„hivatás” témában:

Tíz éve

Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

Sós Hajós

Szkúnerek, klipperek és más szépséges vitorlások állnak indulásra készen. De én csak topogok a mólón: melyikre szállhatok fel? Lennék én vitorlamester (sailing master, nem boatswain) és kapitányom keze alatt elhajóznék Indiáig.

Legyél

Az alábbi hatvan másodperc házifeladat gyanánt készült. De félreérthető életcél videó is lehet.

Nyomok a hóban

Hóviharra vágyakozom akármikor egy kis faluban éjszakázom télvíz idején. Bárcsak leszakadna a hó. Bár ne lehetne elhagyni a házat és pattogó tűz mellett hintaszékben ücsörögve lehetnék boldog.

Gyakran álmodozom ilyenkor arról is, hogy valami fontosért mégis el kell mennem. Valami hív, valami szent kötelesség. És mint ősi lovagok szent csatának, esek neki a küldetésnek. Át a hegyen, a hóviharban és süvítő szélben. Képzeletemben sítalpakon csúszok le a hegyről a sűrű erdőben, a kanyarokban omlik a hó. Alig látok, alig élek. De megyek, de suhanok, mert fontos, mert oda kell érnem, mert úgy-úgy-úgy szeretném. Mert ez az életem.

*

Nem mindegy mit olvasol (vagy olvasnak fel neked). Én az egész könyvből csak arra emlékeztem, hogy egy gonosz baleset miatt rövidebb lábú kisgyerek sántikál a hóban. Erre most kiderült, hogy ezen mese nélkül nem lennék az, aki vagyok. Laci.

*

Patricia M. St. John: Nyomok a hóban

Mozart misét dúdolgatok

Bellovics Gáborral, a frissen fogadalmazott jezsuitával, tavaly ismerkedtem meg. Nem rég kiderült, hogy már 2001-ben találkoztunk és így fontos közös emlékeink vannak.

A Budapesti Piarista Gimnázium Vörösmarty diákkórusa 2001-ben a Győri Kazinczy Ferenc Gimnázium Leánykarával és a Mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnázium Leánykarával egyesülve – több éves kapcsolat után – közös CD-t készítet hosszú éjjeleken át a fóti templomban Bubnó Tamásékkal. Ott vagyok jobb hátul a helyemen. Bellovics Gábor is ott van középen az első fiú sorban.

Ma megint közösen zenélünk.

Zene

Zene. Gitáros zenekarban. Zene diák kamara együttessel. Zene. Duettek zenetanárral.

Bemutatkozás

Készült a noviciátus kezdetén (2009) a magyar jezsuiták számára.

Fogadalomtétel

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

A novíciátus felé

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

A jezsuita képzés két év elvonulással kezdődik. Két évre mindent hátra hagyunk, hogy mindentől szabadon imádkozhassuk át életünket és feladatunkat. Kis közösség leszünk fenn a hegyen.
Ma találkoztunk a leendő elöljárónkkal és végre megtudtunk minden fontos részletet. Szeptember 20-án megkezdjük a noviciátus Dobogókőn. Két évre hátrahagyok mindent. Mindent. Tárgyakat, eszközöket, virtuális világot, közösségeket, embereket, beszélgetéseket. Mindent. Uff. Ma elkezdődött a készület bennem. Búcsúzás sok mindentől. Nehéz, furcsa, szokatlan, izgalmas, rémisztő, csalogató, hívogató, erőt adó. Zúg és kattog, húz és visszatart. Végre nem csak ímmel-ámmal megyek előre, hanem itt az alkalom, hogy egészen fejest ugorhassak Istenbe.
A nyárból már nincs semmi önmagában. Mindent a csomagolás hat át. Szeptemberre összeáll egy jó nagy hátizsák, benne ruha és egy szentírás. Mi kellhet még?

Egy komoly dolog vár még rám addig. Egy utolsó nagy tett, egy utolsó felvonás, egy utolsó nagy próba, az utolsó nagy készület. Elkerékpározom majd Dániába. Nem a Dánia számít. Nem is a kerékpár. Hanem az „el”.

Két nagy utazás következik. Életem két nagy utazása. Csakis Istennel. Izgulok. Félek. Vonz. Várom.

Misszió

Olyanok vagyunk a magyar társadalomban, mint az elveszett jezsuiták Kínában. Vagy inkább olyanoknak kéne lennünk: olyan felkészülteknek.

A Kínába induló első jezsuita misszionáriusok komolyan vették a felkészülést. Évekig tanulták a nyelvet. Jól kielemezték Konfuciust. Tanulmányozták a kínai kultúrát és társadalmat. Jól megtanulták hozzá a teológiát, hogy legyen mit átadni. Majd a hosszú készület után belevetették magukat Kínába, de többé nem volt olyan idegen az ország, hiszen szőröstül-bőröstül átvizsgálták már.

Ezt csinálnia ma is az Egyháznak. Nem kétszáz éves módszerekkel és eszközkészlettel fenntartani a saját struktúránkat, jobb esetben közösségeinket. Ha csak negyed annyi energiát szánnánk arra, hogy megismerkedjünk a mai fiatalok számunkra kínai nyelvével, akkor sokkal több embert segíthetnénk Isten felé. Mert bár nagy a sokféle kommunikációs zaj, de igény és fogékonyság most is van a kétezer éves „tanainkra”. Isten szeretete ma is ütőkártya. Csupán olyan nyelvet kéne beszélnünk, amit ők is megértenek.

Ezt hajtogatom már egy ideje. És tudom magamról, hogy hiába van ez a honlapom, RSS forrással, és van GReader megosztásom, twitter (turulcsirip) felhasználóm, de már én is alig-alig beszélem a következő nemzedék nyelvét.

Itt lenne az ideje dolgozni és jól megtanulni kínaiul. Miattuk: a kínaiak miatt.

Felvettek a Jézus Társaságába

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

Eddig csak jelölt voltam. Itt éltünk öten a jezsuita főbázis tetején és készültünk arra, hogy egyszer felvegyenek minket a jezsuita rendbe. Úgy másfél hónapja kezdődött meg a felvételi folyamat lényeges része.
A pszichológiai teszten még a jelöltség megkezdése előtt túlestünk. Kiderült, hogy öt év szeminárium még nem tett skizofrénné. (Pont ugyanezt az 500 kérdést már kitöltöttem a szemináriumba lépésem előtt.) Most átverekedtük magunkat egy (sőt: sok) orvosi vizsgálaton. Szemészettől terheléses EKG-ig volt itt minden. (Semmi alól nem kaptam felmentést, bár ebben az évben már kétszer átestem hasonló vizsgálatokon – a két munkahelyem miatt.) Még egy csomó papírmunkát is le kellett tudnunk: keresztlevél (bérmálási papírral), születési anyakönyvi kivonat, egy öt oldalas kérdőív, stb.
Volt azért érdekesebb része is a felvételi eljárásnak; az úgynevezett examinációnak. (Éljen a szakzsargon. Az examináció latinul annyit tesz, hogy vizsgálat.) Lényeg a lényeg, hogy négy jezsuitával kellett beszélgetnünk. Ők kaptak egy nagy kérdéssort, de többé-kevésbé kötetlen beszélgetésben kérdeztek rá mindenre. A leghosszabb beszélgetésem több mint két és fél órán án tartott, de nagyon jó volt. Azért is szerettem ezeket a kérdéseket, mert a válaszok folytonos újragondolása tovább tisztította hivatásomat. Rákérdeztek mindenre, de nem a kötözködés miatt, hanem hogy jobban ismerjenek engem, vágyaimat, Isten terveit.
A négy jezsuita írt valamit a provinciálisnak (a magyarországi jezsuita rendtartomány első emberének), ő pedig – még jó pár ember megkérdezése és sok-sok ima után – döntött:
felvétettem Jézus Társaságába, a jezsuiták köze. (Az, hogy „teljes értékű jezsuita” legyek, az persze még odébb van.)

Most hát lehet örülni és pezsgőt bontani. Valamint várni, hogy vajon hol is lesz a noviciátus.

Az örömben van egy kis üröm is. Öten vagyunk jelöltek, de egy valakit nem vettek fel. Annak azért örülök, hogy nem a szörnyűségesen és undorítóan elrontotta kommunikáció miatt, hanem súlyosabb indokaik voltak. Talán megtalálja majd a saját útján, ahova Isten szeretné vezetni. (Ami talán még a jezsuitaság is lehet.)

 

[flickr-photoset:id=72157594212547816,size=-] Leo Reynolds-nak van a flickr-en sok-sok képe IHS-el, ráadásul az összes a Creatic Commons Licence alatt.

Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg

„Ma kihirdettem a határidőt: 2040-ig kell a magyar nemzetet a társadalmi és morális válságból kihozni. Ez nem jó jeleket jelentsen, hanem eredményt. Lehet csatlakozni a mozgalomhoz.” aftermodern

Vacsora közben a megint arról beszélgettünk, hogy az élet milyen ***r, akarom mondani: milyen nehéz. A pártok így kavarnak, a mögöttük álló gazdasági hatalmak meg úgy, az Egyház nem csinál semmit, közeleg a káosz, szándékosan izzítják a hangulatot, a demokráciánk halott, egyébként is kihalunk, és persze depressziós egy nép vagyunk, stb. stb. Hát ez az.
Elegem van ebből. Tudom már régen, hogy a helyzet finoman szólva is rossz. De ezzel a tudással sokra nem megyek. Itt az ideje tenni valamit! Én nem értek a nagy dolgokhoz, nem látom át a politikát és a gazdaságot, de ha senki nem mondja meg – nekem való; érthető módon – hogy merre van a kiút, akkor közzéteszem a saját ötletemet és elindulok rajta. (Sőt már el is indultam.) Szóljatok, ha nagyon rossz az irány! (De csak akkor viselem el a kritikád, ha mutatsz alternatív kiutat.)

A probléma legfontosabb pontja, hogy a nemzetnek (mind tagjaiban, mind egészében) nincsen semmilyen pozitív kilátása a jövőre nézve. Mit lehet ez ellen tenni? Nagyon egyszerű: célt kell adni az embereknek! Reményt és jövőt! Láttatni kell, hogy a Világ szép és jó (nem letagadva az árnyoldalakat). Nem a gazt kell tépkedni, hanem locsolni és kapálni kell a virágot. Nem a passzív ellenállásra van szükség a Gonosz hadaival szemben, hanem támadni kell: harcolni és építeni. Építeni. Építeni. Közösséget, intézményt, légkört. Mindent ami szép és jó. Nem kritizálni kell, hanem támogatni; erősíteni. (Természetesen a rosszra ki kell mondani, hogy rossz. De ennyi csupán. Utána menni kell építeni a szépet, jót, igazat.)
Konkrétabban? Támogassunk minden kis közösséget, laikus és civil kezdeményezést! Segíteni kell ezeknek a kis szigeteknek a kapcsolatát, hogy semelyik ne érezze magát egyedül a Világ ellen. Alapítani és támogatni kell lelkileg és akár anyagilag a közösségeket. Kellenek értelmiségi csapatok is, akik közös saját szakmájukban az élvonalban vannak, de keresztény értékrendjük átjárja mindennapi munkájukat. A hierarchikus Egyház keményen őrizze a hit esszenciáját, de támogassa; segítse a „laikus” közösségek kialakulását és munkáját.

Hadd nőjön a konkoly a búzával, engem nem érdekel. Én megkeresek minden búzaszálat: megöntözöm, megkapálgatom, erősítem. Hajrá! Van még 31 évünk.

Nyílt nap, 2009. február 21.

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. A jubileum örömével hívjuk és várjuknyílt napunkra azokat a fiatalokat, akikben ott motoszkál az érdeklődés, kíváncsiság: hogyan imádkoznak, mivel foglalkoznak, és mit akarnak a mai jezsuiták? Közös imádságra, töltekezésre és találkozásra hívunk.”

Hogyan tovább

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Jezsuita szeretnék lenni

Ugyan októberre ki volt tűzve a diakónusszentelésem, de előreláthatólag nem fognak szentelni, mert szeretnék jezsuita lenni. Ez bizony többeket meglepett.

Akármennyire meglep, nem új keletű ötlet. Isten már több mint két éve mondogatta nekem, csak én nem álltam kötélnek. Nem bíztam abban, hogy ő mondja, hogy azt mondja. De sok-sok imádság és beszélgetés után annyira kititsztult a dolog, hogy rááltam a dologra. Döntöttem hát, s az Úr hívását követve szeretnék jezsuita lenni.

Persze nem minden ilyen egyszerű. Hiszen nem elég, hogy én úgy gondolom, hogy az Úr hív. Meg kell ezt beszélni a Renddel is. Meg kell ismerkednünk egymással és mindenek előtt az Úr akaratával. Aztán kiderül, hogy mi merre hány méter. (Ha kiderül, hogy Ő nem jezsuitának akar, akkor én semmiképpen sem szeretnék az lenni!)

Mi fog most történni?
Szeretném befejezni ezt a tanévet, mert így befejezem a teológiai alapképzést. Aztán elindul a felvételi eljárásom. Meglátjuk. Csak az a fontos, hogy az Úr akarata legyen meg.

Addig a legfontosabb marad az, ami eddig. (S marad mindig.) Az imádság és az Úr útjának keresése. Nap mint nap.

Szívesen elmesélném döntésemet részletesebben is, és azt az örömöt amit után kaptam, de be kell látnom, ez a hely nem a legalkalmasabb erre. Ha valahogy tudunk beszélni személyesen, ezt-azt még szívesen elmesélek. (Ezt-azt, hiszen valamit nem lehet elmesélni.  )

Hogyan győzött a jezsuitaság gondolata?

Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

Jezsuita szeretnék lenni

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Elmentek

Tegnap ketten hagyták itt a szemináriumot. Tavaly júniustól máig vagy 15-en mentek el. Több mint 10%. Egy-egy évfolyamban legalább 40%-os a lemorzsolódás a szemináriumi hat év alatt. Baj ez, vagy ennek így kell lennie?