatjegyre.
16:38-kor értünk a pályaudvarra. A nemzetközi jegypénztárnál, mint mindig, hosszú sor kígyózott. Nincs mit tenni, tolakodni kell. Elmagyaráztam fél mondatban az esetünket, s így előre engedtek. Kivétel egy angolul beszélő turista csoportot. Ők voltak legelöl. De mögöttem az olaszok bíztattak, hogy csak mennyek, csak mennyek. A pénztáros megőrizte a nyugalmát, s nem sietett a jegykiadással. Csak meg lett. Rohanás a vonathoz. A huszonharmadik vágánytól el a hatodikig. Át a tömegen.
 
Felugrottunk a vonatra, megkerestük a helyünket, s ekkor elindult az Euro Star Velence felé. Huh. Volt négy óránk arra, hogy kifújjuk magunkat. Elértük. Éppen. Még ziháltunk.
 
Este kilencre értünk Velencébe. Ott volt egy fél óránk, így vettünk pár zsömlét, mert mindhárman utoljára reggeliztünk. (Olaszosan: kekszecskét kávécskával, tejecskével.)
 
Este tíz óra előtt nem sokkal megérkezett a vonatunk. Hálóvagonba szólt a jegyünk. Csak itt tűnt fel. (Rómában nem kérdezett vissza a pénztáros, hogy milyen jegy kell nekünk.) Egy kis fülkében kaptunk három ágyat egymás felett. Hajnali fél négyig senki sem zaklatott minket. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jót lehet aludni egy vonatot.
Azt egyébként nem értem, hogy a Velence – Budapest vonaton miért a román vasút hálóvagonjai közlekednek. (Román személyzettel, akikkel csak angolul lehetett beszélni.)
Ez a vonat is igyekezett haladni. Röpültünk, ki tudja merre. Azok után ami velünk történt, már azzal viccelődtünk, hogy nem-e cirill betűsek-e az állomások nevei...
Beengedtek minket Horvátországba. Majd Magyarországra. Mókás párbeszéd zajlott le köztünk és a magyar határőrök között: „Honnan jönnek?” „Jaj, ne is kérdje. Rómából. „Miért? Annyira rossz hely??” Háát. Tudnánk mit mesélni...
 
Úgy tűnhet, hogy Velencéből már sima volt az út hazáig. A házaspárnak tényleg az volt. Nekem nem. A vonat 11-re ért be a Keletibe. A diakónusszentelés fél 11-kor kezdődött Esztergomba. Én pedig arra mentem haza.
Szüleimnek volt egy ötlete. Sőt, értem meg is valósították. Balatonszentgyörgyig elém jöttek. Ott, szinte nehézség nélkül, leszálltam a vonatról. Beültem az autóba, és irány Esztergom. Nem múlt el még nyolc óra.
Milyen jó, hogy van egy M7. A kis szuzuki százharminccal repült az autópályán. Sehol nem volt útakadály, sehol nem kerültünk dugóba. Így, s csak is így, pontosan tíz perccel fél tizenegy előtt kiszálltam a kocsiból az esztergomi bazilika sekrestyéje előtt. Huh.
 
Kissé kalandosan, de megérkeztem éppen időben a szentelésre. Szüleimnek, és Istennek hála. Hmm. Nagyon nem így terveztem.
 
 
Most persze fogadni kéne egy ügyvédet és jól beperelni őket. Eltartana egy darabig, s mi lenne az eredmény? Megtettem a magamét: írtam egy levelet a Wizz Air-nek. Elküldtem e-mailban, s most megyek feladni ajánlott levélként is, hogy biztosan megkapják. Nem nagyon reménykedem, de hátha.

 

Kórház

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Ketten járunk a Clinica Ematologia Umberto I-be. A szicíliai társam a gyerekosztályt járja, nekem van egy felnőtt emeletem. Év elején mindig rá kellett várnom, mert én már egy óra után nem tudtam mit kezdeni magammal (és a betegekkel), ő meg hosszan játszott a gyerekekkel. Mára megfordult a helyzet. Akármennyire is sietek, sosem érek időben a végére. Túl sokat beszélek, beszéltetek.

A kedves mindenes takarítő néni, aki meg szokott kínálni egy kis uzsonnával, külön szólni szokott, ha valaki nagyon lehangolt volt az elmúlt pár napban. Ilyenkor semmiképp sem menekülök ki az első hümmögésre, hanem kitartok. Majd egy negyed óra múlva nevetve távozok. Nevetve minden beteg sokkal szebb.

A betegeim nagy többsége visszajáró lélek. Van akivel még októberben ismerkedtem meg. Másokat januárban láttam utoljára. Sajnos előbb-utóbb a betegek nagyon nagy százaléka visszatér a kórházba. A visszatérésben mindig ott az érdekes kérdés, hogy vajon kivel kerül egy szobába. Három-négy hétig egy szobában betegeskedni valakivel nagyon meghatározó élmény. Van olyan, hogy ha valaki előbb szabadul, akkor visszajár néha meglátogatni egykori szobatársát. De legalább telefonon megkeresi.

 

Két hete vicces párosítás történt. Egy szobába került a nagydarab zsidó, és a fiatal neokatekumen. Ez ám a jó párosítás. Van mit tanulniuk egymástól. Sajnos hallottam olyan mende-mondát, hogy nem mindig viselik egymást szeretetben. (A szenvedés közepette nem mindig a legszimpatikusabb oldalukat mutogatják a betegek.)

Most vagy fél órán át csak náluk voltam. Remek beszélgetés volt. Ott volt a zsidó, a neokatekumen, a felesége, és a szomszéd beteg kicsit filozófikus alkatú, úri férje. No, meg ott voltam én, a teológus hallgató.

A kispapi foci megbeszélése után komolyra fordult a szó. Beszéltünk Isten létezésének bizonyításáról. Arról, hogy a szentáldozás mennyire kannibalizmus. Isten emberré lett. Az ember végtelen embersége. Arról, hogy mivel emberek vagyunk, minden tettünkben ott van egy kis egoizmus is. Arról, hogy miben különbözik Savonarola áldozata, és Krisztusé. (Hiszen mindeketten meghalltak azért, amit hirdettek. Miben különbözik a kettő.) Stb. stb.

Nagyon tanulságos egy társalgás volt. Sokat kellett "moderátorként" szerepelnem, hogy a válaszaikkal ne egymás mellett lőjjenek el, hanem arra válaszoljanak, ami a kérdés volt. Néha az  indulatokat is fékezni kellett, amikor kezdtek nagyon belehevülni az Egyház védelmében.

Nagyon élveztem. Kultúrált, művelt emberekkel volt dolgom. A zsidó nagyon sok mindent tud az Egyházról és történetéről. Én valamennyit tudok a zsidóságról. Jól megértettük egymást. Megértettük, hogy miért nem értjük egymást. Miért nem érthetjük meg soha egymást.

Sok minden kérdés, előítélet felmerült. Egytől egyig sikerült többé-kevésbé megmagyarázni, hogy miért hibás a véleménye. S ezzel mindig eljutottunk az alapokig. Isten emberré lett. Lejött a földre. Ez ami egy zsidónak teljesen lehetetlen. Ilyen nincs. Az egy igaz Isten az egekben van. Ráadásul egy az Isten. Akkor, hogy beszélgethet Jézus az Atyával.

Ugyan a közösen gondolkodást néha megpróbálta megnehezíteni az, hogy fel-felemlegette, hogy az Egyház mennyi rosszatt tett az elmúlt századokban. Ilyenkor a neokatekumenék megpróbálták megvédeni a becsületünket, de én nem hagytam. Elismertem, hogy mennyi mindent - sokszor szándékosan - rosszul csináltunk. Ezzel nem lehetett mitt tenni, és lehetett komolyan tovább beszélgetni.

Nem akartam senkit megtéríteni. Nem akart senki megtéríteni engem. Kölcsönösen elmeséltük, hogy mit miért hiszünk (és mit miért nem). A hitünk közös pontjairól is szó volt. A végére persze nem jutottunk, mert nem is nagyon lehet. De kölcsönösen szétoszlattunk előítéleteket, s egymást kölcsönösen tisztelve, megállapítottuk, hogy más a hitünk.

 

Aztán átmentem a másik szobába. Ott két kedves néni fekszik. Mindegyikük visszatérő vendég. Velük is jó beszélgetni, mert nyugodtan elmondhatom, hogy milyen fáradt vagyok, és hogy honvágyam van.

A túloldalt a másik szobában pedig egy alig harminc éves fickó van. Azt mondja, hogy a mamája - aki éppen ott volt - nagy ateista. Ő meg egy semmi: nem tudja miben hisz, vagy nem hisz. Nem tudja van-e Isten vagy nincs. Ha megjelenne neki, mennyivel egyszerűbb lenne. De érdekes lett volna tovább beszélgetni vele, de már így is fél óra késésben voltam. Nem akarnám egyből megtéríteni, egyszerűen csak érdekelne, hogy miért gondol micsodát.

 

Ez a kórház. Néha van, hogy mindenki rosszul van. Akkor nem beszélgetünk nagy dolgokról. Esetleg felvidítom őket, vagy csak ott vagy mellettük egy pár percig. Csendben szinte semmit sem szólva. Mikor, hogy…

 

:) :) :)

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Hogyan tovább?

Többek kérdezték és talán mégtöbbek kíváncsiak arra, hogy mi fog velem történni az elkövetkező időkben. Íme.

 
Ahhoz, hogy jezsuita lehessek nem elég, hogy én tisztán érzem Isten hívását és útmutatását. Kell az is, hogy fölvegyenek a jezsuiták.
 
Először is szeretném befejezni tisztességgel ezt az évet. Hiszen már csak hat vizsgám van és befejezem a teológiai alapképzést. Aztán itt hagyom Rómát.
 
A felvétel során nyolc napos, ignáci lelkigyakorlatot szoktak végezni a jelentkezők. Ha minden jól megy, akkor július második hetében el tudok vonulni Dobogókőre egy ilyen lelkigyakorlatra. Ez igen jót tehet az Istennel való kapcsolatomnak, barátságomnak és a meghozott döntésemet is megerősítheti. (Vagy éppen megmutathatja, hogy mekkorát tévedtem. Ugyan erre nem nagyon számítok. ;) ).
A lelkigyakorlat után kezdődhet meg a tényleges felvételi eljárás. Ebbe tartozik egy orvosi vizsgálat, egy pszichológiai vizsgálat. Majd négy úgynevezett „examinátorral” való beszélgetés.
 
Amennyiben (!) ez kedvező módon alakul, felvesznek jelöltnek. Elkezdődhet a hosszú út a jezsuitává válás felé. A rendes eljárás egy év ismerkedéssel kezdődik. Majd, ha már ismerjük egymást, jöhet a két év noviciátus. Ennek a lényege megismerni és begyakorolni a jezsuita életet. Középpontjában a nagy harmincnapos szent ignáci lelkigyakorlat áll. Jelenleg nincs Magyarországon noviciátus, így könnyen meglehet, hogy – ha odáig eljutok – kiküldenek Olaszországba.
A noviciátus rendesen a három fogadalom letételével végződik (szegénység, engedelmesség, tisztaság). A negyedik fogadalomra, mely a jezsuiták sajátja, másik kilenc-tíz évet kell készülni.
Ezek után jönnek mindenféle évek. Pár év tanulás, pár év „munka” vagy „gyakorlat”. Aztán megint tanulás. Stb. Közben valamikor lesz egy diakónusszentelésem is, és talán majd – ha az Úr is úgy akarja – pappá szentelnek. A szentelésre még legalább öt évet kell várnom.
 
De ennyire ne mennyünk előre, hiszen még fel sem vettek. Ráadásul amit fent leírtam az a rendes képzési menetet jelenti. Viszont előszeretettel szablyák személyre a képzést. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy hamarabb szentelnének, de azt hogy a képzésem – mivel a teológiai alapképzést ez évben remélem befejezem – sokféle módon alakulhat még.
 
Ahogy az Úr jónak látja. Állok elébe. :)

 

Mitől életem legcsodálatosabb napjai ezek?

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.)
*(Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)*

Jezsuita szeretnék lenni

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Újra Rómában

Véget ért a húsvéti szünet. Visszajöttem Rómába. Sok érdekesség történt a szünetben, sokakkal sikerült beszélgetnem. Megjöttem és itt is történt ez-az.

Viszont valami a végére ért, ami megváltoztatja az életemet. Az Úr akar valamit, és én igent mondtam, és most nagyon jó kedvem van. Ez az egy dolog elsöpört mindent. S az elmúlt hetem egyetlen csöndes lelkigyakorlatos, imádságos hálaadás. Annyira jó!!

Láthatatlan kiállítás

Életem egyik legjobb kiállításán voltam a múltkor. A kiállításon, ahol vak vezet világtalant. A teljesen sötét bárban vehetsz a vak pultostól igazi pénzért igazi kávét. S mint minden vak, meg is ihatod azt, amit megvettél.

Barátságos kis hely. Fiatalok ülnek a bejáratnál. Megvettem a jegyet és megvártam Ferkót. Az egyik lány bemelegítés képpen megmutatott egy vakoknak készült sakkot, és azt a fizika könyvet amiből a vakok tanulnak. Elég egyszínű. Majd megnéztük a braille-írógépet. Leírtuk - némi küzdelem árán - a saját nevünket. Ferkóval elszörnyedtünk, hogy mivel csak 26 féle karakter létezhet a braille-írásban, ezért minden nyelvnek saját braille-abcje van. S az gáz, mert akkor nem lehet csak úgy belerakni az UTF-8 karakterkészletébe. :(

Ezután jött az igazi kiállítás. Az a bizonyos láthatatlan. Társult hozzánk két másik egyetemista is.

Beléptünk a függönyök mögé, ahol várt már minket Adél. A 22 éves vak lány. Egy kézfogásból és pár szóból kitaláltuk, ki hány éves, és milyen magas. S elindultunk be az erdőbe. Jobbra a fának támasztva ott volt egy kasza, egy gereblye. Majd átsétáltunk a hídon, ahol meglepett minket, hogy belóg pár faág. Madarak csicseregtek, s a patak csobogott. De nem láttunk belőle semmit. Félve lépegettem előre.
Kitapogatva egy ajtót, beléptünk az erdei házikóba. Volt ott minden: kályha, bogrács, asztal, butykos, viharlámpa. Mindent megtaláltunk. Lassan-lassan kitapogatva.
A házból kijutottunk az utcára. Pad, korlát, lámpaoszlop. Leléptünk az utcára. Autó, motor, kerékpár. Építkezés, talicska. Járda. Mindez sötétben.  Rájöttünk - bár nem volt túl meglepő -, hogy egy vak számára a zöldséges sokkal érdekesebb mint egy újságos. (Minden újság egyforma. A fonnyadt répa és a friss saláta közt viszont komoly eltérések vannak.)
Voltunk egy garzon lakásban is. Ott is ott volt minden. Fogas, asztal, telefon, konyha, mosogató, polcok, bödönök, eszközök, fűszerek, tészta. Próbáltál már főzni úgy, hogy nem láttad mit és mivel főzől? Veszélyes lehet.

Az utolsó "terem" volt a csúcspont. A bár. Volt ott nyerőgép, vagy kártya vakoknak. A pultos egy idősebb úr. Vehetsz tőle kávét, kólát, csokit. Ha van fém pénzed. Pillanatok alatt leszámolja. Ha kéred megmondja az időt. Te sem látsz, ő sem lát. Mégis ő jár biztos lábbal a pult körül.

Kis túránk során végig Adél segített minket. S közben kérdezhettünk tőle akármit. Milyen az élete egy vaknak, vagy inkább világtalannal. (Gyorsan fejbe vert minket, hogy vak, nem világtalan.) Viccelődtünk, jó buli volt. Kiértünk a világosra és kiderült, hogy fél óra késésben vagyok. Elrohantam…

A kiállítás még nyitva van június 15-ig. A www.lathatatlan.hu oldalon lehet helyet foglalni, hogy biztosan beengedjenek. Nagyon-nagyon jó. Nem írtam le mindent, és nem lehet leírni mindent. Amikor vak vezet világtalant.

Szólistává lettem

Az elmúlt héten a zenei életem megugrott. Sajnos errefelé nem sok van belőle, így minden változásnak örülünk.

Gyorstalpaló a belső fórumról

A héten minden délutánomat a Paenitentiaria Apostolica-n töltöttem. Ott tartottak egy kurzus a lelki életről, gyónásról, belső fórumról. A téma igen fontos és érdekes. A kurzus kevésbé volt meggyőző.

Zsidók

A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

Egy péntek

Egy szinte átlagos péntekemen beszámolója következik. Hideg vízzel, keresztúttal, böjttel, misszionáriussal és János pápára morgó karmesterrel.

Milánó

A hétvégén minden csoport elment „kirándulni”. (Az elöljárók is.) Mi Milánóba repültünk. Egy hűvös hétvégét töltöttünk az észak-olasz, már-már nem is olasz nagyvárosban.
A vizsgaidőszak pénteken véget ért. Nekem már egy héttel korábban. A második félév most hétfőn kezdődött. A kettő között minden csoportnak el kellett menni valahová. Megtámogattak minket fejenként 80 euróval. Voltak, akik Szicíliába repültek, mások lekocsikáztak az olasz csizma sarkáig. Mások inkább Firenzét nézték meg. Az elöljárók Velencét nézték meg. Mi pedig elrepültünk Milánóba.

Az elmúlt két hét

A Fiducia kissé sűrűre sikerült hétvégéje óta nem írtam semmit. Szinte nyugodt volt ez a két hét, de nem mondhatom, hogy nem történt semmi.

Fiducia - Szombat

Az egész szombat egyetlen ünnep volt. Mosogathattunk egész nap.

Fiducia - Vecsernye

A Festa della Madonna della Fiducia a szeminárium búcsúja. A Bizalom Nagyasszonyának ünnepe ez. Az ünnepről tavaly már írtam az egyik életjelben, amit elolvashattok itt.
Hagyományosan nagyböjt előtti utolsó szombaton tartjuk az ünnepet, amire a szeminárium püspöke, vagyis a pápa is el szokott látogatni. Ebben az évben február másodikára , Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére esett a mi ünnepünk is, ezért szentatya nem tudott szombaton jönni. Beígérkezett hát péntek estére, zsolozsmára.

Terminillo

Vasárnap kivételesen elég volt 23:30-ra visszaérni a szemináriumba. Az elmúlt napok kellően kikészítettek, így elhatároztam, hogy elmenekülök Rómából. Kinéztem a térképen a Lago del Turano-t. Egy hosszú-hisszú tavat a hegyekben. De a buszpályaudvarokon nincs kiírva semmi. Rietiben vasárnap délután háromkor minden zárva és egy lélek sem jár a pályaudvaron. Ráadásul egész nap esett az eső. De akkor mi az a havas táj ott fenn?

A nagy készületben

Minden bizonnyal az év legnehezebb hetébe kezdtünk bele. Ráadásul a hétvége már jól megalapozota a káoszt. Szombaton diakónuszentelés volt minálunk. Vasárnap Clericus Cup. Közben már pénteken megkezdődött a Fiducia kilencede. Pénteken jön vecsernyére a pápa. Szombatra meghívtuk mind az 1050 exalunnónkat. Egyébként pedig vizsgaidőszak van.

A diakónuszentelésemről

Igen nagy valószínűséggel a Seminario Romano növendékeinek diakónusszentelése 2008 október 25-én, szombaton lesz a lateráni bazilikában, itt Rómában.
Amennyiben Isten is úgy akarja, engem is diakónussá szentelnek majd.
Már így előre is szeretettel hívok mindenkit. :)

Egy vasárnap

Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

Egy kis tél

2007\ utolsó napjaiban sikerült elmenekülnöm a városból. Találkozhattam egy kis téllel. A barátommal beköltöztünk két napra Jobbágyi plébániájára. Az első látásra világvégi faluban két-háromszáz éves könyveket olvasgattunk, vasárnap pedig meleg ebédet kaptunk a falubeliektől. Mégsem lennék falusi plébános.

Újra Rómában

Véget ért a szünet. Ma, január 7-én visszatértem Rómába. Folytatódik az év. Úgy 16 napot voltam otthon. Örülök, hogy otthon lehettem, hogy járhattam a Mátrában és a Budai-hegységben. Jó volt otthon lenni. Otthon a Kápolnában, a plébániámon, az ifi misén, Esztergomban. Volt, hogy az egész Elek család is együtt volt. (Papám ennek örömére felhúzta a zászlót a kertben.) Úgy örülök, hogy sokakkal sikerült találkoznom, beszélgetnem. Annyira jó volt az egész!!

San Pastore

Még vasárnap történt, hogy a börtönlátogatás után kilátogattam San Pastoreba a Collegium Germanicum et Hungaricum villája áll ott. Alig 25 percet kell vonatozni Zagarolo-ig Rómától. Zagarolo kis állomásán már várt rám Berényi Laci (aki a Germanicumban tanul), aki kocsival felvitt a villába.

Börtönben jártam

Tegnap az ötödév közösen látogatást tett Róma legnagyobb börtönében (Rebbibia - Nuovo complesso). Maffiózókkal, gyilkosokkal imádkoztunk együtt a szentmisében. Mise után még váltottunk pár szót. Találkoztam egy magyarral is.

Eső

Esett az eső. Van, hogy nem lehet semmit tenni; el kell ázni. Mivel nem volt választásom, örültem neki. Az alsógatyámból is facsartam a vizet.

Éjszakai szentségimádás

Minden első csütörtökön szentségimádás van itt a szemináriumban az egész éjjelen át. A hivatásokért imádkozunk. A sajátunkért, a többi kispapéért, a nullad évért (propedeutikus év), azokért akik érdeklődnek a szeminárium iránt, és mindenki másért. Egy éjjel imádságban.

Akolitus avatásom

Admisszió, lektora avatás, akolitus avatás, szüleim Rómában, stb.

A legutóbbi hétvége kissé sűrűre sikerült. Ám nagyon jó volt. A szombaton admisszió volt, vasárnap lektor és akolitus avatás. Egész hétvégén itt voltak a szüleim. Vasárnap természetesen a kórházba is elmentem. Ezeket fűszerezték a próbák: ének próba, liturgikus próba, fényképezés próba. Mindezt három napba sűrítettük bele. (Még a Clericus Cup egyik mérkőzése is lett volna, de azt mondtuk, hogy azt azért már mégsem. Fontosabb volt az akolitus avatás.)

Clericus Cup

Megkezdődött a második Clericus Cup; a római egyházi szemináriumok és kollégiumok között focibajnokság. A nyitó mérközésen mi játszahattunk a Mater Ecclesiae ellen. Tavaly találták ki az egészet. Odáig jutottak, hogy el akarják ismertetni a FIFA-val. Szponzort találtak, így minden csapat saját mezt kapott. Már megint. (Tavaly is kaptak. Így a jobbak már két teljes felszereléssel rendelkeznek.

Úszás

Most vasárnap, immár harmadszor, elmentem úszni. Belevetettem magam a bedencébe és úsztam és úsztam, míg be nem görcsölt a lábam.

Faustina Kowalska

A kis csoportom diakónusa szereti a szenteket. Mit ér a szent, ha nem ismerjük? - gondolta, és neki állt megváltoztatni a megváltozhatatlant: kitalálta, hogy megismerteti velünk (a csoportjával) a szenteket.

Diakónusszentelés

Szombaton nagy ünnep volt itt a szemináriumban. 18 hatodéves kispapot diakónussá szentelt Ruini bíboros a lateráni bazilikában. Én - mint mindig - fényképeztem.

Kórház a fronton

Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

Kirándulás

Az évfolyam kirándulás nem lelkigyakorlat, nem zarándoklat, nem turistáskodás. Mondta az elöljárónk. Hát akkor mi? Közös együtt lét.
Minden évben minden szentek ünnepén minden évfolyam együtt tölt egy napot. Ki itt, ki ott. Minden november elsején esik az eső.

Nem volt olcsó mulatság, de igen jól sikerült. Kibéreltük egy 20 fős buszt, hogy ne négy autóval kelljen mennünk, hanem mehessünk mind együtt. Csütörtökön a fél Róma elindult vidékre, így az autópályán lassan haladhattunk. Még jó, hogy mind együtt voltunk. Elővettük a gitárokat és zengett a busz egyházi, fél-egyház és teljesen egyháziatlan énekektől.
Orte városkájában turistáskodtunk, de tényleg csak egy egész picit. (Orte Rómától - rendes körülmények között - 3/4 órányira van a Firenze felé vezető autópályán. Egy tufa tömbre/tömbbe épített városka. Már az etruszkok Kr.e. 500-ben belső csatornahálózatot vájtak a tufába.)
Fél egyre értünk tényleges uticélunkhoz: egy kis falucsak kicsiny házába. Lungano di Teverina plébánosa újította fel, hogy plébániai csoportok télen-nyáron használhassák. A domboldalra épített házikó teraszáról be lehetett látni az őszi dombokat. (A völgy aljáról pedig felszólt az autópálya.) Mikor beléptünk a házba, a kandalló már kellemes meleggel árasztotta el a szobákat. Kint esett az eső.
Magunk lehettünk este 10-ig. Főztünk magunknak rengeteg tésztát. Sütöttünk a kandallóban húst, kolbászt, virslit, kenyeret, krumplit. Felfaltunk 5-6 tortát. Neki estünk 3kg Nutellának. (Bár alig a harmadával végeztün.) Volt nagy eszem-iszom, helye-hulya. Társasjátékoztunk, kártyáztunk, zenéltünk. Késő délutánra az eső is elállt, így a foci mániások is szórakozhattak. Igaz, rendszeresen le kellett rohanniak a domboldalon, mert a labda el-elgurult. (Induláskor, a sötétben, szintén legurították. Nem is lett meg. Ott hagytuk ajándékba.)

Lugnano in Teverina egyetlen nevezetessége a Betlehemjük. Egész évben “üzemel”. Öt méter széles és legalább öt méter hosszú. Biztosan több mint 100 figura van rajta. Mikor belépsz a kis teremben sötét van. Csak a sarokban pislákol a fény, a jászol mellett. Illettve a messzi mezőn egy-egy tűz lobog. A csillagos ég alatt csönd honol. a tücskök néha csirepelnek, a patak csendesen csobog. Majd megszólal a kakas és virradni kezd. A patakra leszáll a köd egy rövid időre. A messzi tengeren túl fel kel a nap. Megkezdődik a mindennapi munka. A teve nyammog, a kovács veri a vasat, a pék süti a kenyeret, a kémény füstöl, a száradó ruhát fújja a szél, a túz fölött fölforr a leves. A szomszéd házban is megszületett egy kisfiú, akire szomoró sors vár. A szomszéd szobában kártyáznak, alatta a koldus kéreget. A horgász halat fog, a munkás dolgozik, valaki kinyit egy nagykaput. Zajlik az élet Betlehemben.
Majd lassan leszáll az este. Dörög, villámlik, átrobog egy vihar. Ablakot, ajtót becsuknak. A víz nem forr tovább a kondérban. A tehén sem eszik már. Lassan elcsendesül minden. Egyedül a jászolban fekvő kis Jézus nem alszik, szülei is virrasztanak, és a három király sem tért még haza. A csillagos égen - ahol ott a nagy-göncöl és az orion is - megjelenik a betlehemi csillag. Lassan a jászol fölé kúszik, miközben egy angyal suhan át az égen, hogy szóljon a pásztoroknak.
Elcsendesedik és elsötétül minden. Újra meg kell nyomni a “Start” gombot, hogy újra éledjen Betlehem. Kétszer is végignéztük.

(Persze nem tudták volna letagadni, hogy olaszok. Első dolguk volt a TV bekapcsolása. Hazafelé a buszon azt hallgattuk, hogy ki-ki a mobiljára milyen vicces dolgokat töltött le. No meg be-beszóltak egymásnak, kényeskedtek. De melyik csoportban nincsenek surlódások? A nap közös örömeihez képest az-az egy-két összetűzés teljesen elhanyagolható.)

Nagyon jól esett kimozdulni Rómából. Hiányzott nagyon az ősz, a sárga falevelek, az őszi szél. A nap ugyan nem sütött, de valamit így is láthattam az ősz szépségéből. Igaz ugyan, hogy itt még mindig túl délen voltunk az igazi őszhöz. Az olajfa ligetek, a fényőfélék zöldek, és zöldek is maradnak. A lombhullató fák fele még szintén zöld volt. De a szőlő sárgállott, és még pirosban úszó fát is találtam. (A buszból kilesve.)

Remek nap volt. Együtt imádkoztunk, együtt ettünk, együtt szórakoztunk. Hála Istennek.

2007.10 28.

No, írok valami szépet is. Nem régen másztam ki egy remek medencéből, valamint pénteken a szemináriumban az újakat bemutató showműsor volt. Haladjunk visszafele. :)

A kórház

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

2,25 év kórházban

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

Olasz-magyar(-perui) együttműködés

Oscar Cabrera Bautista Ascension perui származású, Magyarországot megjárta, római egyházmegyés, újsmisés káplán. Jóban vagyunk. HosszúTávúTervezés jellemzi. 3 éves tervet dolgozott ki. Célja egy olasz, átlag 15 éves, kb. 20-25 fős csoport közösséggé formálása. A terv szerint az első év végén a csapat együtt táborozik majd egy magyar hasonló közösséggel. Második nyáron cserélnének: Olaszországban lenne a közös tábor. Harmadik évben pendig mindenkit elvinne Peruba. Ehhez kell egy magyar közösség is. (Hajrá Regnum!)

A kórház

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt. A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Ötödéves lettem

Mint már említettem, ötödéves lettem. A hatéves képzés ötödik évét taposom. Furcsa, nagyon furcsa. Egyrészt mert nagyon gyorsan telt el ez az öt év (legalábbis visszafele nézve). Az ötödévesek majdnem a legnagyobbak a szeminráiumban. Csak az egy hónap múlva diakónussá szentelendők nagyobbak nálam, de ők már féllábbal kint vannak a szemináriumból. Egész hétvégéket töltenek a plébániájukon. Nincs nagy hagyománya annak, hogy egy felsőbbéves egy alsóbbévest ugráltasson, mégis sokat számít, hogy nagy vagyok. Komoly felelősségem van.

Pasztorális gyakorlat

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.

Az első szentmise a szemináriumban

Nem volt még 24 órája, hogy a gépem leszállt Rómában. Már beköltöztem az új szobámban, de még nem éreztem magam otthon, hiszen a nyolc láda kibontva széttúrva ott hevert a szoba közepén. Még nem húztam fel az ágyam, még nem kerestem elő a pizsamám. Úgy aludtam el, ahogy ért az éjfél. Reggel álmosan kászálódtam ki az ágyból. Nem túl jó kezdet. valahogy rendbe szedtem magam és rohantam a misére, hogy el ne késsem.

Életjel II/6.

Kedves Mindenki!

Egy újabb hónap után újra írok. Még gyorsan mielőtt hazamennék a húsvéti szünetre. :-)

A múltkor megírtam, hogy milyen bajaim voltak… Nem túl vidám levelemre többen írták, hogy az volt az eddigi legjobb Életjel. Mások meg írták, hogy kitartás, meg ilyenek. Jól esett. Közben a bajok is elmúltak, vagy inkább változtak. És/vagy változott a hozzáállásom. Menjünk csak szépen sorjában.

Március elején elkezdődött a Clericus Cup (http://www.csi-net.org) a Centro Sportivo Italiano rendezésében. Kb. 16 római egyházi intézmény (szemináriumok, kollégiumok, egytemek) közötti focibajnokság. Mi is beneveztünk. A pápai szeminárium mégsem maradhat ki. Eléggé ngay hajcihőt csaptak. A műfüves nagypályán játszunk. Minden csapat saját mezt kapott, kettőt is ráadásul. (Pólóval, gatyával, lábszárvédővel, zoknival.) A döntő a római Olimpiai Stadionban lesz. Olasz sportújságokban is megjelennek az eredmények (igaz csak apróbetűvel). Szedett-vedett csapatunk benevezett. Maximum húsz fő jelentkezhetett. Én voltam a listában a 21., kiszorultam. Nem én vagyok a legjobb. Ellenben megkértek, hogy legyek a csapat hivatalos fotósa. Lettem. Egy újabb jó gyakorlat, ráadásul örülnek is neki. Találtam valamit, amit érdemes csinálni. ;-) A pályára csak az előre leadott listában szereplő játékosok, edzők léphetnek, akik személyivel igazolják magukat. És a fotósok. A két hivatalos fotóssal, és a tévésekkel egyetemben én is ott mászkálhatok a pálya szélén. És fotózhatok persze. A pálya a Vatikán mögötti dombon van, így lehet olyan képeket készíteni, amin a játékosok fölött a Szent Péter hatalmas kupolája látható.

Eddig 4 meccsünk volt. Kétszer már nyertünk. Az egyik meccs pedig esőben zajlott. A két vesztett meccs ellenére mindig 20-30 kispap és 10-20 fiatal különböző plébániákról jön és drukkol nekünk. Készítettek zászlót, fejkendőt. Volt mikor hangosítást is hoztak. A neokatekumenek elleni meccsen az ellenfél szurkolói 4-5 dobbal jöttek ki, de a mi trombitásunk sok mindent elnyomott. Nagyon mókásak ilyenkor a vigadozó olaszok.

A meccsek ellenére nem voltam még valami jó állapotban március első két hetében. Lassan feldolgoztam mindenféle elmaradásomat, és igyekeztem minél többet aludni, de sehogy sem volt elég. Március közepén változás állt be… Délben még megnéztem a neten, hogy mi történik pesten március 15-én.

Este viszont elkapott egy remekbeszabott fogfájás. Úgy igazán elkezdett fájni. Velem meg olyan történt, ami eddig talán még soha: megörültem a fogfájásnak. (Talán nem mazoista hajlamaim miatt.) Tudom mindenkivel megtörtént már, hogy így vagy úgy összefutott kisebb-nagyobb szenvedéssel. Sokan közületek sokkalta nagyobbal mint én. Mégis leírom az eseményt, mert az én életemben fontos szerepet tölt be (előzményeivel együtt).

A szenvedés. Előbb-utóbb mindenki belebotlik és kezdeni kell vele valamit. Én nem sokkal találkoztam még közvetlenül, de el-elgondolkodtam már rajta, hogy mint meg hogyan van. (Több kevesebb sikerrel.) A fenti eset előtt pár nappal az évfolyamommal megnéztük az Árnyország (Shadowlands) című filmet. C. S. Lewis írta meg felesége történetét. Hogyan házasodtak meg már idősödő fejjel. Majd a felesége hirtelen beteg lett. Pár hónap alatt végzett vele a betegség. Pár hónapnyi házasság, az egész végig szenvedés. A feleségének az előző házasságából volt már egy fiatal gyereke. Kedves film a szenvedésről. (Bár szerintem kissé túlromantizálták.) Ez a film újra átgondoltatta mit is gondolok az egészről. (Nem teljesen mellékes, hogy 18. születésnapom másnapján az ölembe pottynat a semmiből egy jegy az Árnyország színházi ősbemutatójára a Vigadó egy kis termébe. Gyanús. Az előadás sokkal "erősebb" volt a filmnél.) A film után, másnap elkerekeztem a plénáiára. Mint mindig. Egy idősekből álló kis biblia/imakörben kellett beszélnem a keresztről. Jézuséról, meg a mi mindennapi kis kereszjeinkről. Beszéltem én ha kellett, de mindig zavart, hogy könnyen beszélek én. Bárki jogosan a szememre vetheti, hogy mit ugrálok én, aki azt sem tudom mi a szenvedés. Max. csak elméletben. A plébániáról hazajövet megfájdult a fogam. Nem csinált még ilyet. Úgy igazából elkezdett fájni, hogy nem nagyon lehetett más csinálni. Nem szeretem a fogfájást. Az első reakcióm még az volt, hogy jaj de utálom, ha fáj valamim. Minden erőmmel próbáltam megszabadulni a dologtól. De egy fogfájástól nem igazán lehet csak úgy elfutni. Elaludni sem könnyű. Szenvedve fetrengeni az ágyban igazán nem túl vidám dolog. Viszont Istennek hála észrevettem, hogy na itt van amit akartam. Kis embernek ki szenvedés, de mégis csak szenvedés. Itt az idő, hogy meglássuk csak beszélek, és beszélek, vagy tudom is élni - Istennel - amit mondok. És amint ez eszembe jutott, már a fél siker megvolt. Hiszen már tudtam, hogy mire való az egész. Ő nem enged nagyobb bajt, mint amit el tudok viselni. Meg fel is lehet ajánlani szegény kis hazánkért a mindenféle bajunkat. (Bár a fájdalomcsillapító sem haszontalan dolog.) És akkor azt mondtam a Főnöknek, hogy Te adtad, hát köszönöm. Meg azt is köszönöm, hogy ezt észrevettem. A fájdalom nem lett kisebb, de valahogy kényelmesen elnyúltam az ágyban. Hagytam hadd fájjon, aza a dolga. És egy kis imádság után elaludtam. Nyertem, az Úrral. :-) Másnap már nem fájt a fogam. Azóta sem.

Nem önajnározásnak írtam. Nem is azért, hogy kioktassalak titeket a szenvedésről, hiszen a témában még kezdő vagyok. Azért beszéltem el ezt csupán, mert számomra fontos esemény volt. Gondoltam elmesélem másoknak is.

Két napra a fogfájásra más bajom lett. Összeszedtem egy alig 38,5 fokos lázat. Hmm. Irány az infirmária (a betegosztály). Tavaly egyszer már meglátogattam ezt a szárnyat. Utána néztem, tavaly is ebben az időszakban voltam “beteg”: március 27-én estétől 30-ig. Most 16-án estétől 20-ig. Tavaly napi 18 órát aludtam egyben. Most jobb voltam. Ezében rendes lázam volt. Amiatt kellett bennmaradnom. Kaptam gyógyszereket, és naponta háromszor felkeltem enni (és imádkozni). Mindig volt finom, meleg, mexikói teám. A nap fennmaradó részét alvással töltöttem. Nem akármilyen hétvégéről maradtam le. Mind a négy kihagyott estén kellett volna fényképeznem… De nem tettem. Aludtam egész nap. Nagyon jó volt.

Három nővér vigyázta álmom. Ők igazi nővérek: korháziak és szerzetesek is. Igazán jó dolga van arrafelé a kispapoknak. 3-4 nap szabadás. Ez volt az igazi. Mindjárt megszépült a világ. (Ha nem is teljesen.) Azóta jobban elviselem az órám könyörtelen csörgését reggel hatkor.

A hónap harmadik része már a szünet közelségével folyamatosan megszépült. Ugyan kialudtam magam, és némileg türelmesebb lettem magamban az olaszokkal, de már nagyon elegem volt (van) belőlük. Hosszú oldalakon át részletezhetném mi a bajom velük. Pontatlanság, teljes káosz, megbízhatatlanság, túlzott önközpontúság (egyéni, csoportos, tartományi, nemzeti, stb. szinteken), előtervezésre képtelenek, állandó rögtönzés, folymatos beszédkényszer, felületes vidámság, stb. Volt akinek egészen részletezve megírtam ezeket a bajaimat. Ezek együttes hatására kissé csömöröm lett az olaszokból, és igazán megörültem, amikor megláttam, hogy laig két hét a hazaútig.
Az utóbbi napokban - amikor már olyan közel van a szünet, hogy semmi sem ronthatja el a kedvem - felülvizsgáltam a bajomat az olaszokkal. Részben valószínű igazam van abban, hogy olyanok amilyennek leírom őket. Viszont nagyot hibázok folyamatosan, mert talán az a legnagyobb bajom velük, hogy nem magyarok, nem olyanok mint az ismerőseim. De én vagyok a teljesen bolond, ha azt várom el, hogy ne azok legyenek akik. Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy felnőttként viselkedjen. Egy olasztól nem várhatom el, hogy magyarként viselkedjen.

Amikor néha-néha sikerül rájuk úgy néznem, mint olaszokra, olyanokra amilyenek, mindjárt szebb az élet. Nem kell elvárnom tőlük, hogy pontosak legyenek. Ellenben lelkileg felkészülve a várakozásra, vidáman beszélgetve, ismerkedve tölthetem a várakozás 20 percét. Ahellyett, hogy magamban végig morognám az egészet. Nem szeretnek előretervezni. Hát szokjam meg, hogy itt minden rögtönzés. És meg kell tanulnom élvezni az események hirtelen változását. Úgyis szeretem túltervezni a dolgokat, egy kis rögtönzést, spontaneitast kell tanulnom. Káoszosan közlekednek? Hát persze, de mit lehet tenni? Röhögni, kerékpárra pattanni és felvéve a káosz ritmusát és szirénázó mentőautókat megelőzni.

Ez az új módszerem. Persze néha nehéz, de megfelelő hozzáállással sok morgástól menthetem meg magam. Csak ne akarjam megváltoztatni az egész világot…

Még egy érdemleges dolog történt, ami sokat változtat - remélem jó felé - a hétköznapjaimon: lett mobilom. (Bár csak olasz, vagyis nektek nem sokat ér.)

Ez az Életjel ilyen rövid lett. Hiszen az elmúlt hónap első harmadában küszködtem, mint az előző levelemben. Majd aludtam. Majd próbáltam vidáman élni hétköznapjaim. Ma meg indulok haza.
Áldott Nagyhetet, aztán a sok bánat és könny után nehogy megfeledkezzünk a vidám Feltámadásról! Áldott Húsvétot mindenkinek!

Laci

Életjel II/5.

Kedves Mindenki!

Másfél hónapja írtam utoljára. Bocsánat. Ezalatt túléltünk egy vizsgaidőszakot, volt egy ünnepünk, elkezdtük a második félévet, és a csoporttal elmentünk “kirándulni”. Röviden ez történt. Gonolom titeket részletesebben is érdekelne.

Azt hiszem, eddigi ittlétem legnehezebb másfél hónapja volt ez. Így jártam. Mitől volt olyan nehéz? Sok apróságtól.

Az alapot a vizsgaidőszak adta. A viszgaidőszak köztudottan nem a legkönnyebb időszak a diák életében. Sajnos nagyon diák vagyok még; szinte csak a vizsgaidőszakban tanulok. Négy hét, öt vizsga. Köztük a retteget görög. Szörnyűséges lustaságomat le-legyőzve naphosszatt tanultam. Ilyen sem sűrűn adódott velem. Tanulás közben próbáltam szegény Istent is fellelni az antropológiában, morálisban, görögben, jogban, egzegézisben. Nem mindig sikerült. Jól vettem az akadályokat. Egy vizsga hopp, meg még egy, és így tovább. A retteget görög nagy falatt volt, de azt is lenyeltem. Érdekes, hogy a legkevésbé szeretett tantárgyamból, a jogból vizsgáztam legjobban. Nagyon meg kellett tanulnom az anyagot, hogy vitatkozhassak a tanárra. Az egyik legjobb tanárom tanítja a jogot. Megmondhattam neki, hogy vannak még pontok amiben nem értek vele egyett. Erre ő azt felelte, hogy ez őt ösztönzi a további tanításra. No, majd meglássuk.

A vizsgaidőszak nagyon kimerítő. Nem azért mert éjjeleken át tanultam. Olyat sosem csináltam. Mindent a maga idejében. Délelőtt 3,5, délután 4 óránk volt tanulni, bőven elég volt azt a székemen töltenem. Napi 5-6 óra tanulás, ékes olasz nyelven kimerített, érzékenyebbé tette.

A vizsgákra, a tanulásra aztán rárakódott mindenféle apróság, amik önmagukban nem zavarnak, de együtt eléggé megviseltek. Ezeket inkább nem részletezném, nehogy gyorsan elrontsam a hangulatomat. Na, jó, valamit mégis írok, hogy megértsétek. Kb. csömröm lett. Megelégeltem, hogy megbeszélt találkozókra rohanok a plébániáról, aztán van aki 20 percet késik, és bocsánatot sem kér a másik 10-től. Sőt ő van felháborodva, hogy sietve kellett befejezni az ebédjét, hogy ideérjen. Elegem lett egyesek stílusából. Nagyon jó ember, csak egyszerű szicíliai kis faluból származik és a beszédstílusa a hanghordozásával kikészít. “Hé, Te! Má’ meg mi a fenét lóbálsz a kezedben, te gyerek, no?” Egy oboával mentem épp gyakorolni. A kérdése igazából azt jelenti, hogy “szervusz, jó oboázást”. No meg az is zavar, hogy butaságokat hisznek rólam, nagyon lelkesen, és nagyon komolyan. Meg még volt pár dolog ami összeáltt egy undorító valamivé.

Hogy a világ még szebb legyen, elkezdtünk készülni a szeminárium ünnepére. Két naponta énekkari próba. Szeretek énekelni. Még vizsgaidőszakban is. Egy jó énekkari próba megnyugtat, fölvidít, lelket önt belém. Egy rossz jó mélyre süllyeszt. Ezek a próbák rosszak voltak. A basszusoknak alig a fele jelent meg (mert azt mondták, hogy tanulnak), de mindig másik fele, így mindent kétszer-háromszor tanultunk meg. Aki jött az is későn jött és végig beszélgetett. Aztán meg felháborodik, ha beszólok neki, hogy igazán odafigyelhetne. Ezekkel már jól meg voltam áldva, de a fényképezéssel még egy adag vidámság szakadt rám. Közeledett az ünnepünk. A szeminárium fényképésze vagyok. De énekes is. No, most mi legyen: énekeljek/zenéljek vagy fényképezzek. Ha énekelek, akkor hozzá nem értők akarják használni a gépemet, és don Pangallo morogni fog. Ha fényképezek don Bruno meg sértődik, és a basszus szólam erőt meginog. Először a nyakamba adták az egészet, hogy döntsem el én, kit sértek meg. Mire valamit kitaláltam, ők is kitalálták, hogy valamit kitalálnak. A vége az lett, hogy azokon az eseményeken amin van énekkar, énekelek, zenélek (zsolozsma, mise), ahol nincs ének ott fényképezem (pápa látogatás, vacsora). Az utolsó kilenc nap az ünnep előtt jelentette a véget. Minden nap egy meghívott 1, 5, 10, 25 éve szentelt pap misézett nálunk, akit le kellett fénykepeznem. (Nem mondhatni, hogy kedvenc szórakozásom egy szentmise közepén fényképezni. Főként, ha senki nem kiváncsi a képekre.) Reggel tehát fényképezéssel kezdtem, este pedig énekkarral fejeztem be a napot. És az utolsó héten még volt két vizsgám. Egymáshoz túlságosan is közel.

(Hozzájárult az egészhez az is, hogy vizsgaidőszak alatt nem volt magyarkodás. Vagyis a négy hét alatt szinte nem is beszéltem semmit magyarul.)

És amikor már tényleg magam alatt voltam, akkor rá kellett jönnöm, hogy még nagyon gyenge vagyok, és egy-két érdektelen hülyeségtől is milyen ideges leszek. Rá kellett jönnöm, hogy gyér még az önuralmam, és ha fáradt vagyok szinte megbolondulok. Jött egy kis nehézség, én meg összerogytam alatta. Na ez az ami végképp földre nyomott. Trutyi vagyok.

Elfáradtam, túlérzékeny lettem. Torkig voltam. Kómás fejjel tettem a dolgomat, és túlságosan is nyersen felelgettem a kérdésekre.

És eljött február 17., péntek. A Fiducia [ejtsd: fidúcsá] előestéje. A MADONNA DELLA FIDUCIA ünnepe.

Mi is ez az egész? Tavaly már írtam róla. Magyar fordítása (a vatikáni rádió szerint) Mária, a Bizalom Szűzanyja. Nekem szimpatikusabb a Mária, a Bizalom Édesanyja fordítás.

Még a szeminárium alapításakor az első jezsuita rektor hozott magával egy kicsinyke Mária képet. Nagyon szerette, mert amikor beteg volt és Máriához fohászkodott ez a kép lógott az ágya fölött. Szerettem Máriát, és a képet is. Erre nevelte a kispapokat is. Kispapjait ő is és utódjai is a Szűzanyja kezébe adta, ő vigyázzon rájuk. Kisebb nagyobb csodák után törént egyszer, hogy behívták katonának a kispapságot. Mikor indultak a szeminariusták a háborúba, az elöljárók újra a Boldogasszony oltalmába ajánlották mindegyiküket. Valamit megoagdták, ha épségben “hazajönnek”, akkor minden évben nagy ünnepet csapnak a Szűzanya tiszteletére. És lőn. Egy hijján mindenki épségben visszatért. (Az az egy a háború vége előtt pár nappal valami influenzában, vagy hasonlóban halt meg.) Így hát minden évben, a nagyböjt előtti utolsó szombaton ünnepel a szeminárium.

Az ünnep formája így-változgat. Leglényegesebb pontjai a szentmise (ahová minden valaha itt szentelt pap hivatalos) és a pápa látogatása. Mi a római-egyházmegyei szeminárium vagyunk. Az egyházmegye feje a római pápa. A hagyomány szerint minden évben ellátogat hozzánk az aktuális pápa. Második János Pál pápa is járt nálunk, amíg bírta. Utána mi mentünk hozzá.

Az ünnep a péntek esti ünnepi zsolozsmával kezdődik. Erre a lituriára vehetik fel először a reverendát az elsősök. Szombaton ünnepi zsolozsmával indítjuk a napot, majd délelőtt következik az ünnepi szentmise. Valaha a pápa már erre megérkezett. XVI. Bendek pápa még otthon ebédelt. Ünnepi mise után, ünnepi ebéd. A két legfontosabb dolog.

Délután érkezett a szentatya. Tavaly még a régi hagyomány szerint zajlott a látogatás. Köszöntöttük a pápát, osztály fényképeket csináltunk. Majd közösen meghallgattunk egy külön az alkalomra írt oratóriumot. (Előadta az egyházmegyei ének és zenekar, valamint a kispapság.) Erre meghívhattunk fejenként 2-3 vendéget. A közös zenehallgatás után a pápa mondott pár szót és hazament. (Egykor régen II. János Pál pápa még vacsorára is maradt.) Ilyen volt a tavalyi látogatás. De XVI. Benedek megváltoztatta a hagyományokat. Nagy nagy örömünkre. Azt mondta, hogy nem kell neki oratórium, inkább a kispapjaival szeretnek találkozni. A zene tehát 25 év után elmaradt. Vendégek sem jöhettek. Készülhettünk viszont kérdésekkel. A beszélgetés után még vacsorára is nálunk maradt a pápa! (Nem szokott vendégsében enni.)

Jöjjön hát részletesebben az ünnep. Hogyan éltem meg én. Nem mondhatni, hogy lelkesen fogtam bele. Pénteken kitalálták, hogy a szombati misén oboázzam is. Jókor… Este ünnepi zsolozsma volt a kiskápolnánkban. Én csak álltam a huzatban a kóruson és énekeltem. Nem láttam semmit, csak a fényképezőgépem vakuját villogni. Próbáltam az imára figyelni, énekelni, nem megfázni. És reméltem, hogy Mirek semmit nem állít át a gépemen, mert nem tudná visszaállítani. Zsolozsma után az elsősök annyira örültek új reverendájuknak, hogyle kellett fényképezni őket is. Vacsora után még le kelett töltenem a képeket a fényképezőgépről, feltölteni az elemeket és visszadani Mireknek, mert szombat reggel zsolozsmával kezdtünk. Megint éneklés, megint huzat, most még álmosság is. Az énekkar veetője is tudta, hogy reggel még álmosak vagyunk, így gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen több szólamban énekelnünk reggel. Reggeli után kis oboázás, majd énekkari próba, majd jött a nagymise. Közel 200 pap. A főcelebráns Ruini bíboros. Főnt a kóruson meleg volt, és kevés volt a hely. Külön öröm, hogy a próbaterem orgonája és a kápolna orgonája közt több mint egy fél hang különbség van. A mise előtt viszont rózsafűzért imádkoztak, így nem lehetett ott próbálni. Oboázás, éneklés, éneklés, oboázás. Ja, és mindez egy mise alatt. Nem volt könnyű erre is figyelni.

Ünnepi ebéd. Nyugodt két óra. Az év legünnepibb ebédje. Aranyszegéjű tányérok. Mindenkinek három pohár, 4-5 evőeszköz, 3-4 tányér. Eléggé elegáns volt. Bár én az egyszerűség híve vagyok, és nem szeretem a rákot. Nyugodt 2 óra, de nem szeretek két óráig enni.

Evés után nagy rohanás föl a szobámban. Már meszsiről hallottam csörögni a telefont. A vatikáni rádió magyar adásának szerkesztője keresett. Riportot akartak velem. Háromkor volt lapzártájuk. 3/4 3-ig tartott az ebéd. Ugyan tavaly is meglátogatott minket a pápa, és akkor is volt magyar itt a szemináriumban, de akkor ez nekik nem tűnt fel. Most észrevették, hogy itt vagyok. Telefonon kérdezgettek, én meg válaszolgattam. Ebédről fölrohanva a szobámban egy sámlin ücsörögve adtam életem első riportját. Úgy kell nekem. Talán még meghallgatható a honlapjukon: http://www.radiovaticana.org/magyar.index.asp (honlap > fiatalok > hírek) 17/02/2007 17.28.46. Nem ajánlom senkinek. Inkább olvassa tovább ezt az írást. (Bár ez se sokkal jobb.) Leraktam a telefont és rohantam tovább, mert a fényképezőgépről le kellett tölteni rengeteg fényképet - amiket nem én csináltam. Valamint fel kellett tölteni az elemeket. Vagy egy remek töltőm, ami 1,5 óra alatt feltölti az elemeimet. 1/2 4 volt. 5-kor bezárták a folyosókat… Rohangálás, kápona átrendezés, vacsora megbeszélés, reverendára gomb varrás, zuhanyozás, stb. És igen, maradt 20 szabad percem. A szombati napomban találtam 20 szabad percet. Éljen, éljen, éljen. Gyorsan megvertem SZETben Mikrobit 16:9-re. (A SZET egy egyszerű, nagyon remek logikai játék. Számítógépes változata letölthető a http://www.messze.net oldalról.)

Eljött az öt óra. Sorra lezárták a folyosókat. Szabályosan kulcsra zártak mindent. (Volt aki bennt maradt, mert elkésett.) A nagykápolnában gyűltünk össze. A házat ellepték a vatikáni biztonsági szolgálat emberei. Megjött a tűzoltó és a mentő autó is. A szeminárium előtti parkolóból az utolsó autót is eltüntették. És megjött a sajtó is. Őket nem zavarhattuk ki. A karzatra mehettek fel 60-70 cm-es hatalmas objektívjeikkel. Én, mint a ház fotósa mindenhova mehettem, de előtt sorra bemutattak a biztonságiaknak, nehogy véletlenül kidobjanak. Lent a kapuban vártam a pápát a rektorral és Ruini bíborossal (és pár biztonsági emberrel). Pontosan hatkor megérkezett a konvoj. A rendőri felvezetés nem kanyarodhatott be a vatikáni kapunkon. Elöl a zászlós fekete pápai autó. Utána a kisérők, pápai fotósok, mentőautó stb. Kezdődött a munka. Fényképezni, fényképezni, fényképezni. Én nem szeretek tolakodóan mások arcába mászni egy fényképezőgéppel. Gondolom szegény pápa sem örül annak, hogy mindenütt lefényképezik. Mindek bántjuk egymást? Mert egyesek fotókat akarnak a szobájukban a pápával… Amint a pápa kiszállt a kocsiból, kiugrott két hivatásos pápai fotós is. Hármasban mehettünk mindenhova a pápával együtt.

Első állomás a kiskápolnánk, ahol az említett Mária-kép legeredetibb változata van. 6 lépéssel a pápa előtt hátrálva rohanás és fényképezés egyszerre. Majd föl a másodikra, mialatt a szentatya a liftbe szállt. Be a kápolnába. Középen egyszem térdeplő a szentatyának a 3-4 fős kíséret a földre térdelt. Csendes imádság. Mi persze katt-katt fényképeztünk. Fúj. Szerencsére pár katt után intett a főceremoniárus(?), hogy most már elégg, csönd legyen. És csönd lett.

A nap legszebb két perce. Kis kidíszített kápolnában együtt az Úrral két percig. Három méterrel előttem a pápa. Csönd. Mindenki imádkozik. Isten ugyanúgy szeret minket, a pápát is, engem is. Ugyan annak az egyetlen Egyháznak vagyunk tagjai, ugyan az a hitünk, a célunk. Úgyanúgy Isten által, Istennel, Istenért és az emberekért szeretnénk élni. Csöndes imádság az Úr előtt.

De ez is véget ért. a szentatya megmozdult. Fölpattantam, hogy még előtt kiérjek az ajtón. Rohanás tovább. Át a hosszú folyosón a nagykápolna felé. Ott tapsvihar és ujjongás várja a pápát, de én nem látok belőle semmit, csak katt-katt és rohanás. Rövid imádság, és köszöntő és kezdődött a “beszélgetés”. 6 kérdés, 6 válasz. Előző hetekben minden évfolyam közösen fogalmazott meg egy-egy kérdést. Az elöljárók természetesen szépen gatyába rázták a kérdéseink. 30-40 perc telt így. A vatikáni TV élőben közvetítette, a karzatról folyamatosan csattogtak a fényképezőgépek és nekem is dolgoznom kellett. Nem tudtam odafigyelni arra, hogy mit beszélt. De amit hallottam, az tetszett. Volt amikor XVI Benedek pápa együtt nevetett a kispapsággal. Nagyon jó volt. Sokkal jobb mint a közös zenehallgatás. Kérdeztünk arról, hogy hogyan tudjuk megismerni, hogy mi Isten szava is mi nem. Kértük, hogy meséljen kispap éveiről, adjon tanácsot mi a legfontosabb a kispapi készületben. hol van Mária helye a kispapi, papi életben? Karrierizmus problémája az Egyházban… A szenvedés és a papság (feladata). Mik a legfontosabb tanácsai a közeljövő papságának? Kb. ezek voltak a témáink. Nekem fényképeznem kellett, és nem ment könnyen. Jó hangulatú beszélgetés volt. Szerencsére az Osservatore Romano megjelentette az egész beszélgetést, így én is el tudom olvasni, miről is volt szó. A végén ima, természetesen latinul, majd fényképezgetés. Évfolyamok a pápával, diakónusok, elöljárók, apácáink, takarítóink. Katt-katt…

Irány az ebédő. Mire a pápa odaért, már mindenki a helyén állt. Az ebédlőben tilos volt fényképezni. Még nekem is. Megértem, biztos sokat fizetnének az újságok egy előnytelen képért, amint a pápa eszik. Leraktm hát a gépemet és rohantam a konyhába, mert nagy “örömömre” beosztottak pincérnek. No nem a pápai asztalhoz. A pápát az a 6 kispap szolgálta ki, akik egész évben a konyhán dolgoznak. Külön gyakoroltak a vacsora előtt. Én szerencsére a legkönnyebb két asztalt kaptam: a vatikáni rádiósok és fényképészek asztalát. Egy óra alatt lezavartuk a vacsorát. Hamm-nyamm, és vége lett. Ha valakit érdekel, magánban megírhatom a menüt, és azt is hogy melyikből mennyit fogyasztott őszentsége, de szerintem egyáltalán nem fontos. Vacsora alatt nem beszélgetett velünk a pápa, de a gesztus volt a fontos. Együtt evett velünk. Örültek is a kispapok. Olyanyira, hogy amikor beült a kocsiba a szentatya, a kispapság előrerohant és sorfalat álltak a kapuig, ahol várta a konvojt az olasz rendőri felvezetés. Miután kigördült az autó, örömünkben még a mgasba röpítettük kétszer-háromszor a rektorunkat.

Így ért véget az ünnep. Mindenki örült, és arról beszélt, hogy milyen nagyszerűen beszélt a pápa. Én nem. Valamit bekaptam vacsora gyanánt és mentem dolgozni. Rendbe kellett tenni az ebédlőt, a kápolnát. A díszítéshez hozott cserepes bokrokat és fákat is össze kellett szedni. Én nekiálltam menteni a több száz képet. Mindet két példányban. Elpakolni a gépet, feltölteni az elemeket, hogy mindig készen álljon minden. Végül egész korán, 11 felé bedőltem az ágyba. Mint egy zsák. Ahogy már szokásommá vált.

Az életkedvem mégsem érkezett még meg, hiszen a gondok-bajok sem fogytak el. Hiszen az ünnep után azonnal visszaálltunk a hétköznapi kerkvágásba. Vasárnap délelőtt plébániára kellett menni, hétfőn pedig elkezdődött az iskola. Én kialvatlan voltam, ráadásnak összeszedtem egy kis megfázást és fülfájást. Hétfőn megjöttek a képek a pápai fotósoktól. A fotós munkára négyen vagyunk. De a többieket nehéz munkára bírni, így nekem kellett kirakosgatnom a képeket asztalokra, hogy a “nép” nézegethesse őket, és rendelhessenek belőlük kedvükre. (Bár egyetlen 10X15-ös kép alig 500 forint.) Engem meg nyaggadtak, hogy adjamoda nekik a képeimet azonnal. Hiába mondom, hogy várjon türelmesen, amíg leviszem a gépterembe őket, hogy mindenki kedvére letöltse. De neki nem elég, csak neki, miért nem adom oda rögtön. Ilyen “csak neki”-ből volt legalább öt. No meg azzal, hogy elkattintottam a gépet, a digitális kép sincs még kész. Van velül gond bőven. Ezek meg rágták a fülem. Keddre elkészült minden. De az elöljárók folyton elfelejtették hirdetni, így még napokig mindenki tőlem kérdezgetett hülyeségeket.

Nagyvonalakban így történt, hogy kb. múlthét kedden eljutottam a mélypontra. Elegem volt már mindenből és mindkiből, kicsit beteg is voltam, meg fáradt is, meg különben is, igazán tehetnének egy szivességet. Igazán békén hagyhattak volna.

Próbáltam pihenni, de járni kellett iskolába, plábnáiára. Volt munka a fényképekkel is, másokkal is. A hétvégén pedig (feb. 23-25) a csoportommal mentünk “kirándulni”. Beültünk egy kisbuszba és fölugrottunk Firenzébe. Szép és koszos város. A testi-lelki gyógyulásomat nem gyorsította az, hogy egész napi a hűvös Firenzében bóklásztunk, kirakatokat bámultunk, és folyton az evésről beszéltünk. A kibusszal alig 10 perc alatt az erdő szélén lehettünk volna, ahonnan egész Firenzét láthattuk volna. Nem mentünk oda. Beton és beton. Azért meg nem ártott a dolog, de ha kihagytam volna az sem bántam volna.

No, nesztek. Az eddigi optimista levelek után most jött egy nyavajgós. Nem élveztem ezeket a heteket. A legszomorúbb, hogy jött egy kis nehézség, én meg nem bírtam vidáman elviselni. Bár igaz, hogy egy pillanatra sem ingot meg a hitem abban, hogy az élet szép, és mindig van minek örülni. Csak lusta lettem venni a fáradtságot és megkeresni azt a szépet és a jót. Sokkal egyszerűbb volt elnyúlni és rámorogni a másikra, hogy te ütődött, hagyjá' má' békiben.

Még mindig nem lábaltam ki egészen. A héten pár déutánt átaludtam. Korábban felhalmozódott dolgaim nagyrészét rendbe raktam. Megnyugodtam. Béke van. De még hiányzik a lendület. Sikerül már nem utálnom a világot, de még nincs nagy erőm, lendületem előre menni. Tömöm magamba anyukám finom mézeskalácsát és legszívesebben hátradőlnék és csak olvasnák. Pár napja fejeztem be az Iskola a határont, most a Félkegyelmű van soron. Az élet olykor nehéz és csömöröm lesz tőle, de csak azért is menni kell előre. Nem mindig sikerül. Ronda másfél hónap van mögöttem. Egy biztos, jó pont azért szinte minden nap volt. A szentségimádás. Tudom, már írtam, hogy milyen jó dolog ez, de tényleg az. Mikor utálom a világot, nincs erőm ezen utálat ellen dolgozni, letérdelek a kápolnánkban a szokásos órás szentségimádásunkon. Ezzel beköszön a béke. Az Úr előtt nem is kell kibogoznom, hogy kivel mi is a bajom, és miért nem tudok erőt venni magamon. Csak annyit szólok, hogy “Bocs, Uram, hogy még ilyen vagyok. De Veled megpróbálok csak azért is tovább menni.” Aztán csönd. Én nézem Őt, Ő néz engem. És béke van, és nyugalom. Senki nem zavar, nem kérdezget. És mikor egy óra múlva felállok derűsen sétálok ki a kápolnába, be újra a világba. Persze még gagyi vagyok, és ezt a derűt könnyedén elfeledtetik velem, de azért így is megéri.

Minden jót kívánok nektek. Sok erőt és kitartást, hiszen sokatoknak jóval nagyobb problámáitok vannak, mint egy-két furcsa olasz. Kis ember kis bajok alatt roskadozik, nagy ember nagy gondok alatt. De hajrá Istennel előre, vele bármit elcipelünk!

Laci

Életjel II/4.

Kedves Mindenki!

Év elején, a nagy érdeklődésre tekintettel elhatároztam, hogy havonta írok Életjelet. Az első három még időben megjelent. A karácsony előtti szám sajnos kimaradt. Így alig 2 hónapról kellene beszámolnom nektek. Azt sem tudom, hol és merre kezdjem.

Életjel II/3,5 (Rágcsálóba)

Kedves Remete!

Mint sokan tudjátok, szoktam “életjeleket” irogatni mindenféle levelezési listákra. Most külön felkérésre írok egy különkiadást Remetének. Problémám csak az, hogy miről írjak. A fontos eseményeket megszoktam írni az emailokban. Ami nem fontos, azt minek írjam le? Végül csak találtam valamit. Majd meglátjátok, hogy érdekes-e.

A szemmináriumom (A Pápai Római Nagyszeminárium) alapvetően olaszokkal van teli. Akad azért - többek között - egy román kispap is. Sascau Ciprian. Tavasszal fogják pappá szentelni Romániában. Alapvetően érdekes, hogy az ortodox román tengerben, hogyan maradt meg a családja katolikusnak. Mindenesetre teljesen román identitású. Bákó környéki kis faluból van. A szentelése várhatóan Bákóban lesz. (A Békás-szoroson átvezető út a Kárpát-medencéből kifele Bákóba vezet.) Párszor járt Erdélyben is, ahol nagyon megszerette a kürtöskalácsot. Mindig mondja nekem, hogy szünetek után hozzak neki. Hiába mondtam, hogy a budapesti kürtöskalács nagyon nem erdélyi.

Cipiránnal jóban vagyok. Külön megkért többször is, hogy majd menjek el Romániába a szentelésére.

Nagy ritkán beszélgetünk az erdélyi magyarság helyzetéről. Nem minden áron szeretném a fejébe verni, hogy Erdély mindig is magyar volt. Első körben az a célom, hogy román-magyar igazságos békében éljen. Ha magyar tanulhasson, élhessen magyarul. Ha román tanulhasson, élhessen magyarul. De valahol valamit nagyon elrontanak. Ciprián például egyáltalán nem utálja a magyarokat. Viszont nem érti, hogy mit pattognak ott Erdélyben, hogy autonómia meg effélék. Hiszen az mindig is román föld volt, és a magyarok ott vendégek. Rendes vendégek, akik dolgoznak, és próbálnak békében élni, csak néha rájuk jön az ugrálhatnék. Minek? Különben is, ahol van egy-egy magyar iskola, ott a magyar gyerek választhato hova jár. A román gyerek nem. Amikor március 15-én a magyar zászlót kiraktam a szobám ajtajára, akkor az arrajárók megkérdeték, hogy mit ünneplünk. Meséltem hát 48-ról. Ciprián is ott volt, és bólogatott: “akkor mi is harcoltunk [erdélyben] az osztrákok ellen”.

Szóval a történelmet nagyon máshogy oktatják ott meg itt. (Az esztergomi szemináriuban van egy elrománosodott családból származó bákói kispap. Amikor a prefektus külön magyar történelem órákat tartott neki, teljesen kikészült, hogy neki mást tanítottak.) Átverik az embereket. Ezek után az is felmerül bennem, hogy nálunk is máshogy tanítják a történelmet. (Ha az alap súlypontokat nem is helyezik át.) Minden országban máshogy mérik a történelmet. Nem jól van ez így. Egy féléve hallottam arról, hogy végre sikerült a franciáknak és a németeknek közösen kiadniuk egy történelem könyvet, ami bizonyos francia-német ellentéteket, harcokat mindkét fél számára elfogadhatóan tárgyal.)

Ennek ellenére, vagy épp emiatt, nagyon jóban vagyunk. Folyton szivatjuk egymást, hogy ravasz magyarral vagy románnak nem állunk szóba. Múltkor például az ebédlőben, amikor egy asztalnál ültünk egy olasz nekünk esett, hogy hát igen ezek a keleti országok (Magyarország, Ukrajna, Románia, Lengyelország, Horvátország) milyen rémesen nacionalisták. Ráadásnak a nacionalizmust egyértelmûen párosította a rasszizmussal. (Aki nacionalista az túlzottan imádja hazáját, tehát mindenki mást utál.) No, amikor ez elhangzott, akkor Cipriánnal azt beszéltük, hogy szüvetséget nem köttünk, még tûzszünetet sem. (Merthogy román magyar békében nem lehet.) De azért véletlenül egy időben és egy helyen harcolunk a “külső” nyugat-európai “támadásokkal” szemben. Vagyis szinte egymás szavába vágva magyaráztuk, hogy a szeretem a hazámat és a nacionalizmus nem feltétlenül ugyan az. És gyorsan rábizonyítottuk, hogy ha nem is nacionalista (szidta nagyon az észak-olaszokat), de regionalista (vagyis túlzott imádat fûzi saját régiójához (Kálábriához)). Mókás volt. A végére zavarba jött, hiába tagadott mindent. Jó-jó mindkét fél részéről kicsit eltúloztuk és elnagyoltuk a problémát, de az olaszoknál ez már csak így szokás. Megvédtük a “keleti országok” becsületét. Kedvencem az volt, amikor Ciprián a következőképpen ilusztrálta az olasz nép erkölcsi züllöttségét: “Nálunk azért lopnak [értsd: adócsalnak], hogy (meg)éljenek. Bezzeg az olaszok csak úgy, kedvtelésből.” Persze ők is, mi is tudjuk, hogy azért nem egészen van így. De itt már csak ilyen túlzásokkal szoktak vitatkozni, nehogy véletlenül megegyezhessünk. :-)

No ennyit Cipriánról. Lényeg a lényeg, hogy június 29-én szeretnék Bákóban lenni a szentelésén.

(Egyébként a plébánián, ahova heti kétszer kijárok, összeismerkedtem egy görögkatolikus erdélyi (marosvásárhelyi) román identitású kispappal is. Õ tud valamennyit magyarul. “Hogy vagy?”, “Dicsértessék a Jézus Krisztus.”, “Szeretem a jó bort.” -> a legfontosabb kifejezéseket már tudja.)

Egy másik apróság következik. Még a “misszióhoz” tartozik (Életjel II/2), csak ott elfelejtettem leírni. A “misszió” keretén belül természetesen propagandát is csinálunk a szemináriumnak is. (Elegánsan hivatásgondozásnak híják ezt a tevékenységünket.) Vagyis minden jófej munkára termett fiatal férfit megpróbálunk elcsalni a szemináriumban. Mindig az illető személyhez igazítjuk a módszereinket. Sokféle eszközünk van: a “de jó hely a szeminárium, mert van benne csocsó” csábítástól a “ha holnap nem jelentkezel a szemináriumba, idejövünk mind és jól megverünk” fenyegetésig. Így hát érthető, hogy a focibajnokság záró mérkőzése is (amit termeszétesen a kispapok játszottak a helyiek ellen) a hivatásgonodzás jegyében telt. Vagyis nem csupán két csapat mérte össze a tudását, hanem az égiek és pokolbeliek harca zajlott. Különösen azért is, mert az egyik rátermett fiatal meccs előtt a hátára ragasztott egy papírt ezzel a felirattal: “Ha kikapok papnak állok!!” Volt hát tétje a meccsnek. A 9 angyali kar és a pokol minden bugyra küzdött. Végül 3-3-as döntetlen lett. Mivel így nem lehetett lezárni, elkezdődtek a tizenegyesek. A 12. tizenegyes pár (vagyis a 24-ik kapura rugás) döntött. Õk nyertek. Az említett fiatalember a játék közben nagyon izzadt, de végül megnyugodott. Mi meg csak annyit mondtuk, hogy “ha holnap nem jelentkezel a szemináriumba, idejövünk mind és jól megverünk”. Azóta reszket. De nem eléggé, mert már többször megjelent nálunk egy-egy ebédre.

A fenti mondatok tényleg elhangoztak, az események is kb. így történtek. Tényleg hivatásgondozási oldala is van az ilyen misszónak, és nem csak a fent említett stílusban. (Hiszen gyanús, hogy nem az a leghatásosabb. Habár. .. ha egyszer tényleg elmennénk és megvernénk…)

Gyanús, hogy a Rágcsálóban nincs a számomra 8-10 oldal, ezért most befejezem ezt az Életjel különkiadást.

Laci

Életjel II/3.

Kedves Mindenki!

Lassan egy hónapja nem írtam. Mit is írják? Nem volt egy egyszerû hónap. Egész kis listát írtam, hogy miről kéne beszámolnom:

  • a pápa a PUL-on.
  • spettacolo
  • diakónuszentelés
  • "székfoglaló" Torreangela-n
  • évfolyam kirándulás
  • a pumák Rómában
  • Kezdjük tehát szépen sorban, amint leírtam:

    a pápa a PUL-on

    A PUL annyit jelent mint Pontificio Universitas Lateranensis, vagyis Pápai Lateráni Egyetem. Történt, hogy pár éve elkezdték az egyetem könyvtárának a felújítását, kibővítését. A munka lassan haladgatott. Õsszel meghívták a pápát, hogy ő áldja meg és adja át az elkészült mûvet. Október 21-re kitûzték a pápalátogatás időpontját. Viszont korántsem voltak készen a munkával. Mivel a PUL itt van a szomszédukban, láthattuk, hogy az utoló héten egész éjjel dolgoztak az egyetemen. A nagy napra nagyjából el is készültek. A polcok egy részén még hiányoztak a könyvek, a számítógépek közül alig 2-3 volt a helyén, a felsőbb szintek parkettája is mutatott némi hiányosságot. Ezeken a helyeken nem is járt a pápa. Szombat reggel lezárták az egyetem előtt a teret. Ez a tér van a szeminárium előtt is. Így reggel nem hagyhattuk el a szemináriumot. Csak akkor amikor együtt mi is átmentünk az egyetemre - attól függetlenül, hogy ki melyik egyetemen tanul. Mi adtuk az nagy olvasóterem díszítését. Különben még kicsit komor lett volna. Amikor a pápa megérkezett, nem egy üres, rideg termet kellett megáldania, hanem egy újjongó kispapokkal tömött termet. Mennyivel barátságosabb nem?

    spettacolo

    A ‘spettacolo’ mindenféle műsort, színielőadást jelent. Év elején rendszerint egy mûsor keretében mutatják be az új első évfolyamot, ahol az újaknak valamiféle próbákat kell kiállnia. Az egyetemi gólyatáborok újonc szívatásainak egy teljesen kultúrált verziója. Hiszen a próbák csak szimbolikusak, megaláztatásról szó sincs. A műsorra a misszióban megismert plébániákról is jöttek fiatalok és idősebbek is.

    A műsor keretét Drakula, a “notredámitoronyőr” és más hasonló alakok adták. Láncon vezették be az újakat. A próbák között kisfilmeken muttaták be a szeminárium igazi arcát. Ahol a nővérek halálra kínozzák a kispapokat a betegosztályon. Ahol az elöljáró bárddal rontkia szobából. Ahol véres karok lógnak ki a sekrestyékből. Ahol vámpírok vesznek zongorórát. Elég mókásra sikerült. Egész este kacagtunk. Az újak egy részének a ház erős horvátját kellett volna elhúzni egy lánccal. Nem sikerült nekik, mert egy nylonon kellett állniuk. Másoknak egy liszttel teli bödömből kellett kéz nélkül megszerezni egy-egy kulcsot. Stb. Nagyon jó este volt. Az is hozzá járult az örömhöz, hogy a misszióban megismert plébániámról vagy húsz fiatal jött el találkozni velünk. Utána a kapuban még hosszan beszélgettünk, amíg a vicerektor be nem zárta a kaput. Volt akkor nagy sírás és fogcsikorgatás.

    Ja, a műsor alatt nekem - természetesen - fényképeznem kellett.

    diakónusszentelés

    Ez sem volt egy kis esemény. Október 28-én Ruini bíboros a lateráni bazilikában 23 kispapot szentelt diakónussá.

    Nekem fényképeznem kellett. Féltem tőle. Nagy a bazilika, kevés a fény. Nagy a tömeg, az események is zajlanak. Ráadásul egy szentelés mégisem egy ebéd, ahol annak az arcába mászom bele egy fényképezőgéppel, akinek és amikor akarok. A körülmények nem voltak ideálisak. Nekem legalábbis, aki nem vagyok profi, biztos nem.

    Pénteken már bazilikában próbáltak a leendő diakónusok, majd az asszisztencia. Én is átmentem megvizsgálni a “terepet”. Szombaton énekpróbák, virágkötés a bazilikában, székpakolés, a szentelés utáni eszem-iszomra asztalpakolás, terítés stb. Mind a 22 diakónusnak saját kis állófogadása volt. Nekünk kellett mindet előkészíteni. Közben voltak akik az ötkor kezdődő szentelésre már háromkor átmentek, igazgatni a hívőket. Én is már négytől ott voltam.

    Hárman fényképeztünk. A tavalyi házfotósa egy kis Fuji S5000-el. Egy külsős fotós, akit fizettünk (Nikon D70). És én. Ezt azért egész rendesen elintézték: csak mi hárman mászkálhattunk szabadon. Így nem volt hatalmas káosz rengeteg kisebb-nagyobb fényképezőgéppel. Mi hárman voltunk és kész. Mi kb. beosztottuk a munkát. (Bár a külsőstől még nem érkeztek meg a fotók, így nem tudom mit csinált.) Fárasztó volt. Mindenre figyelni. Mennyivel egyszerûbb egy hegyet lefényképezni. Ott áll folyton. Ha nem tetszik ahogy a nap áll, hát megvárom, amíg elmászik. Kényelmesen beállíthatok mindent. Megnézhetem, hogyan sikerült. Ha nem tetszik, hát újat csinálok. No, erre nem volt időm itt. Ráadásul azért egy mise mégiscsak szent dolog. Nekem meg belekellett másznom az arcukba a diakónusoknak.

    Megtettem amit tudtam, majd vége lett a szentelésnek. Csoport kép utána. Aztán körbe a kis állófogadásokon. Mindenütt fényképeket készíteni. Mire letehettem a gépet és köszönthettem az új diakónusokat, a vendégek nagyrésze elment már. A horvátok maradtak csak. A 3 horvát diakónushoz összesen mintegy 600 horvát vendég jött. Zágrábból 5 busz jött konvolyban. A szeminárium közepén horvát zászlót lengetve énekeltek és ünnepeltek.

    ;Mikor már a horvátok nagyrésze is elment nekiláttunk a munkának. Elkellett takarítani mindent. Kukár ürítése, maradékok összegyûjtése, asztalok elbontása, padló felmosása slaggal… Nekem ott volt a számítógép: képek feltöltése, rendezése (első lépések), kártya ürítése, akkuk újratöltése. Hiszen másnam újra munkám volt.

    “székfoglaló” Torreangela-n

    A diakónuszentelés utáni nap sem volt könnyû. Szerencsére pont akkor volt óra átállítás. Nagyon kellett az az egy óra alvás pluszba.

    Mint minden vasárnap, reggel zenéltem a plébánián. Majd két néninél ettem Nyúl Viktor családjával. (Oscart is diakónussá szentelték. Oscar perui, de többször telelt már Magyarországon Viktornál. Viktort nyáron szentelték pappá Pécsett.)

    Délután/este jött a nehézség. Don Giampierot, aki 6 évig vicerektor volt nálunk, nyáron kihelyezték plébániára. Õt mi már régen elbúcsúztattuk, amint írtam valamit róla az első életjelben. Ezen a vasárnap a plébániáján volt a “székfoglalója”. Eljött az illetékes segédpüspök és egy ünnepi mise keretében elfoglalta helyét a plébániáján. Erre kellett mennem fényképezni. (A szeminárium nagyrésze ott volt.) A baj csak az volt, hogy Torreangela (a plébánia) nem a központban van. Kb. 20 kilóméterre a szemináriumtól. Természetesen kerékpárral mentem. Fárasztó volt, de kellett a mozgás. 40 perc alatt ott voltam. Ott fényképeztem megint egy csomót. A diakónuszentelés után jóval bátrabban, aztán 35 perc alatt visszajöttem. Nagyon jólesett ennyit tekerni. A fáradtságon viszont nem segít.

    évfolyam kirándulás

    November elsején munkaszüneti nap van. Nehogy tétlenséggel teljen el egy napunk, elment minden évfolyam “kirándulni”, vagyis beült néhány autóba és felkeresett valami jó helyet. Mi, a negyedévfolyam, Nepi felé mentünk. 5-6 autós konvolyunk szelte az utakat a szakadó esőben. Így igaz, az egész héten szép idő volt, csak szerdán esett az eső. Hamár évfolyam kirándulás van, mégse legyen szép időnk. Délutánra azért kisütött a nap. Először egy kis városkát néztünk meg. Szokás szerint nem a völgyben, hanem a hegycsúcson voltak a házák. Egy tufatömbre épült kis erődváros. Szûk utcák, meredek falak. Nagyon aranyos volt a reggeli ködben. A hangulatot az is emelte, hogy szerdára virradólag halloween ürügyén nagy partit csaptak. Mindenütt boszorkányok, felakasztatott hullák lógtak. Hatalmas pókhálok, és fekete leplepk. Ja, meg kis papír szellemek a falakon. A főtéren még égett a tûz…

    A kis falu után átkocsikáztunk Nepibe. Kedves kis olasz város, szép templommal és főtérrel. Nem sok minden van ott. Megnéztük azt a keveset amit lehetett és tovább álltunk.

    Legfőbb uticélunk egy Mária kegyhely volt, Nepi mellett: Pontificio Santuario di Castel S. Elia. Egy kedves fensíkon szélén egy szép fasor végén találtuk a kolostort és a templomot. A kis kegyhelyet a völgyet alkotó hatalmas tufa falba vágták sok-sok éve. Közel 200 lépcsőfok vitt le minket a sziklafalban. A szentélyből látszott a völgy legvégső szikláin Nepi temploma. A mise után a gyönyörû őszi napsütésben sétáltunk fel egy remek lugason keresztül.

    Fönn a kolostor egy termében megettük azt a szerény ebédet, amit magunkkal hoztunk, majd dalra fakadtunk. Volt aki hozott gitárt. A teremben találtunk még 3 pianínót. Az egyiknek egész türhető hangja van. Régi olasz slágereket kezdtünk énekelni. Pontosabban ők kezdtek, mert én egyiket sem ismertem. Inkább előkaptam a furulyámat, és hozzájátszottam, amit tudtam. Ez volt a kirándulás legjobb fél órája. A negyedévfolyam a legjobb az egész szemináriumban. Csupa jófej kispapból áll. Ez ezen a délután is kiderült.

    Hazafele menet még benéztünk a Monte Gelato környéki vízesésekhez. Nem voltak nagyon, de legalább természetközelben sétálhattunk egyet. Majd mégegyzser megálltunk a braccianói tónál. Tavaly már jártam ott, de akkor a másik oldalán. Jót fürödtem 2005 nov. 1-én. Most is szép volt. A nap lemenőben, a túlpart a ködbe veszett.

    Este nyolcra már hazaértünk. A szemináriumban összetoltunkmagunknak pár asztalt és elkülönültünk a többiektől. Majd vacsora után sem bírtunk magunkkal: kimentünk focizni. Saját magunk ellen játszottunk. Egy ilyen évfolyam focira olyanok is beálltak, akik egyébként sosem játszanak. Még az elöljárónk is beállt, bár kb. húsz perc után kidőlt. A meccs végére meg várt minket egy kis eszem-iszom, amit azok hoztak, akik nem játszottak. Nagyon remek egy nap volt. A tavalyi évf. kiránduláshoz nem is mérhető. (Bár most sem bántam volna, ha lett volna pár kilóméter rendes kirándulás része is.)

    (Természetesen a “kirándulás” alatt is kellett fényképeznem.)

    a pumák Rómában

    Öcsém regnumi népét hívják pumáknak. 6 napra jöttek Rómába zarándoklatra, lelkigyakorlatra, turistáskodásra. A lateráni egyetem - ahova én járok - halottak napjára való tekintettel szerdától az egész héten szünetet tartott. Mivel pedig a Gregoriánán rendes tanítás volt, így a szeminárium nem szervezett semmi extra programot. Vagyis volt 2-3 üres napom. Ezért hát aránylag sokat lehettem a pumákkal. Megmutattam nekik a szemináriumot, a lateráni bazilikát, a kapucinusok csontos altemplomát stb. Megismerkedtem végre a Szent István házzal is. Valamint bebizonyítottam nekik, hogy kerékpárral mindig gyorsabb vagyok náluk. Mígnem eltört egy küllőm, és teljesen eldeformálódott a kerekem. :-( Most épp szervízben van.

    Nagyon jó volt a pumákkal. Végre találkoztam “értelmes emberekkel”. Tényleg jófejek az olaszok, de mentalitásuk nagyon különbözik a mienktől. Az enyémtől biztosan. Szeretek velük lenni, de bizonyos időköznöként szükségem van arra, hogy magamfajta népekkel is beszélhessek. Erre pont jók voltak a pumák. És nem utolsó sorban hoztak nekem otthonról ezt-azt, pl. 3-4 doboz süteményt. A pumákkal üzletet kötöttünk: én adtam nekik a diakónusszentelésről maradt száradófélben leledző olasz süteményt, ők meg hoztak nekem friss magyar édességeket. Megérte.

     

    Azt hiszem mindegyik témáról írtam valamit. Ezzel be is fejezem ezt a levelet. Elfáradtak az ujjaim a sok gépelésbe. Majd legközelebb írok még.

    Laci

    Életjel II/2.

    Kedves Mindenki!

    Előirat:
    Továbbra is felrakom a honlapomra is az életjeleket (http://eleklaszlo.uw.hu). Egyenlore a mostanihoz nincsenek képek, mert az összes az adott plébánián maradt, és minden ígérgetésük ellenére még nem hozták el nekem. :-( De majd lesznek képek is. (Gondolkozom azon, hogy csak azoknak küldjem el akik kérik. Mintegy hírlevelet. Ne kapják meg háromszor azok akiket nem is érdekel.)

    Vége lett a “missziónak” is. Nem tudom, hogy mire számítottam, de annál jobb volt. :-) November 28-án este indultunk a szemináriumból. Én kerékpárral, a többiek kocsikkal. Én értem oda hamarabb. A nyitó mise után szétosztottak minket családokhoz, idos nénikhez. Én egy idos nénihez kerültem, aki vagy 30 éven át a plébániai katekézis vezetoje volt. most magányosan él. Egyik fia (vagy 30 éves) hozzá jár fel a Mercedesevel ruhákat mosatni. 10 napig laktam nála. Jó volt. Túlságosan is. Számomra az az ideális, ha adnak egy sarkot, ahol aludhatok, akad valami harapnivaló, aztán békén hagynak. Itt meg folyton kérdezgette, hogy mit szeretnék enni, milyen tésztát. Vagy inkább levest, húst. Ha elölfelejtettem reggel egy inget, akkor estére kimosta és kivasalta. Pótnagymamám lett. Mit is csináltunk tíz napig? Délelott kettesével jártuk az iskolákat. Négy általános iskolát, egy középiskolát látogattunk végig. Mindenütt a vallás órán vettünk részt. Volt 60-120 percünk, és 20 gyerekünk. Meséltünk magunkról, kérdezhettek amit akartak. Megtanítottuk oket arra, hogy a pap bácsi is jár WC-re. Játszottunk, énekeltünk.

    (Érdekes, hogy a “Mesterkenek Mestere” éneknek meg van az olasz mutogatós megfeleloje. És majdnem minden számra ugyan azt találták ki. Nekik 1 az újszülött a jászolban, 2 a tehén és az ökör, 3 a napkeleti bölcs. A továbbiakban csak a 6 tér el. Arra ok sem találtak semmi frappáns bibliai jelenetet, ezért maradt a 6, mint a munkanapok száma.) Délutánonként (persze a szigorú szieszta után) foként házakat áldani; családokat látogatni mentünk. Egy kispap, egy helyi fiatal, 50 lakás. Lépcsoházról lépcsoházra jártunk és csöngettünk be mindenhova. A plébánia hatalmas (40-50 000 lakos), így a helyi atyák nem bírtak mindenkit végig látogatni minden Húsvétkor. Mi segítettünk be. Volt ahol már 16 éve nem jártak lakás áldásra. Akik otthon voltak, azoknak nagy része be is engedett minket. Kis beszélgetés, hogy hogyan vannak, mint vannak. Egy kis reklám a plébániának, meghivó ilyen-olyan programokra, aztán áldás. Egész délután. Ha valaki nem ment áldani, találkozott különféle csoportokkal. Az Actio Cattolica gyerek, fiatal, felnött ágainak csoportjaival. Vagy a fogyatékosokkal foglalkozó 20 éves fiatalok közösségével. Illetve 3-4 napon át minden délután volt szerencsém találkozni egy-egy órára egyszerre 80-100 alsós kisgyerekkel.

    Itt ugyanis azon a héten kezdodött a plébániai munka. A leendo elsoáldozók egykupacban jelentek meg a plébánián. Csak a következo héten választották szét oket kis csoportokra. Míg a plébánios a szülokkel beszélgetett, hármunkra jutott 80-100 gyerek. Az estéket sem töltöttük ágyban fekve. “Haza” ugrottunk vacsorázni vendéglátóinkhoz, aztán jühet az esti muszak. Volt musical. Azt a helyiek csinálták szent Ferencrol. Olyasmi mint a remetei Önzo Óriás, csak kb. 50 fos gárdával, saját mikrofonokkal, reflektorokkal. Volt sajátos hivatásgondozós szentségimádás mintegy 100 egyetemista részvételével este kilenctol éjfélig. Mivel éjfél után lett vége, így gyorsan fölköszöntöttük az aznapi születésnaposokat. Amelyik este nem volt ünnepelni való, békésen beszélgettünk hajnali eggyig. (Persze csak azok, akiknek volt lakáskulcsuk.) Esténként folyt a foci bajnokság is. 3 helyi csapat, és a kispapok.

    Első meccseinken csúfosan kikaptunk. De a harmadik mérkozésre Róma másik felébol átugrottak a kispapi válogatott csillagai (horvátok, nigériaiak), így hét nullra gyoztünk. Sajnos a döntore nem tudtak eljönni a csillagok, csak egy horvát segéd ero érkezett, hogy meg legyen a létszám. Igy három-hármas döntetlen után következtek a tizenegyesek. Csak a 12. tizenegyes párral sikerült eldönteni a mérközést. A helyiek nyertek. Így telt 10 nap. 400 gyereknek biztosan beszéltem ez ido alatt. Megismerkedtem sok fiatallal is. Jó buli volt. Bár kicsit fárasztó.

    Egy apró érdekesség még azoknak akik ismerik a “Báttán dzsu”-t. (Okké-dokké, dokké-okké, itten-ditten, ditten-itten, iszkeriditten botten, bádászkáditten-báttán dzsu) Történt, hogy az elso vasárnap délután, az AC nagy ünnepe közepette egy körben állt 100 gyerek. Játszottak, énekeltek stb. Egyszer csak el kezdték a bátán-dzsut járni. Kicsit más kiejtéssel. Kiderült, hogy ok is ismerik. Bár úgy tudták, hogy egyik ismerosük talámánya. Érdekes módon értelmes jelentése van, ha nem is olaszul, de római szlengben. Felmerült, hogy övék az eredeti, és hozzánk így eldeformálódva jutott el. (Ezt támasztaná alá az is, hogy valaki mesélte, hogy ok egy olasz cserkész csapattól tanulták meg.) Viszont a plébánia fiataljai arra szavaztak, hogy a milyen az eredetibb. Így meg kellett tanítanom nekik. Küszködtek a helyes kiejtéssel, de az “é”-k kivételével elég sikeresek voltak. A misszió utolsó napjaiban minden éjjel a báttán-dzsuval búcsúztunk. visszatérve a szemináriumba kiderült, hogy Szardínián van egy kis könyvecske teli halandzsa énekecskékkel, mutogatós játékokkal. Ebben a könyvben is szerepel a báttán-dzsu egy kicsit másmilyen kiejtéssel. Nem gondoltam volna, hogy az “afriaki zulu hálaadó tánc” ilyen közismert.

    8-án, vasárnap, este tíz körül visszatértünk a szemináriumba. Másnap reggel hatkor kelés, mert elkezdodtek a hétköznapok. Most már nekünk is egytemre kell járni, hallgatni okos órákat. Az elso egy-két nap nem esett jól. A misszió hangos sokadalmából a csöndes iskolapadba kerültünk. Tudom persze ez is fontos, így hát bejárok órára. Ebben az évben kevesebb órám, vizsgám van. Erkölcsteológia, egzegézis, egyházjog, antropológia, liturgia. Tegnap délután megismerkedtem közelebbrol is ezévi munkámmal. Tavaly a folyosóm szeméthordó polgármestere voltam. Ebben az évben a ház hivatalos fofotósa címet kaptam. 4-en vagyunk a fotós szakosztályban. Az én fo feladatom a digitális fényképezés minden nem átlagos eseményen. Francesco hagyományos filmes fényképezogéppel készít képeket a legnagyobb eseményeinkrol (avatások, szentelések, Fiducia). Alberto a digitális archívum ura. (Digitális archívum még nincs.) Giuseppe a hagyományos archívum feje. Az élet azért nem ilyen egyszeru. Sok-sok év alatt hatalmas káosz uralkodott el az úgynevezett archívumban. A tavalyi két fotós kezdte rendbe szedni. Szépen rendszerezték a hatalmas mappákat, szereztek szekrényeket nekik stb. Maradt ránk is egy-két doboz fénykép, amiket helyükre kéne raknunk.

    Nekem nagyon tetszik a dolog, nagy “kincsek” vannak arrafelé. Fényképek arról, ahogyan a zsinat alatt építették a kápolnánkat. Láttam képet a szemináriumról, ahogyan az egész a hó alatt volt. (Itt Rómában ritka jelenség a hó.) Vannak régi diák, ezer számra. Régi vágásó Konica teljesen manuális fényképezogép. Stb. stb. Leviszem az ágyam. ;-) A hétén azt is megtudtuk, hogy ebben az évben minden szerda délután és vasárnap reggel melyik plébániára, kórházba, esetleg börtönbe megyünk. A plébánosok és kispapok határozott kérésére kb. mindenki maradt ott, ahol tavaly volt. Hiszen mire megismertem igazán a plébániát, már vége lett az évnek. Így én maradta V. Szent Piusz plébánián. Tavaly a másik magyar kispappal jártom arra, de ot azóta felszentelték. O misézni jár a plébániára. Vasárnap meg is tettem elso látogatásomat. Nincs akkora élet mint a misszióban látott plébánián, de egy-egy csapat gyerek, fiatal, idos itt is van. Jól esett, hogy örültek, hogy újra megjelent a furulyás. Ennyi voltam mostanra.

    Laci

    u.i.: Lehet ám kérdezni is, úgy tudom, hogy mirol írjak.

    Életjel II/1.

    Kedves Mindenki!

    Íme a második évad elso Életjele! A nagy lelkesedésre való tekintetre a képekkel kiegészített változatot meg lehet néznia http://eleklaszlo.uw.hu oldalon a beszámolók között.

    Azt ígértem, hogy csak október 8 után fogok jelentkezni. Most mégis itt vagyok. Hallom sok minden történik most odahaza. Talán jólesik majd nektek valami mást olvasni.

    Szeptember 17-én a boldoggá avatás alatt felszállt a repülom Pesten. Kicsit féltem is, hogy mi vár Rómában. A gép most a kis Ciampino reptéren szállt le. Onnan döcögtem be a városba. A húsz kilós sporttáskát a vállamra dobva, izzadva cammogtam a fülledt melegben a szeminárium felé. Nem lelkesedtem nagyon. Mígnem befordultam a nagykapunk, és a szeminárium ajtajában pakolászó olaszok már messzirol újjongva köszöntenek. Mókás, hogy mennyire tudnak örülni egymásnak, másoknak, nekem. Jól esett így visszaérkeznem “haza”.

    A többiek már szombaton megérkeztek. Mivel én csak vasárnap d.u. repültem vissza, így alig maradt két órám valami harapnivalót kerítenem, és összepakolnom. Fél ötkor már két busszal indult az egész szeminárium egy hetes csendes lelkigyakorlatra. A két óra nem sok, így eléggé csak kapkodtam. Hiszem a régi szobámtól át kellett cipelnem néhány dobozt, amiben a ruháim voltak, a ház másik végébe, az új szobámba, Elhadarták, hogy milyen éves feladatot kaptam, meg hogy kikkel kerültem egy csoportba, de ekkor még nem teljesen fogtam fel.

    A buszokkal Róma határába mentünk Sacrofano közelébe. Egy nyugis domboldalon laktunk. Olyasmi helyen mint az Életrendezés háza a Mecsekben. Csak leglább ötször akkora helyen. (És azért annyira nem volt szép, mint a Zengo oldala.) Mindenkinek külön szobája volt egy hétre, két külön házban. A lelkigyakorlatot Carlo Maria Martini bíboros tartotta. Nyugodt hét volt, sok-sok csöndes elmélkedéssel, sétával. Év kezdo lelki és testi felfrissülés volt. Jól kialudtam magamat. Az a vasárnapi kapkodós indulás volt csak negatív. Talán amiatt volt, hogy igazán csak kedd-szerda tájékán érkeztem meg lelkileg-szellemileg is Rómába.

    Pénteken hazajöttünk. Két busz hozott volna vissza minket, de az egyik lerobbant. Így a másiknak kellett fordulnia. Ilyen is megesik Olaszországban. Míg mi csekély2,5 órácskát vártunk, addig befuttot egy magyar buszt. Rómát jöttek látogatni oroszlányi nénik, bácsik. Esti 10 körül tett le a busz. Ekkor még várt rám, egy jó kis cipekedés, mert pl. a matracom még a régi szobámnál volt. Meg a borotvám is. Egy órás éjjeli cipekedés után minden cuccom ide került.

    Elso este a szemináriumban. Az új szobámban. Pont az ellenkezo végén lakom most, mint tavaly. 5. emelet. Világ vége. Ez az egyetlen folyosó, ahol saját fürdoje van minden szobának. Így az enyémnek is. :-) Most gyönyöru a kilátás. Szép idoben látszanak a Rómát ölelo hegyek. Sot pl. hétfo reggel öltözködés közben néztem végig a napfelkeltét. A kilátásnak ára van. Ide behallatszik az utca zaja. És meleg egy hely. Éjjel-nappal tárva nyitva az ablak. Szobám érdekessége még, hogy nincs benne rendes lámpa. Kis asztali lámpából van négy darab, azok adják a fényt. Elég hangulatos, csak mindig keresgetni kell a kapcsolókat.

    Szombat-vasárnap berendezkedtem a szobámba. Összeraktam a számítógépet, elpakoltam a ruháim. Feltettem az elso teát. Kiraktam a nagy tablókat a falra a fényképeimmel. Megismertem a csoportomat is. A feladatomat is.

    Ebben az évben én lettem a ház fotósa. Nem egyedül, de mondjuk a fo fotós. Négyen vagyunk. Ketten fényképezgetünk, ketten kezelik az archiválást. Én digitális géppel, a másik - csak nagy ünnepek alkalmával - filmes géppel. Örülök is, nem is. Igazából nem nagyon szeretek emberekrol dokumentálás céljából fényképezni. Különösen nem misék közepén egy nagy aránylag sötét kápolnában. Még kevésbé, ha valami egyszeri megismételhetetlen fonts dolog történik. (Pl. leendo diakónusok eskütétele.) Pedig a fo feladatom, épp ilyen alkalmakkor fényképezni. Az emberek alapvetoen nem szeretik, ha folyton villan a vaku. Nekem nincs túl nagy gyakorlatom. (Bár a nyáron pl. a Koris rétegtáborban készítettem “pár” képet.) A nyáron nagy örömömre sikerült vennem egy rendesebb digitális (tükörreflexes) gépet. No, az sokat segít. No, így vagyok itt a fényképezéssel. Ide kellek, oda kellek, és minoséget szeretnék produkélni, ami nem mindig sikerül.

    Megismerkedtem az újakkal is. Az új elso évfolyamban vannak külföldiek is. Úgy 3 vagy 4 horvát. Ezzel a számuk 14-re nött. Charles-al - a haitii néger évf. társammal - 15-en vannak a horvátok. (Tavaly húsvétkor járt Horvátországban és jóban van velük.) Érkezett egy ukrán és egy lengyel kispap is. Mi külföldiek összetartunk. Ismerem a helyzetük. Nekem sem volt könnyu, nekik sem az. De vidáman elbeszélgetünk az olaszokkal arról, hogy a demokrácia azért nagyon nem ideális rendszer. Meg, hogy az egyházüldözések nem feltétlenül ártanak csak az Egyháznak. (Nem mintha keresnénk az üldöztetést.) A vicerektor, vagy ha tetszik a prefektus is új. Nyáron írta meg a rektor egy levélben. Elsore kicsit mogorva merev mukinak tunt, de az elso pár mondat után kiderült, hogy nem rosszabb elodjénél. Naponta rohan annyit, mind a régi tette. Egyenlore vagy egy kis pocakja, de gyanítom, hogy pár év alatt ledolgozza. A meglepo az volt, hogy meglátott és tudta a nevem. Nyáron magolta a neveket a fényképekkel párosítva.

    Eljött a hétfo reggel. Csodálatos napfelkeltét nézhettem végig az ablakomból. Aztán egész este szakadt az eso. Elkezdodött ez a hét is. Hétfon beiratkoztam az egyetemre, majd el kezdtünk készülni a misszióra. Csütörtökön indulunk majd és kb. 20-30 kispappal megszállunk egy-egy plébániát 10 napra. Nekünk gyakorlat, nekik évkezdo lendület. Beszélünk magunkról mindenféle csoportokban. Látogatunk betegeket, iskolákat, családokat. 10 nap alatt gyakorlatilag minden házba becsöngetünk, hogy ha szeretnék megáldjuk a házukat. (A házmegáldásoknak nagy hagyománya van.) Egy-egy párra nálunk napi 50 lakás jut. Viszont csak délután 3 és 7 között mehetünk, mert korábban nincs otthon senki, utána meg a plébánián van találkánk különféle csoportokkal. Viszont kb. minden 3 házba ha bejutunk. A plébánián a bérmálkozóknak (12-14 évesek) tartunk lelkigyakorlatot. Fiataloknak valami buli félét. Környékbeli akár nem hívo fiatalságnak is sport délutánt. Legalábbis ezek vannak tervbe véve. Meglátjuk mi lesz. Sok-sok mindent ki lehetne hozni belole. Viszont a kispapok lelkesedése nem túl magas. Azért izgulok mi lesz. Eddig nem volt stílusom, a mindenhova bekopogok, meg egyáltalán ez az egész nekem szokatlan. Dehát tanulni/látni kell új dolgokat is.

    Budapest. Hétfon már reggel valaki kérdezte, hogy mi van Pesten, mert valami tüntetésrol hallott. Gondoltam, naja tüntetés akad nálunk. (Ez most hétfo, szept. 25) Aztán délután megint valaki kérdezte, de o már nem tüntetésrol beszélt. Azt kérdezte, hogy ez olyan-e mint ami Párizsban volt. Hmm. Ekkor már elkezdtem izgulni. Amint tehettem lekocogtam a ház másik felében leledzo gépterembe. Mivel megírtam, hogy október 8-ig úgysem leszek elérheto, ezért mindezidáig nem igyekzetem internethez jutni. A gépterembe megjött 80 e-mail. És a hírtv.hu címoldalán a TV elfologlalásának legsötétebb pillanatairól készült videót ajánlottak. Puff. Itt meg mi történt. Adrenalin szint fel. Kicsit lassú a net, így csak akadozva csapnak össze a vandálok a rendorökkel. Mi lett otthon? Elkezdtem infót keresni. Mikor kezdodhetett, mi történt. Közben volt itt is dolog, így csak tegnap (hétfo) este értettem meg mindent. Átolvasva ezt-azt, és végigolvasva az interregnumot. Hmm. Én nem tudom. Tenni innen sokat nem tudok. Mivel itt imádkozni azért adnak idot, hát imádkozom szegény kis hazánkért is. De konkrétan miért kell imádkozni? Ha nincs harc, nics hír; nics súlya. Ha van, hát az sem jó. Ha lemond Gyurcsány, és mérosszabb kerül a helyére? Vagy a Fidesz kezébe kap, egy kifosztott, szétesett országot? Esetleg - bár nem hiszem hogy ilyesmi történne - valami alkotmányozó nemzetgyulés jönne létre? Valahogy innen nézve sehogy sem jó a helyzet. Annyi azért csak fontos, hogy legalább tovább nem raboljanak.

    Visszanéztem az Avvenire - olasz napilap - múltheti számait. Vannak benne képek is. Bár… Egyik képaláírásban “Bucarest” szerepel. Arról írnak, hogy nacionalistákból, neo-kommnistákból, huligánokból, és a perifériák bandáiból összeverodött banda döntögetett autókat, tört be kirakatok sokaságát. Meg, hogy hétfo éjjel a rendorség csak egy kis békés tüntetésre volt felkészülve, ezért nem tudták megvédeni a TV-t. Meg, hogy sms-ben kezdett terjedni, hogy ez egy új ‘56. Erre megjegyzi az újságíró, hogy vajjon hogyan fog ez végzodni, ha figyelmbe vesszük, hogy Budapesttol a Balatonig nincs egyetlen kis falu sem, ahol a temetoben nincs vagy tíz sírja olyanoknak, akik a kommunizmus ellen küzdöttek. Meg, hogy a leugtóbbi választások nagyon szorosak voltak, teli csalásokkal, átverésekkel, születési dátumok számítógépe meghamisításával. Viszont arról, hogy már egy ideje tüntetgetnek, meg hogy a Kossuth téren mennyi ideje és kik vannak, mennyire békésen, arról nem írnak. Csak a szélsojobbos traktorokat emlegetik a közelmúltból.
    No, ennyit. Szegény Magyarország, mi lesz veled?

    Volt még egy mai kedd is, de nem sok lényeges történt. Éldegélünk. Egy utolsó mókás sztori: a VÍZ. Tavaly egyszer megírtam, hogy egy éjjel a gépteremben egy radiátor elszállt, és reggelre melegvízben úszott minden. A reggeli mise elmaradt, takarítottunk.

    A nyáron, amikor a régi vicerektor az újnak mutogatta a házat, különös hangra lettek figyelmesek. A földszint egyik termébol víz folyt ki. Majd kiderült, hogy a víz fenntrol jön. A harmadikról. 3-4 napja folyhat a víz. Eltört valami csap, vagy cso. Szegény Andrea Secci minden cucca elázott. (Andrea Secci Szardiniáról való, és o írt nekem képeslapot a nyáron. :-) ) Mint említettem tegnap (hétfon) egész nap szakadt az eso. Az ötödiken lakom. A lépcsohézunkban még ma is ott volt a három vödör. Valahol beáztunk. “Minden vizes ebben a házban” - mondja az olasz. Ezt náluk arra mondják, ha semmi sem muködik rendesen. Minden vagy koszos, vagy öreg, vagy szétesofélben van, stb.

    Ez voltam én. Csütörtökön megyek a misszióra. Majd meglátjuk, milyen lesz. Egyenlore sokkal jobban indult az év, mint vártam. Sokkal vidámabban. (Csak az a görög vizsga ne vetne árnyékot vidám napjaimra. ;-))

    Laci

    Életjel II/0.

    Kedves Mindenki!

    Ez egy elő életjel.

    Megyek vissza Rómába. Ezt a levelet még itthon írom. Mialatt Erdő Péter felolvassa a boldoggá avatási iratot, én épp repülni fogok vissza, Róma felé. Kezdodik egy új év. Most már az évkezdet teljesen rendes, hagyományos lesz nekem is. Tavaly szept. 1-én mentem ki, és az egyetem kezdetéig nyelvet tanultam. Most elég 17-én visszamennem.

    Vasárnap estétol már Carlo Maria Martini bíboros fog egy egyhetes csendes lelkigyakorlatot tartani nekünk, hogy jól induljon az év. Az egy hetes lelki felfrissülés után kell egy kis “mozgás”, így kb. 10 napra huszasával megszállunk majd egy-egy plébániát valahol Olaszországban. Ott 10 napig eszünk, és igyekszünk fellendíteni a helyi évkezdést, és a mi lelkesedésünk. Legalábbis, ha jól tudom, mert ilyenen még nem voltam. Ez az elso “normális” évkezdésem ott.

    Azért izgulok. A kis 6-7 fos csoportom megint új lesz. Kiváncsi vagyok, kikkel leszek együtt. Kiváncsi vagyok, mi lesz az új küzfeladatom az évre. Kiváncsi vagyok milyenek az új elöljárók. (Köztük is volt némi változás) Az előzőek miatt várhatóan OKTÓBER 8-ig NEM LESZEK ELÉRHETO. Utána majd írok még tán életjelet. A nyáron annyian mondták, hogy olvasták, hogy nem merek majd nem írni. ;-)

    Hát hajrá mindenkinek; boldog új évet!

    Laci