„kerékpár” témában:

Menjetek a Tisza-tóra

Hírtelen felindulásból egy este letekertem a Tisza-tóra, másnap eveztem nyolc órát és hazatekerem.

Baleset

Elém ugrott a fránya kátyú és zsupsz belehajtottam. Külső-belső elöl-hátul nincsen többé.

Gurultam lefelé a Hűvösvölgyi úton. Mint minden nap, munka után. Csak kényelmesen, semmi kapkodás. A Kelemen László utcánál beértem a kocsisort és a várakozó (2)56-os buszt. Gondoltam egyet és – kivételesen – nem csorogtam előre a lámpáig. Beálltam a busz mögé. (Szegény busznak ne kelljen öt méterenként megelőzni.)

Ééés: zöld. Mehetünk. Megmarkoltam a kormányt és jól megtapostam a pedált. Elkezdtem gyorsulni. Finoman, a busz mögött.

Akkor láttam meg. Ott terült el előttem. Már ismertem korábbról, de eddig mindig elkerültem. A tegnapi eső jóvoltából kétszeresére nőtt. Esélyem sem volt elkerülni a közeli találkozást, mát túl nagy tempóban mentem. Bele a közepébe. Finoman még fékeztem és azon gondolkodtam, hogy mekkorát fogok repülni. Zsupsz. Első kerék. Második kerék. Világvége. Avagy mégsem.

A kátyú nagy volt, határozott és mély. Komoly bajom is lehetett volna. De keményen fogtam a kormányt és egy szuszra ki is jutottam a gödörből. Élve. Egy darabig csak álltam az út szélén és próbáltam felfogni, hogy mi történt. Nem a kátyút, hanem azt, hogy még el sem estem.

Aztán ránéztem a kerékre. Lapos. A hátsó is. Basszus. Bár, elég lazán megúsztam.

Eltoltam a Zuhatag sorig, a Csernyhez.  Nagyon segítőkészek voltak és rögtön nekiestek a tömlőcserének. Én addig elmentem bankautomatát keresni. (Hogy-hogy van még olyan hely a világon, ahol nem lehet bankkártyával fizetni?) Mikor visszaértem kiderült, hogy nagyobb a gond: a külsők is szétmentek. Viszont a felni – mindenki nagy csodálkozására – megúszta épp bőrrel. Még egy komolyabb nyolcast sem szedett össze. A remek felnimnek egyetlen hátránya, hogy nehezen lehet gumit cserélni rajta. Nagyon küzdöttek a fiúk. Viszont csak 23-as külsőjük volt (eredetileg 19-es volt rajta). A hátsó kerékbe pedig autószelepes belsőt raktak (míg az elsőbe hosszú szelepest). A főbb baj, hogy erről elfelejtettek tájékoztatni. A srác a kerék berakása közben – amúgy búcsúzóul – megjegyzéseket fűzött a géphez, hogy ráférne egy komolyabb szerviz.

Nem voltak elég szimpatikusak, és a srác záró szövegelése kicsit megijesztett. Így hát elhatároztam, hogy hazafelé beadom valami rendes szerelőnek a gépet átnézésre. Hiszen amióta megvettem egy szakember se nézett rá a gépre és én augusztusban elmennék egy nagyot tekerni. A bátyám ajánlotta a Zöld Pontot a Déli közelében. Benéztem. Az arc nagyon szimpatikus volt. Most már este van, ezért nem részletezem, de engem meggyőzött szelíd hozzáértésével. Most ott áll a gép. Csütörtökre meglesz. (Átvizsgálás, váltó állítás, belső csere, stb.)

Két nap kerékpár nélkül. Pedig én szeretek esőben tekerni.

A kerékpárom

Mali Ironman kerékpár, Shimano Exage 300-as szett, Vuelta Airline felnik

Kerékpárral a munkába

Korábban már írtam a próbálkozásról, hogy a munkába kerékpárral járjak. Akkor elég gyorsan befulladt. De életem első Critical Mass-ja után újabb lendületet és társat kaptam az akcióhoz.

A Critical Mass, a nagy kerékpáros felvonulás, régóta csábit, de Rómától messze volt a budapesti felvonulás. Most végre itthon voltam. Ugyan reggel kaptam egy defektet, de ez sem állított meg. Délután ott voltam a Lánchídnál. (Tudom, a felvonulás nem onnan indult, de ott tudtam becsatlakozni.) Ennyi kerékpárt sosem láttam együtt. Az utakat mindenütt kerékpár borította. Én a Velencei-tavi fényképezést továbbfejlesztettem. Néhány fényképet itt megnézhetsz.

A legszebb pillanat az volt, amikor a tömeg elindult haza. Immár rendőri kíséret nélkül leptük el a világot. Sokat dobott rajtam ez a lendület.

Hétfőn újra kerékpárral indultam munkába. A Nyúl utcánál csatlakozott hozzám Kata és együtt tekertünk fel Hűvösvölgybe. Nagyon kapkodtunk, majd’ kiköptük a tüdőnket. Ráadásul egész nap alig tudtunk lépcsőzni. Másnap békés, nyugodt tempóban tíz percet rávertünk a hétfői időnkre. Napról-napra könnyebben ment. 2x13,8km. Baross utca –> ÖKU: 50 perc. (ÖKU -> Baross utca: 35 perc.) Nagyon jó. Gyors mint a BKV, és hatalmas szabadsággal jár. (Nem kell várni buszra, villamosra, metróra.) Reggel kicsit nehéz feltekerni a hegyre, de a munka után öröm a hazagurulás.

Regisztráltuk magunkat a Kerékpározz a munkába ügyre a kamba.hu oldalon. 6 nap, 156km, 2801 kalóra.

Az is nagyon jó, hogy egyre több kerékpáros van az utcán. A héten minden reggel találkoztam ismerős kerékpárosokkal. Ráadásul minden nap újabbakkal. Nagyon jó. Gyere te is!!

Egy óra múlva indul a vonat

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

A Rákóczi úton

Naponta többször kerékpározom a Rákóczi úton a Szentkirályi utca és az Erzsébet-híd között. (Nyugi: az Erzsébet-hídtól Hűvösvölgyig kerékpárúton megyek. Csak ezen a kis szakaszon őrültködöm.) A buszsávban közlekedek, mert az a legveszélytelenebb. Így is a sokszor szidott és méltán hírhedt buszsofőrökkel rendszeresen találkozom.

P+R

Mivel hidegben nem szeretek várakozni a buszra, ezért inkább kerékpárral közlekedem. Legalábbis részben. Elgurulok a hűvösvölgyi végállomásra, ott lerakom a bicót és buszra ülök. De pont fordítva mint a többség: a városban kerékpározom és Hűvösvölgy környékén buszozom.

Bukósisak

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.

Még csak húsz perce lehettünk úton. 22-25 km/h-val, 2-3 m távolságra egymással egyenletesen ette az utat 15 fiatal kerékpáros. Elég hamar lelassultak a reflexeink. Néztük az előttünk haladó hátsó kerekét és tekertünk.

Majd hirtelen: Bang, bang! Bang! Bang! Rossz volt hallgatni, de nem szabadott nekem sem hirtelen megállni. Hátralestem és lassan, de nagyon idegesen megállunk négyen, akik maradtunk. Beleégett a fejembe az a kép: a végtelen egyenes út legvégén Ljubljana háza, az előtérben az úton egy szép kupaca kerékpároknak és kerékpárosoknak.

Az összehajtogatott térkép, ami kicsúszott a farzsebemből, meglett. Tíz kerékpár volt az ára. Megmondtuk többször, hogy semmilyen lehulló tárgyért nem állunk meg, csak a legutolsó. Kicsúszott a cetli és mögöttem a harmadik vagy negyedik ember jelzett és lehajolt érte.

A szervízkocsi rögtön megjött, mert még az éjjeli szálláson voltak. Szerencsére Istennek hála, súlyos sérülés nem történt. A sebeket ellátták, de a kerékpárok helyrehozásához meg kellett várni a furgont. Ugyanis az egyik kerékpárnak nem lehetett megmozdítani a kerekét, akkora nyolcas volt benne. Valamint a másik kilenc sem volt valami jó állapotban. Úgy tákoltunk össze valamit a pótalkatrészekből, pótkerekekből.

Most már megértem, hogy Atyi (Szűcs Balázs) miért tette kötelezővé a bukósisakot – mondta az egyik lány, miközben próbált megnyugodni – éreztem ahogy másfél méteren át csúszott a sisakos fejem az aszfalton.

Tudom, „a történelemben nincs ha”. De mégis: mi lett volna ha… Ha arra jár egy kamion. (Láttunk aznap már párat.) Ha valakin nincs bukósisak. (Nagyon utáltuk az elején.) Ha Isten nem vigyáz ránk …

(Történt 2003 augusztusában, amikor Szentendrétől legurultunk Rómába.)