„halál” témában:

Exit

 "Fogtam az ütőerét. Üt. Nem üt. Üt. Azt hittem, néhány perce van hátra, de ő még ötnegyed órát élt. Emberfölötti erő volt benne. Vasakarat volt a sejtjeiben, valami ősi életvágy a szöveteiben; én meg, mint egy porszem, úgy ültem ott. Mint egy semmi, egy senki. Egy tárgy.

Aztán egy utolsó, egy rettenetes, egy felháborodott hördüléssel végre egzitált." (Örkény István: Te édes-édes, részlet)

Ügyelet

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

A tegnapi éjjel már igazi ügyeletem volt. (A múltheti – első – ügyeletemet végig aludhattam.) Még el sem foglalhattam az ügyeleti szobámat, már hívtak dolgozni. Társammal is csak este hatkor tudtam találkozni. Berendezkedtünk, majd siettünk az ITO-ra (Intenzív osztály) EXIT-ért (elhunyt betegért), hogy a tepsibe rakva (a halottszállító kocsival) bevigyük az EXIT raktárba (a halottas házba). Még időm sem volt igazán megemészteni a történteket, mert már mennem kellett át a másik épületbe a röntgenessel, hogy ott egy idős nénit megröntgenezzünk. A leeresztett kerekű tolószékkel sötét folyosókon keresztül vittem a nénit. Nincs pénz tolószékre, de lámpára sem.

Este hétkor végre leülhettem egy kicsit. Reggel nyolc-kilenc óta rohangáltam, már elegem volt belőle. Befaltam öt zsömlét és még mindig éhes maradtam. Megnéztem a Hal a tortán című szörnyűséget, majd lefeküdtem aludni.

Szép lassan elaludtam, és szépeket álmodtam. Azt álmodtam, hogy csörög a telefon, de szerencsére nem nekem szól. Tovább csörgött. Lassan leesett, hogy nekem szól. Felvettem, de még nem voltam abban biztos, hogy az álmomban vagyok még vagy már az életben. „Kati vagyok a sebészetről, lenne vér a laborba” - mondta a kedves hang, én meg feleltem, hogy repülök. Felhúztam a köpenyemet és a hosszú folyosókon – hangosan horkoló betegek előtt – átmentem a sebészetre a vérért. Mikor visszaértem beírtam az ügyeleti naplóba a szállítást. Nem volt még hajnali kettő.

Puff, visszadőltem az ágyba. Fordultam kettőt és megint a kellemes álmokba merültem. Mígnem újra megszólalt a telefon. Most már azonnal kapcsoltam, hogy nekünk szól, de olyan szerencsétlenül vettem, hogy rögtön le is raktam. Nem adták fel, újra hívtak. Jobb lett volna nem fölvenni: elhunyt egy beteg a másik épületben. Megnézem az órámat: 3:45. Fúj.

Fölkeltettem a társam. Fölkeltettük a portást, hogy adjon kulcsot a halottasházhoz. Fölkeltettük a rendészt, hogy fuvarozzon át minket a másik épületbe. Mindenki nagyon lelkes volt.

A betegszállító kisbusszal nem lehet halottat szállítani, mert rosszul van benne az ülés. A régebbi kisbusznak lelke van, és csak egy-két sofőr tud életet lehelni beléje. Ők is csak egy-egy fél órára. Van még egy zárt dobozos furgon. Az viszont tele volt ócska székekkel, asztalokkal, írógéppel és egyéb kórházi felszereléssel. Így történhetett, hogy hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. Kipakoltuk. Rutinosan összeszedtük az elhunytat, majd tisztelettel, de határozott mozdulatokkal elvittük a hűtőházba.

Mikor frissen kezet mosva sétáltunk vissza a szállásra, már érkeztek az első dolgozók.

Két óra múlva, reggel hétkor, szólt az ébresztő: lejárt a munkaidőm: mehetek haza.

 

Az első kijáratom

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Első napom a kardiológián. Még reggel volt. Ültem. Vártam. És akkor jött Imre, hogy engem keres: exit van. Exit. Kemény ez a szó. Mindent elkövet azért, hogy ne találkozhass a halál tényével. Pedig muszáj.

Szóltam egy másik Lacinak. Átballagtunk a főépületbe. Közben a kisbuszt megtankolta a sofőr. Saját zsebből. Elkértük a hullaház kulcsát, és benyitottunk.

Halottal igazából sosem találkoztam még. Ez volt az első, nagy találkozás. Nem volt romantikus, nem volt érzelgős, nem volt semmilyen. Dolgozni kellett, hát dolgoztunk.

Felhúztuk a gumikesztyűt. Megkértük a boncsegédet, hogy tolja arrébb a nénit, akit éppen akkor öltöztetett, mert nem fértünk oda a hűtőhöz. Kinyitottuk az egyik hűtőt és kerestünk egy üres helyet az újonnan érkezőnek. Kikaptuk a tepsit, ráraktuk a tetőt, és az egészet bedobtuk a kisbuszba.

 

Felsiettünk az osztályra. Megragadtuk erős kézzel a fehér vászonba csomagolt elhunytat és átraktuk a tepsire. Mehet rá a fedő, és irány a kijárat.

Hosszú folyosókon keresztül vezetett az út. Csöndben álltak félre. A liftes sopánkodott egy sort, hogy miért az ő liftjét kell használnunk. Majd átvittük a kisbusszal a hullaházba, zsupsz bele a hűtőbe. Elbúcsúztunk a gumikesztyűtől és a boncsegédtől, és mentünk betegeket szállítani innen-oda, s onnan-ide.

 

Nem volt viccelődős hangulatunk. Nem volt szomorú, vagy gyászos hangulatunk.

Melósok voltunk, melóztunk.

Azért egy cigi kellett előtte.