„emlék” témában:

Nyomok a hóban

Hóviharra vágyakozom akármikor egy kis faluban éjszakázom télvíz idején. Bárcsak leszakadna a hó. Bár ne lehetne elhagyni a házat és pattogó tűz mellett hintaszékben ücsörögve lehetnék boldog.

Gyakran álmodozom ilyenkor arról is, hogy valami fontosért mégis el kell mennem. Valami hív, valami szent kötelesség. És mint ősi lovagok szent csatának, esek neki a küldetésnek. Át a hegyen, a hóviharban és süvítő szélben. Képzeletemben sítalpakon csúszok le a hegyről a sűrű erdőben, a kanyarokban omlik a hó. Alig látok, alig élek. De megyek, de suhanok, mert fontos, mert oda kell érnem, mert úgy-úgy-úgy szeretném. Mert ez az életem.

*

Nem mindegy mit olvasol (vagy olvasnak fel neked). Én az egész könyvből csak arra emlékeztem, hogy egy gonosz baleset miatt rövidebb lábú kisgyerek sántikál a hóban. Erre most kiderült, hogy ezen mese nélkül nem lennék az, aki vagyok. Laci.

*

Patricia M. St. John: Nyomok a hóban

Eszmélet

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

Visszajáró Mikulás

Egyik évben hozzák elfelejtett jönni a Mikulás. Reggel felkeltünk, de nem történt semmi az éjszaka. Az is igaz, hogy akkor tájt már a cipőnket sem pucoltuk ki.

De Szent Miklós nem érezte jól magát ez ügy miatt, így jó héten keresztül minden nap visszajárt. Hol a kabátzsebemben, hol a táskámban, hol pedig a cipőmben találtam egy kis édességet. Szét is lapult, amikor beleléptem.

De olyan is akadt, amit csak egy hónap múlva találtam meg, mikor végre rendet raktam felfordult szobámban.

Éjszaka

Akkor is ugyan ilyen éjjel volt. Már jól esően hűvös volt. A Holdat el-eltakarta egy-egy felhő. Csak akkor nem ismertük az utat.

Kismarosról indultunk útnak. Ketten voltunk és a sötét éjszaka. Kb. hat kilométeresre terveztük az éjszakai sétát a környéken. Azt mondta ismeri a vidéket. Vittünk egy térképet, egy kis lámpát és egy furulyát. Gyönyörű este volt. Föntről a dombtetőről messzire elláttunk. Ott volt alattunk Szokolya. Elővettem a népi furulyámat és fújtam, fújtam, egyre csak fújtam.

Ám pár száz méterrel odébb a sötét erdőben kiderült, hogy sötétben nem olyan könnyű megtalálni azt a bizonyos elágazást. Átvettem hát én az irányítást. Hiszen én aztán nem szoktam eltévedni. Eddig ugyan keveset néztem a térképet, de fél szememmel mindig rögzítettem magamba minden kanyart, hátha szükség lesz rá. Most megnéztem a térképet, a vidéket és elindultam. Választottam egy szinte mindenhonnan látható fix pontot, hogy ahhoz tudjam igazítani az irányokat. Mindent jól csináltam, mégsem jutottunk sehova.

Úgy egy óra múlva kiderült, hogy csupán egy hatalmas nyolcast írtunk le. No, nem keseredtünk el, hiszen végre pontosan tudtuk, hogy hol vagyunk. Mielőtt visszatértünk volna a kis házhoz még leültem a földre és újra furulyáztam Szokolya fényeinek.

Így jár aki a Holdat tekinti fix pontnak.

(2000 és 2003 között valamikor.)

Köszönöm

Most kivételesen nem én, hanem egy zenész. A platán rétegtáborban hallottam olyan „köszönöm”-öt, mint soha se előtte, se utána.

Szokatlan zenét játszott. Egy szál elektromos zongorával és az énekével. Úgy rémlik, hideg nyári este volt, és rengeteg szúnyog. (Vagy most keverem a rétegtáborokat?) Lényeg, hogy egy nyári este volt az Ipoly partján, Ráróspusztán. A színpadon a zongorista, a korhadó padokon és fűben sok-sok fiatal. Jól esett hallgatni.

A közönség, vagy mi, tapsoltunk mindig. Nem volt hatalmas tapsvihar, csak olyan egészséges taps. Az előadó minden taps után azt mondta, hogy „köszönöm”. De ez a köszönöm egészen más volt mint minden más köszönöm, amit valaha hallottam. Ez nem a fölényes, a győzedelmeskedő, az „ezt megcsináltam” köszönöm volt. Nem álszerény, szenteskedő köszönöm. Nem is magát senkinek sem tartó, legszívesebben teljesen eltűnő köszönöm volt. Ez az igazi köszönöm volt. Volt benne alázat, tisztelet a hallgató iránt, de semmi álság.

Vedres Csaba egyik lemezét hallgatom: Mire megvirrad. Újra és újra. Ezt hallgattuk aznap este is. Gyönyörű.

(Akkor, 2002 nyarán, azt az előadást valaki felvette.)

www.vedrescsaba.hu

Valaki sír

Sötét ráncok a város arcán, kihalt utcák

Kísértet kószál, hidegen csorog a fény,

valaki sír..

Világ testén a karmolások begyógyulnak

Karácsony éjjel melegen dobog a szív

valaki sír…

Egyedül mész, sárga szempár néz az őrtoronyba zárva

Egyedül mész, hív az éj, és vár az átkozottak álma

Egyedül mész, lepke szállna rád, de eltörött a szárnya

valaki sír…

Korán virradt itt a földön, virág hervad

Besüppedt síron temetőt mos az eső

valaki sír

Nehéz sóhaj a szűk szobában

fehér ágyon tenyérnyi herceg kiszakadt levegőt kér

valaki sír

Egyedül mész, te vagy a kés, te vagy a szúrás, te vagy a vér

Egyedül mész, te vagy a tűz, te vagy a tenger, te vagy a szél

Egyedül mész, te vagy a festő, te vagy a vászon, te vagy a szép

Egyedül mész, te vagy a tér, te vagy a mérnök, te vagy a mérték

Egyedül mész, te vagy a vádlott, te vagy a bíró, te vagy a vád

Egyedül mész, te vagy a híd, te vagy az ár és te vagy a gát

Egyedül mész, te vagy az út, te vagy a kétely, te vagy a cél

Egyedül mész, te vagy az ember, te vagy a képmás, te vagy a hír

Te vagy a lélek, te vagy az élet, te vagy a játék, te vagy a tét

Párna csücskét gyári kezével

Nem jön a reggel, nem jön a reggel

És nem hiszi még, de hallja talán

Kezébe temetve arcát is hallja,

hogy valaki sír

Érte sír

valaki sír

Érte sír

(Ez csak a szöveg. Semmit nem sokat ír dallam nélkül.)

 www.vedrescsaba.hu

Éhség

Jó, négy lépés után megállok egy pillanatra. Egy. Kettő. Három. Négy. Na még egyszer: három lépés, és megállok egy kicsit. Már csak száz méter lehet. Egy. Kettő. Elég volt. Nem lehet. Muszáj menni.

Méterről méterre vonszoltam fel magam Regéc vára felé. Csak az esőházig kellett eljutnom. A falu szélétől nincs két kilométerre. De nagyon rég volt már a reggeli, és nagyon messze (úgy 30 kilométerre). Kifogytam minden energiámból. Úgy mint soha. Méterenként vonszoltam magam, s össze akartam esni. Krisztus még egy gerendát is vitt a hátán. Én semmit.

Kellett ez nekem. A lemaradók miatt van ez is. Eddig is lassan jöttek, de úgy határoztunk, hogy a várnál ebédelünk. Már több mint két órája volt az utolsó pihenő. Már akkor nagyon éhes voltam, de a csapat az csapat. Ketten vezettük a túrát és reméltük, hamar itt leszünk. Csak azért is lépek még egyet. És egyet. Jaj nekem. Éhes vagyok! Össze esem.

Most meg hiába vagyunk mi itt, húszan hiányoznak. Minden elágazást jól megjelöltünk, mindenre figyeltünk. Hol a csudába lehetnek? Bálint lefutott Regécre, mi megnéztük Mogyoróskát, valaki visszafele tett meg pár kilométert a jelzésen. De ha ezek akár csak 3 km/h-val is gyalogolnak, már hegyen völgyön túl vannak. A rossz irányba. Na még két lépés és pihenő. Nem bírom.

Én vagyok a főnök. Pedig sokan idősebbek nálam. Uff. Hiába, a 15 éves szervezet még nem tűr mindent. 30 kilométer napon, nagy kajás táskával, minden komolyabb tápanyagbevitel nélkül: kifújtam. És én vagyok a főnök. Ezt elrontottam. Olyan nincs, hogy nem megyek tovább. Pihenni szabad, de gyerünk előre. Nem. Egy. Kettő. Akkor, most pihenő.

Már látom az esőházat. Az ottaniak is megláttak engem. Gyorsan készítettek nekem egy kenyeret: madár látta karéj kenyéren hatalmas löncshús árválkodott. Száraz, már-már undorító étel. Benyomok egyet, kettőt, hármat és két korty vizet. Milyen jól esne jól meghúzni a flakont, de a készleteink most is végesek. A többiek is esznek. Nem találtuk meg őket, de mi most eszünk. Lassan az étel elérkezett a gyomromba. Még remegő lábakkal és kezekkel ücsörgök a gerendán, de már felfogom miről számol be Bálint:

Az eltévedt lemaradók lejutottak Regécre. Onnan látták a várat, de azt gondolták, hogy majd megkeressük őket, ők bizony nem jönnek fel maguktól. Na mondom: ****!!

Ezek után legyalogoltunk mi is Regécre. Ott sütkéreztek az árokparton, talán ettek is valamit. Én mérges voltam. Megállapítottuk, hogy ha gyalog mentünk volna haza, akkor az út nagy részét sötétbe kellet volna megtennünk. Végül a köz akarata győzött: felhívtuk Lottit, hogy mentsen meg minket. (Én inkább hazagyalogoltam volna a sötétben.) Sokáig vártunk a megmentő konvojra (Kőkapu mellől jöttek az egész Zemplént megkerülve.) Késő este lett mire hazaérkeztünk. De a kocsiból kiszállva kakaós csigával vártak minket.

Így történt 2000-ben a Szent László túrán a Zemplénben.

Életemben se előtte, se azóta nem álltam olyan közel ahhoz, hogy feladjam, hogy összeessek, hogy „éhen pusztuljak”. De lám-lám, túl lehet élni.

Vaddisznó

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy valami röfög a közelemben. Feltehetően egy vaddisznó. Nem mertem kinyitni a szememet, inkább hálózsákostul visszagurultam a sátorba. Könnyű így járni, ha a „cseh” sátraknak nincs elég cöveke.

Mormota táborok

A minap megijedtem, hogy nem tudom felsorolni az összes mormota tábor helyszínét. (A vezetők nevét meg sem kíséreltem felsorolni.) A feladat tehát adott összegyűjteni a mormota (és pseudo-mormota táborok helyét, témáját, idejét, vezetőit.)

Bukósisak

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.

Még csak húsz perce lehettünk úton. 22-25 km/h-val, 2-3 m távolságra egymással egyenletesen ette az utat 15 fiatal kerékpáros. Elég hamar lelassultak a reflexeink. Néztük az előttünk haladó hátsó kerekét és tekertünk.

Majd hirtelen: Bang, bang! Bang! Bang! Rossz volt hallgatni, de nem szabadott nekem sem hirtelen megállni. Hátralestem és lassan, de nagyon idegesen megállunk négyen, akik maradtunk. Beleégett a fejembe az a kép: a végtelen egyenes út legvégén Ljubljana háza, az előtérben az úton egy szép kupaca kerékpároknak és kerékpárosoknak.

Az összehajtogatott térkép, ami kicsúszott a farzsebemből, meglett. Tíz kerékpár volt az ára. Megmondtuk többször, hogy semmilyen lehulló tárgyért nem állunk meg, csak a legutolsó. Kicsúszott a cetli és mögöttem a harmadik vagy negyedik ember jelzett és lehajolt érte.

A szervízkocsi rögtön megjött, mert még az éjjeli szálláson voltak. Szerencsére Istennek hála, súlyos sérülés nem történt. A sebeket ellátták, de a kerékpárok helyrehozásához meg kellett várni a furgont. Ugyanis az egyik kerékpárnak nem lehetett megmozdítani a kerekét, akkora nyolcas volt benne. Valamint a másik kilenc sem volt valami jó állapotban. Úgy tákoltunk össze valamit a pótalkatrészekből, pótkerekekből.

Most már megértem, hogy Atyi (Szűcs Balázs) miért tette kötelezővé a bukósisakot – mondta az egyik lány, miközben próbált megnyugodni – éreztem ahogy másfél méteren át csúszott a sisakos fejem az aszfalton.

Tudom, „a történelemben nincs ha”. De mégis: mi lett volna ha… Ha arra jár egy kamion. (Láttunk aznap már párat.) Ha valakin nincs bukósisak. (Nagyon utáltuk az elején.) Ha Isten nem vigyáz ránk …

(Történt 2003 augusztusában, amikor Szentendrétől legurultunk Rómába.)

Szabad este

Integettem még utánuk. Majd felvettem a hátizsákomat és nekiindultam a szepezdi domboknak. Csak úgy, érzésre. Ha előző nap kibírtam a hideg Balaton vizét, akkor csak túlélek egy éjszakát az Eötvös-kilátón?!

Hontalanság

Sötét éjjel volt már. Tombolt a zivatar. Huszonhét elázott árny menetelt a Balaton felé. "Ott csak találunk valami szállást" - gondolták.

Emlékek

Alig vagyok huszonhárom éves, de annyi szép élményben volt már részem – legfőképpen a nyári táborokban – hogy több könyvbe sem férne bele. Most elhatároztam, hogy időről időre megírom egy-egy régi élményemet, vagy legalább egy rövid részletét.