„bukósisak” témában:

Bukósisak

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.

Még csak húsz perce lehettünk úton. 22-25 km/h-val, 2-3 m távolságra egymással egyenletesen ette az utat 15 fiatal kerékpáros. Elég hamar lelassultak a reflexeink. Néztük az előttünk haladó hátsó kerekét és tekertünk.

Majd hirtelen: Bang, bang! Bang! Bang! Rossz volt hallgatni, de nem szabadott nekem sem hirtelen megállni. Hátralestem és lassan, de nagyon idegesen megállunk négyen, akik maradtunk. Beleégett a fejembe az a kép: a végtelen egyenes út legvégén Ljubljana háza, az előtérben az úton egy szép kupaca kerékpároknak és kerékpárosoknak.

Az összehajtogatott térkép, ami kicsúszott a farzsebemből, meglett. Tíz kerékpár volt az ára. Megmondtuk többször, hogy semmilyen lehulló tárgyért nem állunk meg, csak a legutolsó. Kicsúszott a cetli és mögöttem a harmadik vagy negyedik ember jelzett és lehajolt érte.

A szervízkocsi rögtön megjött, mert még az éjjeli szálláson voltak. Szerencsére Istennek hála, súlyos sérülés nem történt. A sebeket ellátták, de a kerékpárok helyrehozásához meg kellett várni a furgont. Ugyanis az egyik kerékpárnak nem lehetett megmozdítani a kerekét, akkora nyolcas volt benne. Valamint a másik kilenc sem volt valami jó állapotban. Úgy tákoltunk össze valamit a pótalkatrészekből, pótkerekekből.

Most már megértem, hogy Atyi (Szűcs Balázs) miért tette kötelezővé a bukósisakot – mondta az egyik lány, miközben próbált megnyugodni – éreztem ahogy másfél méteren át csúszott a sisakos fejem az aszfalton.

Tudom, „a történelemben nincs ha”. De mégis: mi lett volna ha… Ha arra jár egy kamion. (Láttunk aznap már párat.) Ha valakin nincs bukósisak. (Nagyon utáltuk az elején.) Ha Isten nem vigyáz ránk …

(Történt 2003 augusztusában, amikor Szentendrétől legurultunk Rómába.)