„2040” témában:

Vagy valami ilyesmi

2040\ közel van. Egyszerre indul több szép projekt. Én meg nem lehetek benne, mert két évre elmegyek meditálni, rápihenek a pápaságra, vagy valami ilyesmi.

Tegnap még zavart, hogy mindebből kimaradok. Hogy mindig csak a készület, a készület, míg mindenki más már rajta van az ügyön. Elvonulok két évre a világból, ahelyett, hogy dolgoznék.
Jól van ez így mégis. Rá kell még pihennem erre. Van mit átmeditálni. Az eszem érti: 2040 közel van, világunk rohan a vég felé. Már csak a statisztika is azt mondja: ötven évenként fegyver ropog Magyarországon. Hát itt az ideje. Tudom, hogy baj van. Tudom, hogy az én felelősségem is, mert tudom, hogy nem vagyok akárki. Az eszem érti ezt. De az érzéseim szintjén még nem stimmel minden. Olyan távolinak érzem. Olyan valószínűtlennek érzek minden szörnyűséget, ahogy nézem az éjszakai Dunát és a kivilágított Lánchíddal. És ha így is van, akkor is nehéz átérezni, hogy pont én tehetek valamit. Nem is akármit. Azért, erre még rápihenek egyet.

Igazából nem rémiszt meg az, hogy az emberiség négyötöde lazán kipusztulhat a határidőig. Mi van akkor? Az élet nem számít. Az élet így is, úgy is véges. Nekem nem célom életek megmentése. Papnak készülök, hogy Isten és ember találkozzon. Ez a célom: hogy az ember találkozzon a feltétel nélkül szerető Istennel és elkezdjen az ember is szeretni. Ez persze oda vezet, hogy ha felébred az emberben a benne rejlő szeretet, akkor gyorsan nekilát megóvni a világot a pusztulástól, hogy ne pusztuljanak el az emberek. De ez számomra már csak hozadék. Ezért vannak jobb esélyeim mint Bélának. Ha késlekedünk hónapról-hónapra csökken a túlélők százaléka, akár milyen valószínűtlennek és távolinak is tűnik. Nem késlekedhet. Nekem viszont nem romlanak így az esélyeim. Hiszen minél nagyobb a baj, minél inkább elkezdi érezni az emberiség egyben és külön-külön, hogy akár világvégét is csinálhatunk magunknak, annál nyitottabbak Isten felé, annál egyszerűbb megmutatni, hogy íme az Úr. Aztán akár el is pusztulhat az emberiség. Mert a lényeg, hogy Isten felé fordulva haljunk meg. Szinte mindegy, hogy megmentetted-e a világot, vagy csak két embert. Jó-jó, erre még rápihenek egyet.

Világvége. Kataklizma. Ökológiai összeomlás. Elpusztul az emberiség nem tudom mekkora része. Annyira távolinak tűnik. És hányan gondolták már ezt, és mégsem jött el. Akkor miért pont az én életemben? Valamikor el kell jönnie. Vagy ha nem is a világvége, „csak” egy az átlagosnál nagyobb mélypont. Hmm, erre még rápihenek egyet.

Apokalipszis. Sírás és fogcsikorgatás. Kénkő meg minden. Aztán Antikrisztus és egyéb szörnyűségek, majd végre eljön Krisztus megint és happy end. Ilyesmit mond az Egyház. Nem feltétlenül 2040-ig, de előbb-utóbb. Összefér ez az egész kép az Istennel, aki magam a szeretet? Nem sokkal inkább az lenne jó, ha lassan kiforrna az emberiségben a jó és egyre krisztusibbá válna a világ és így jönne el Krisztus és a világvége? Én benne vagyok az első megoldásban. Bár az Isten képmására teremtett ember alapvetően jó, de itt van az a szabad akarat és a Gonosz is, így jó mélyre süllyedhet az ember. És ha már tényleg a legmélyén van, amikor már tényleg nincs tovább lefelé, akkor talán feleszmél. Akkor talán rájön az ember, hogy nem ő az isten, a mindenható. Akkor majd meghajtja vastag nyakát és segítségért kiált. Az Isten meg másra sem vár, csak hogy segíthessen végre, de az ember szabad akaratát még ő is tiszteletben tartja. De akkor majd segíteni fog. Magához emeli az embert. És ha az ember végre nem Isten akar lenni, hanem csak ember (törékeny, és esetlen, de alapvetően jó), akkor találkozhat barátságban, irigykedés nélkül Isten és ember. Eljöhet Krisztus újra a földre és itt lehet a happy end. Minek utána még évezredeket várni, hogy a mélyből lassan felmásszon az ember a krisztusi emberig? Az ember akkor is megmarad törékeny embernek, így úgyis számtalanszor elbukna. Annyi kell, hogy Isten felé forduljon és vele szövetkezzen, barátságot kössön. És azzal a lendülettel be is fejezhetjük a világ létezését. Teljesen feleslegessé válik. Gondolom én. De inkább még rápihenek egyet.

Addig meg itt hagyok mindent. A nagy projekteket, a nagy álmokat, az elkezdett és be nem fejezet álmokat, az elbukott álmokat. Mindent. Mindentől szabadon. Csak Isten és a társaim. Aztán így közösen jól kifundáljuk, hogy is van ez az egész. Utána pedig visszatérek. Körülnézek, hogy hányadán állnak is a dolgok. Majd Istennel, a nagypáholyban jól kitaláljuk és megcsináljuk.

Vagy valami ilyesmi
 

Regnum nagytábor

1991\, 2001, 2011. Egy sorozat harmadik tagja? Annál sokkal több.

A határidő 2040

Az egész azzal kezdődött, hogy aftermodern kihírdette a határidőt: 2040-ig kell a magyar nemzetet a társadalmi és morális válságból kihozni. Beszálltam. Most a címoldalon pörög az az óra.

Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg

„Ma kihirdettem a határidőt: 2040-ig kell a magyar nemzetet a társadalmi és morális válságból kihozni. Ez nem jó jeleket jelentsen, hanem eredményt. Lehet csatlakozni a mozgalomhoz.” aftermodern

Vacsora közben a megint arról beszélgettünk, hogy az élet milyen ***r, akarom mondani: milyen nehéz. A pártok így kavarnak, a mögöttük álló gazdasági hatalmak meg úgy, az Egyház nem csinál semmit, közeleg a káosz, szándékosan izzítják a hangulatot, a demokráciánk halott, egyébként is kihalunk, és persze depressziós egy nép vagyunk, stb. stb. Hát ez az.
Elegem van ebből. Tudom már régen, hogy a helyzet finoman szólva is rossz. De ezzel a tudással sokra nem megyek. Itt az ideje tenni valamit! Én nem értek a nagy dolgokhoz, nem látom át a politikát és a gazdaságot, de ha senki nem mondja meg – nekem való; érthető módon – hogy merre van a kiút, akkor közzéteszem a saját ötletemet és elindulok rajta. (Sőt már el is indultam.) Szóljatok, ha nagyon rossz az irány! (De csak akkor viselem el a kritikád, ha mutatsz alternatív kiutat.)

A probléma legfontosabb pontja, hogy a nemzetnek (mind tagjaiban, mind egészében) nincsen semmilyen pozitív kilátása a jövőre nézve. Mit lehet ez ellen tenni? Nagyon egyszerű: célt kell adni az embereknek! Reményt és jövőt! Láttatni kell, hogy a Világ szép és jó (nem letagadva az árnyoldalakat). Nem a gazt kell tépkedni, hanem locsolni és kapálni kell a virágot. Nem a passzív ellenállásra van szükség a Gonosz hadaival szemben, hanem támadni kell: harcolni és építeni. Építeni. Építeni. Közösséget, intézményt, légkört. Mindent ami szép és jó. Nem kritizálni kell, hanem támogatni; erősíteni. (Természetesen a rosszra ki kell mondani, hogy rossz. De ennyi csupán. Utána menni kell építeni a szépet, jót, igazat.)
Konkrétabban? Támogassunk minden kis közösséget, laikus és civil kezdeményezést! Segíteni kell ezeknek a kis szigeteknek a kapcsolatát, hogy semelyik ne érezze magát egyedül a Világ ellen. Alapítani és támogatni kell lelkileg és akár anyagilag a közösségeket. Kellenek értelmiségi csapatok is, akik közös saját szakmájukban az élvonalban vannak, de keresztény értékrendjük átjárja mindennapi munkájukat. A hierarchikus Egyház keményen őrizze a hit esszenciáját, de támogassa; segítse a „laikus” közösségek kialakulását és munkáját.

Hadd nőjön a konkoly a búzával, engem nem érdekel. Én megkeresek minden búzaszálat: megöntözöm, megkapálgatom, erősítem. Hajrá! Van még 31 évünk.