„kórház” témában:

Mikulás bácsi! Meg kéne halni

Szent Miklós püspök, a Mikulás, senkit nem hagy magára. Megkeres mindenkit, beteget egészségeset egyaránt, hogy puttonyából elővegyen egy kis vidámságot és erőt, amivel ez az életet át lehet vészelni.

Felmondtam

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

Jó volt. Szép volt. Köszönöm. Ennyi.

Most lesz valami teljesen más. Megismerkedem a pokol másik bugyrával is: egészségügy után oktatásügy. Majd januártól. Nagyon várom.

 

300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat...

"300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat…" - így az MTV egyik hírének címe. Talán megvolt a 200 méter, közel 3,5 óra alatt. Ott voltam.

Ott állt az üres műtőben. Végre minden készen állt a beavatkozásra. Már megint mindenki rá haragszik, pedig ő csak egy műtőssegéd. Igazán nem ő tehet róla, hogy az egész napi ütemtervet felborították. „Akkor minek szólt reggel, hogy harmadiknak én következem” – kiabálnának vele, de annyi ideje sem volt, hogy szóljon a betegeknek, ne várjanak. Infarktusos beteg életét kell megmenteni, azért ez a felhajtás. Csak innen a főépületből hozzák.

Minden készen áll az életmentő műtétre. Csak a beteg hiányzik. Áll az egész kardiológia és vár. A lift vár a földszinten. A portás kinyitotta a szárnyas ajtót. Előkészítettek mindent, mit ilyenkor szokás. Csak nem jön a beteg.

Hol a csudában vannak már? „Ortopédia? Elvitte már a beteget a mentő? Mi? Még meg sem jöttek? Hogy azt a ….” Újabb telefon a mentőszolgálatnak hátha nem értették volna meg: roham kocsit, de azonnal. Még jó, hogy minden hívást rögzítenek, így nem lehet letagadni semmit.

Lassan két órája, hogy infarktust kapott. Hol a mentő? Mégsem tolhatjuk át a beteget vagy a műszereket az utcán!?

Végre! Megjöttek! Az infarktus után közel három és fél órával. Nem győzte adogatni az eszközöket az orvosoknak. Nem szórakoztak az orvosok. Ott volt mindenki aki igazán ért a szívhez. Szinte kevés hely volt a műtőben. Talán életben marad.

Valahogy nagyjából stabilizálták. Gépekre kötötték, de még újra visszakerült a műtőben. Minimálbérért ennyit dolgozni? Egész nap benn maradt a kórházban. Az orvosok is, szinte mind. Megizzadtak. Sikerült elérni, hogy a gépek életben tartsák. Egyenlőre. A következő perce sem biztos. Jött volna hamarabb a mentő, akkor most már az osztályon szunyókálhatna békésen.

„Ma a mentők elvégezték a vizsgálatot, hiszen megkapták a panaszbejelentést. Ez a vizsgálat nem tárt fel hibát” – hangoztatta Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. 

A szóvivő szerint az ortopédián van sürgősségi osztály, ahol elláthatták volna a beteget, de nem tették. Ők pedig nem késtek, súlyosabb esetekhez kellett menniük.</em> (Duna TV cikke és a videó)

Ide valami igen csúnya szó illene.

Ma is sokat jártam arra. A Kardiológián vagyok betegszállító, aki betegeken kívül gyógyszereket, raktárból felszerelést, vérmintákat is szállít. Tudom, mit küzdenek az orvosok. Tudom, mi történt aznap délelőtt. Tudom, kiért küzdenek.

Egész nap azon izgultam, hogy ne hívjanak…

 

Újraélesztés

A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

Az idős nénit már nem először vittük a röntgenre vagy ultrahangra. Mindig is nehezen tudott állni, de valahogy csak megállt. A szokásos segítséggel most is felállt. De hirtelen elsápadt és belerogyott a betegszállító karjaiba. Pulzusa nem volt.

A társam volt segédápoló is, így – bár kalapált a szíve rendesen – nem esett kétségbe. Rákiáltott a röntgenesre, hogy azonnal hívjon orvost. Ő igen megijedt és el is rohant valahová. Nem volt idő lefektetni a beteget. Zsupsz bele a tolószékbe, majd egy precíz, kigyakorlott ütés a szegycsont környékére. (Ő ért hozzá. Én nem.)

A pulzusa visszatért. Alig-alig, de visszatért.

Uzsgyi, elindult futva a beteggel. A kardiológiai őrző volt a legközelebb. Feltépte az ajtót és rohant be. A nővérek nagyot néztek, sőt be is szóltak, hogy a beteget miért nem az osztályra viszi. Ő elmondta fél pillanat alatt, hogy mi történt. Erre beindult az élet. Sürögtek-forogtak a nővérkék.

Öt perc múlva újra béke volt az őrzőben. A néni csendesen aludt.

Mi lett volna, ha én maradok ott és a társam hozza le a következő beteget…

 

Ügyelet

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

A tegnapi éjjel már igazi ügyeletem volt. (A múltheti – első – ügyeletemet végig aludhattam.) Még el sem foglalhattam az ügyeleti szobámat, már hívtak dolgozni. Társammal is csak este hatkor tudtam találkozni. Berendezkedtünk, majd siettünk az ITO-ra (Intenzív osztály) EXIT-ért (elhunyt betegért), hogy a tepsibe rakva (a halottszállító kocsival) bevigyük az EXIT raktárba (a halottas házba). Még időm sem volt igazán megemészteni a történteket, mert már mennem kellett át a másik épületbe a röntgenessel, hogy ott egy idős nénit megröntgenezzünk. A leeresztett kerekű tolószékkel sötét folyosókon keresztül vittem a nénit. Nincs pénz tolószékre, de lámpára sem.

Este hétkor végre leülhettem egy kicsit. Reggel nyolc-kilenc óta rohangáltam, már elegem volt belőle. Befaltam öt zsömlét és még mindig éhes maradtam. Megnéztem a Hal a tortán című szörnyűséget, majd lefeküdtem aludni.

Szép lassan elaludtam, és szépeket álmodtam. Azt álmodtam, hogy csörög a telefon, de szerencsére nem nekem szól. Tovább csörgött. Lassan leesett, hogy nekem szól. Felvettem, de még nem voltam abban biztos, hogy az álmomban vagyok még vagy már az életben. „Kati vagyok a sebészetről, lenne vér a laborba” - mondta a kedves hang, én meg feleltem, hogy repülök. Felhúztam a köpenyemet és a hosszú folyosókon – hangosan horkoló betegek előtt – átmentem a sebészetre a vérért. Mikor visszaértem beírtam az ügyeleti naplóba a szállítást. Nem volt még hajnali kettő.

Puff, visszadőltem az ágyba. Fordultam kettőt és megint a kellemes álmokba merültem. Mígnem újra megszólalt a telefon. Most már azonnal kapcsoltam, hogy nekünk szól, de olyan szerencsétlenül vettem, hogy rögtön le is raktam. Nem adták fel, újra hívtak. Jobb lett volna nem fölvenni: elhunyt egy beteg a másik épületben. Megnézem az órámat: 3:45. Fúj.

Fölkeltettem a társam. Fölkeltettük a portást, hogy adjon kulcsot a halottasházhoz. Fölkeltettük a rendészt, hogy fuvarozzon át minket a másik épületbe. Mindenki nagyon lelkes volt.

A betegszállító kisbusszal nem lehet halottat szállítani, mert rosszul van benne az ülés. A régebbi kisbusznak lelke van, és csak egy-két sofőr tud életet lehelni beléje. Ők is csak egy-egy fél órára. Van még egy zárt dobozos furgon. Az viszont tele volt ócska székekkel, asztalokkal, írógéppel és egyéb kórházi felszereléssel. Így történhetett, hogy hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. Kipakoltuk. Rutinosan összeszedtük az elhunytat, majd tisztelettel, de határozott mozdulatokkal elvittük a hűtőházba.

Mikor frissen kezet mosva sétáltunk vissza a szállásra, már érkeztek az első dolgozók.

Két óra múlva, reggel hétkor, szólt az ébresztő: lejárt a munkaidőm: mehetek haza.

 

Az első kijáratom

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Első napom a kardiológián. Még reggel volt. Ültem. Vártam. És akkor jött Imre, hogy engem keres: exit van. Exit. Kemény ez a szó. Mindent elkövet azért, hogy ne találkozhass a halál tényével. Pedig muszáj.

Szóltam egy másik Lacinak. Átballagtunk a főépületbe. Közben a kisbuszt megtankolta a sofőr. Saját zsebből. Elkértük a hullaház kulcsát, és benyitottunk.

Halottal igazából sosem találkoztam még. Ez volt az első, nagy találkozás. Nem volt romantikus, nem volt érzelgős, nem volt semmilyen. Dolgozni kellett, hát dolgoztunk.

Felhúztuk a gumikesztyűt. Megkértük a boncsegédet, hogy tolja arrébb a nénit, akit éppen akkor öltöztetett, mert nem fértünk oda a hűtőhöz. Kinyitottuk az egyik hűtőt és kerestünk egy üres helyet az újonnan érkezőnek. Kikaptuk a tepsit, ráraktuk a tetőt, és az egészet bedobtuk a kisbuszba.

 

Felsiettünk az osztályra. Megragadtuk erős kézzel a fehér vászonba csomagolt elhunytat és átraktuk a tepsire. Mehet rá a fedő, és irány a kijárat.

Hosszú folyosókon keresztül vezetett az út. Csöndben álltak félre. A liftes sopánkodott egy sort, hogy miért az ő liftjét kell használnunk. Majd átvittük a kisbusszal a hullaházba, zsupsz bele a hűtőbe. Elbúcsúztunk a gumikesztyűtől és a boncsegédtől, és mentünk betegeket szállítani innen-oda, s onnan-ide.

 

Nem volt viccelődős hangulatunk. Nem volt szomorú, vagy gyászos hangulatunk.

Melósok voltunk, melóztunk.

Azért egy cigi kellett előtte.

Harmadik hét a munkában

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

Első napom az első munkahelyemen

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)

Kórház

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Ketten járunk a Clinica Ematologia Umberto I-be. A szicíliai társam a gyerekosztályt járja, nekem van egy felnőtt emeletem. Év elején mindig rá kellett várnom, mert én már egy óra után nem tudtam mit kezdeni magammal (és a betegekkel), ő meg hosszan játszott a gyerekekkel. Mára megfordult a helyzet. Akármennyire is sietek, sosem érek időben a végére. Túl sokat beszélek, beszéltetek.

A kedves mindenes takarítő néni, aki meg szokott kínálni egy kis uzsonnával, külön szólni szokott, ha valaki nagyon lehangolt volt az elmúlt pár napban. Ilyenkor semmiképp sem menekülök ki az első hümmögésre, hanem kitartok. Majd egy negyed óra múlva nevetve távozok. Nevetve minden beteg sokkal szebb.

A betegeim nagy többsége visszajáró lélek. Van akivel még októberben ismerkedtem meg. Másokat januárban láttam utoljára. Sajnos előbb-utóbb a betegek nagyon nagy százaléka visszatér a kórházba. A visszatérésben mindig ott az érdekes kérdés, hogy vajon kivel kerül egy szobába. Három-négy hétig egy szobában betegeskedni valakivel nagyon meghatározó élmény. Van olyan, hogy ha valaki előbb szabadul, akkor visszajár néha meglátogatni egykori szobatársát. De legalább telefonon megkeresi.

 

Két hete vicces párosítás történt. Egy szobába került a nagydarab zsidó, és a fiatal neokatekumen. Ez ám a jó párosítás. Van mit tanulniuk egymástól. Sajnos hallottam olyan mende-mondát, hogy nem mindig viselik egymást szeretetben. (A szenvedés közepette nem mindig a legszimpatikusabb oldalukat mutogatják a betegek.)

Most vagy fél órán át csak náluk voltam. Remek beszélgetés volt. Ott volt a zsidó, a neokatekumen, a felesége, és a szomszéd beteg kicsit filozófikus alkatú, úri férje. No, meg ott voltam én, a teológus hallgató.

A kispapi foci megbeszélése után komolyra fordult a szó. Beszéltünk Isten létezésének bizonyításáról. Arról, hogy a szentáldozás mennyire kannibalizmus. Isten emberré lett. Az ember végtelen embersége. Arról, hogy mivel emberek vagyunk, minden tettünkben ott van egy kis egoizmus is. Arról, hogy miben különbözik Savonarola áldozata, és Krisztusé. (Hiszen mindeketten meghalltak azért, amit hirdettek. Miben különbözik a kettő.) Stb. stb.

Nagyon tanulságos egy társalgás volt. Sokat kellett "moderátorként" szerepelnem, hogy a válaszaikkal ne egymás mellett lőjjenek el, hanem arra válaszoljanak, ami a kérdés volt. Néha az  indulatokat is fékezni kellett, amikor kezdtek nagyon belehevülni az Egyház védelmében.

Nagyon élveztem. Kultúrált, művelt emberekkel volt dolgom. A zsidó nagyon sok mindent tud az Egyházról és történetéről. Én valamennyit tudok a zsidóságról. Jól megértettük egymást. Megértettük, hogy miért nem értjük egymást. Miért nem érthetjük meg soha egymást.

Sok minden kérdés, előítélet felmerült. Egytől egyig sikerült többé-kevésbé megmagyarázni, hogy miért hibás a véleménye. S ezzel mindig eljutottunk az alapokig. Isten emberré lett. Lejött a földre. Ez ami egy zsidónak teljesen lehetetlen. Ilyen nincs. Az egy igaz Isten az egekben van. Ráadásul egy az Isten. Akkor, hogy beszélgethet Jézus az Atyával.

Ugyan a közösen gondolkodást néha megpróbálta megnehezíteni az, hogy fel-felemlegette, hogy az Egyház mennyi rosszatt tett az elmúlt századokban. Ilyenkor a neokatekumenék megpróbálták megvédeni a becsületünket, de én nem hagytam. Elismertem, hogy mennyi mindent - sokszor szándékosan - rosszul csináltunk. Ezzel nem lehetett mitt tenni, és lehetett komolyan tovább beszélgetni.

Nem akartam senkit megtéríteni. Nem akart senki megtéríteni engem. Kölcsönösen elmeséltük, hogy mit miért hiszünk (és mit miért nem). A hitünk közös pontjairól is szó volt. A végére persze nem jutottunk, mert nem is nagyon lehet. De kölcsönösen szétoszlattunk előítéleteket, s egymást kölcsönösen tisztelve, megállapítottuk, hogy más a hitünk.

 

Aztán átmentem a másik szobába. Ott két kedves néni fekszik. Mindegyikük visszatérő vendég. Velük is jó beszélgetni, mert nyugodtan elmondhatom, hogy milyen fáradt vagyok, és hogy honvágyam van.

A túloldalt a másik szobában pedig egy alig harminc éves fickó van. Azt mondja, hogy a mamája - aki éppen ott volt - nagy ateista. Ő meg egy semmi: nem tudja miben hisz, vagy nem hisz. Nem tudja van-e Isten vagy nincs. Ha megjelenne neki, mennyivel egyszerűbb lenne. De érdekes lett volna tovább beszélgetni vele, de már így is fél óra késésben voltam. Nem akarnám egyből megtéríteni, egyszerűen csak érdekelne, hogy miért gondol micsodát.

 

Ez a kórház. Néha van, hogy mindenki rosszul van. Akkor nem beszélgetünk nagy dolgokról. Esetleg felvidítom őket, vagy csak ott vagy mellettük egy pár percig. Csendben szinte semmit sem szólva. Mikor, hogy…

 

Látássérült kispap

Tampu Máriusz az Esztergom-Budapesti Egyházmegye negyedéves kispapja. Jófej csángó kispap.

A múltkor focizás közben olyan rosszul találta el a labda, hogy a szemével került összeütközésbe. Bevérzet. Azt remélték, hogy majd magától felszívódik. Nem szívódott. Inkább el kezdett leválni a retina. Több mint egy hónapja történt az eset. Most is kórházban van. Szemműtét. Szörnyű szemnyomás. Szenvedés és fájdalmak. Még van remény, hogy valamennyit látni fog azzal a szemével is.

Kérlek, néha imádkozzatok érte is, hogy - ha az Úr is jónak látja - gyógyuljon meg. Méginkább azért, hogy ez a szenvedés minden nehézségével együtt inkább Isten felé vezesse, mint el tőle.

Zsidók

A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

Egy vasárnap

Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

Kórház a fronton

Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

A kórház

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

2,25 év kórházban

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

A kórház

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt. A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Pasztorális gyakorlat

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.