„pap” témában:

Papszentelés Esztergomban

Kelemen Imrét, Lukács Józsefet és Păduraru Iuliánt pappá szentelték. Szentelhettek volna engem is.

A három szentelendő bemutatása

2009. június 13-án, szombaton, dr. Erdő Péter bíboros prímás érsek úr felszenteli Kelemen Imrét, Lukács Józsefet és Paduraru Iuliánt az esztergomi bazilikában. A szentelésen így mutatták be önmagukat a szentelendők:

Kelemen Imre „Mester, követlek téged, bárhová is mégy.” (Mt 8,19)

1981-ben születtem Budapest, Zuglóban, s azóta ott is lakom szüleimmel és két öcsémmel együtt. Hálás vagyok Istennek azért, hogy olyan családban nőhettem fel, ahol a sok szereteten és gondoskodáson kívül a hit alapjait is megkaptam szüleimtől: közösen imádkoztunk, együtt mentünk vasárnaponként a Bosnyák téri, Páduai Szent Antal templomba, s kiskoromtól kezdve elvittek hittanórákra is. Elsőáldozó is a Bosnyák téren lettem, majd 1991-ben ministrálni kezdtem. Ez nagyon nagy örömmel töltött el, hiszen így tevékenyen bekapcsolódhattam a liturgiába, ami azt jelentette számomra, hogy közel lehetek Istenhez, aki szeret engem, másrészt pedig egy remek csapatba kerültem, ahol megtapasztalhattam, hogy jó dolog közösségben lenni. A sok beszélgetés, lelki program, kirándulás és tábor nagy hatással voltak rám, s megerősítették bennem azt az érzést, hogy az Egyház él és működik, s egy mai fiatal is megtalálhatja benne a helyét. Emlékszem milyen nagy hatással volt rám az az egyszerű dolog, hogy a plébánia épülete mindig nyitva állt előttünk, fiatalok előtt, s szinte bármikor bemehettünk. Úgy éreztük, hogy a plébánia a második otthonunk. Ebben a közösségben barátságok egész hálója szövődött, s közben lassan hitünkben is elmélyültünk.

Gimnáziumi tanulmányaim vége felé merült fel bennem először komolyan a papság gondolata, de ezt akkor még elnyomta bennem a félelem és a család iránti vágy, ezért a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskolára jelentkeztem, s ott négy év alatt elvégeztem a tanító és hitoktató szakokat. Eközben azonban egyre erősebben éreztem Isten hívását a papságra, amit végül már nem tudtam elhessegetni, s komolyan döntenem kellett. Sokat imádkoztam és beszélgettem atyákkal, míg végül ki tudtam mondani az igent arra, hogy az egész életem Istené legyen.

2003-ban kezdtem meg papságra való készületemet Esztergomban, a szemináriumban, ahol nagyon szerettem lenni, de azt is meg kellett tapasztalnom az évek során, hogy az egyszer kimondott igent újra meg kell erősítenem. Szerencsére Isten mindig átvezetett a nehézségeken, sőt, ajándékaival segített is az úton. Így gyorsan elteltek az évek, s elérkezett a pillanat, mikor tavaly májusban Székely János püspök atya diakónussá szentelt. Ezt követően féléves diakónusi gyakorlaton voltam Kelenföldön, a Szent Gellért Plébánián, most pedig elérkezett az a nagy pillanat, amit évfolyamtársaimmal együtt már nagyon vártam.

Köszönöm szépen mindenkinek az eddigi imádságait, s kérem, imádkozzanak továbbra is értem, hogy Istennek jó munkatársa lehessek!

Újmiséim:

Június 14, 18:00 – Budapest, Páduai Szent Antal templom (Budapest XIV. ker., Bosnyák tér)

Június 21, 11:00 – Budapest, Szent Gellért templom (Budapest XI. ker., Bartók Béla út 149.)

 

Lukács József „Irgalmad többet ér, mint az élet.” (Zsolt 63,4)

  1. április 5-én születtem Budapesten. Az Úr hívását 9 évesen hallottam meg először. A családunk alapvetően nem volt vallásos, de a Gondviselés úgy irányította életünket, hogy megismertük Jézus Örömhírét. Attól kezdve nap, mint nap jártunk hárman – édesanyám, öcsém és én – a szalézi közösség megyeri templomába. Együtt jártunk a hittanra, lettünk elsőáldozók.

Ekkor fogalmazódott meg benne a papi hivatás gondolata. Megismertem Don Bosco életét, ami igen nagy hatást tett rám. Egyre biztosabban éreztem, hogy az Isten a fiatalok nevelésére hívott meg. Így készültem gimnazista koromig.

Még általános iskolás voltam, amikor egy tragédia történt a családunkban: az Úristen magához szólította az édesanyámat, aki nem volt még 38 éves. Nagyon megviselt bennünket. Ezek után a szalézi közösség vezetett tovább a hivatás útján. A Jó Isten ekkor is megmutatta gondviselő szeretetét.

Az általános iskola befejezése után a hittanár osztályfőnököm buzdítására Vácra mentem, a piaristákhoz. Igazi lelki vezetőre találtam, a piarista szerzetes osztályfőnököm személyében. Itt tovább őrizgettem a hivatásom. Másodikos gimnazista koromig szalézinek készültem. Ebben az időben ismertem meg az egyházmegyés papok életét, miután kapcsolatba kerültem az Örökimádás templom igazgatójával, és ekkor lettem tagja a Mária Légió nevű mozgalomnak, aminek keretében lehetőségem nyílt a konkrét szociális munkára is a kórházakban, szociális otthonokban. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy egyházmegyés papként minden korosztályban kell, hogy Krisztus szolgáljam. Ezt a lelki atyámmal két éven keresztül komolyan átimádkozuk, de mielőtt a gimnáziumot befejeztem volna, egy kérdést tett föl nekem: akarom-e Krisztust a kereszten átölelni, és akarom-e így követni Isten hívását? Ekkor mondtam ki az Igent. És így végül, az Istenhívását követve jelentkeztem az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe. Féléves diakónusi gyakorlatomat Budapesten, a pestszentlőrinci főplébánián töltöttem. Sokat jelentett számomra a szemináriumi felkészülési idő és a féléves gyakorlat ideje.

Hálát adok az Úrnak, hogy életem jelentős pontjain megmutatta azt az utat, amin járnom kell. Kérem a Testvéreket, hogy imáikkal ezután is támogassanak, hogy Istennek jó szőlőmunkása legyek.

Újmiséim:

Június 14, 18:00 – Budapest, Újpest-Megyeri Plébánia (Budapest IV. ker., Aschner Lipót tér 10.)

Június 20, 18:00 – Budapest, Pestszentlőrinci Főplébánia (Budapest XVIII. ker., Batthyány u. 87/b.)

 

Păduraru Iulian „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert Ő kent föl engem…” (Iz 61,1) „Non abbiate paura!” (II. János Pál pápa)

1983-ban születtem Moldvában, Diószín községben. Öten voltunk testvérek és azt mondhatom a családomról, hogy a szereteten és gondoskodáson kívül a hitre is neveltek szüleim tanításukkal és életpéldájukkal. Elsőáldozó és bérmálkozó is szülőfalumban lettem, s az általános iskolát is ott végeztem.

1998-ban kezdtem el a középiskolát Onesti városban. Egyházi iskolába szerettem volna járni, de ez nem valósult meg, mivel kevesen jelentkeztünk, így egyházi osztályt nem tudtak indítani, s állami iskolába kerültem. 2002 júniusában érettségiztem az Onest-i „Petru Poni” műszaki kollégiumban ipai szakon, finomműszerész szakmában. Ez év szeptemberében szereztem egy ösztöndíjat Magyarországra és október elején már a Balassi Bálint Intézetben kezdtem ismerkedni a magyar nyelvvel. Sikeres vizsgáim következtében a Rejtő Sándor Főiskolának a hallgatója lettem a mérnöki, könnyűipari karon. Mindezt meg kellett szakítanom, mivel tudatában voltam annak, hogy nem ez a hivatásom.

2003 szeptemberében felvételt nyertem az Esztergomi Szemináriumba és azóta is készültem a papi hívatásomra. Igaz, már kisgyermekként megéreztem az Úr hívását, amit igyekeztem követni is. A hívatásomban sokat segítettek a szüleim akkor is, ha távol voltak, valamint tanáraim és a szerzetes atyák, akik igyekeztek nem csak tanítani bennünket, hanem nevelni is. Most az új út kezdetén II. János Pál pápa buzdító szavait választottam jelmondatul, hogy: „Ne féljetek!”, mert ez a küldetés nem embertől származik, hanem a Szentlélek műve.

Újmiséim:

Június 14, 19:00 – Budapest, Rákosligeti plébánia (Budapest, XVII. ker., Hősök tere 1.)

Június 28, 11:30 – Szentendre, Szent Péter és Pál templom (Szentendre, Bajcsy-Zsilinszky u. 2.)

Július 5, 11:00 – Moldva, Dioszin

 

Papszentelés előtti éjszaka

Fiatalok gyalogolnak Esztergom felé az éjszakában. Közben a szentelendők kitakarítják a szobájukat és imádkoznak egyet közösen. Holnap papszentelés.

13 óra múlva (2009. június 13-án 10 óra 30 perckor) Erdő Péter bíboros úr belép majd az esztergomi bazilika nagykapuján és kezdődik az papszentelés szentmiséje. Három diakónust szentel pappá: Kelemen Imrét, Lukács Józsefet, Păduraru Iuliánt. (A nevekre kattintva elolvashatjátok bemutatkozásaikat.)

Utolsó este a szemináriumban. Nem csak nekik. A szemináriumi tanév a papszenteléssel ér véget. A holnapi ebéd után mindenki szabad mint a madár. Az utolsó estén mindenki csomagol, hiszen holnap már nem arra idő. Az utolsó estén ezért nincs is már kötelező elcsendesedés (silentium vagy takarodó, ha jobban tetszik).

A folyosókon gyűlnek a papírdobozok. A cellux recsegése meg-megzavarja a csöndet. A kispapok már az otthonnal és a barátokkal álmodnak.

A szentelendőknek még furcsább az estéjük. Holnap pappá szentelik őket. Eltörölhetetlenül Isten szolgálatába állnak. Minden megváltozik, hiszen bemutathatják a legszentebb áldozatot vagyis misézhetnek, no meg gyóntathatnak, vihetik a betegek kenetét. Erre vágytak, erre készültek éveken át: Istent vinni az embereknek.

Már csak 13 óra. Az utolsó simításokat végzik. Kitakarítják a szobájukat. Elintéznek a szentelés körül még pár telefont. És előveszik önmagukat is. Még egyszer végig imádkozzák egész eddigi útjukat. A kísértésekkel is még egyszer újra szembe kell nézni: „biztosan ezt akarom, pontosabban az Úr akarja ezt? Méltó vagyok én a papságra? Nem. Nem vagyok méltó, de nem én választottalak téged, hanem te választottál engem.”

Közben egy kis csapat elhagyta Csobánkát. Hajnalra érnek Esztergomba. Fél nyolckor indultak Pilisborosjenőről Gödölle Márton atyával, hogy egy éjszakai gyaloglással adjanak súlyt és komolyságot imádságaiknak. Egyszerű fiatalok ők, akik azért imádkoznak, hogy új papjaik teljes(!) szívvel Isten és az emberek szolgálatában tudjanak állni, és semmilyen bajban és nehézségben nem tévesszék az Urat szem elől.

Egyszer én is át keltem a hegyeken. Szűcs Balázs szentelésre jöttünk. A holdvilágban az árnyékunk is látszott, amikor a Búbánat-völgyében gyalogoltunk a kertek alatt.

A dobozokba pakoló, az utolsó pillanatban is szervezkedő, a fejét nehezen találó szentelendő diakónusok tudnak a zarándoklatról. Sokat jelent nekik, hogy ilyen áldozatokra is hajlandóak értük emberek. Tudják, hogy a túrázókon kívül sok imádkoznak értük ezen az estén is. Otthonokban, templomokban, szerzetesközösségekben. Az ima megfoghatatlan ereje.

Bizonyosság, öröm, félelem, lelkesedés, kísértés, boldogság, kíváncsiság, vágyakozás. Mindenféle érzés megtalálható a papszentelés előtti éjszakán. Nem is lehet bírni a csomagolást. Gyorsan be kell fejezni és lefekvés előtt még egyszer be kell menni a kápolnába, hogy újra az egész életüket odaadhassák az Úr elé.

A papszentelés előtti éjszaka. Családok, idős emberek, papok fekszenek le a szentelendőkért imádkozva. Az erdőben fiatalok gyalogolnak a szentelendőkért könyörögve. Az esztergomi szemináriumban a szentelendők imádkoznak magukért.

A Szentlélek sem alszik. Körbejár és megerősít mindenkit.

pap ideges első miséje előtt és tanácsot kér

Ma valaki beírta a google keresőjébe, hogy „pap ideges első miséje előtt és tanácsot kér”. Első helyen az én oldalam jött be. Egy régi életjelem. De hiába látogatott el az oldalra, nem kapott segítséget, így gyorsan tovább állt. Most üzenek neki valamit, hátha visszatér.

Még sosem mondtam újmisét, hiszen nem vagyok pap (még!!). Elég idős sem vagyok ahhoz, hogy bölcsen mindent tudjak. De számtalan papszentelésen és újmisén voltam már. Valahol hívőként, de legtöbbször ministránsként. Magyarországon és Rómában egyaránt. Az utóbbi időben pedig barát-fotósként. Ott állhattam a sekrestyében sok újdonsült pap mellett legelső miséjükön.

Hányan voltak idegesek közülük? Szinte mindegyikük izgult és remegett. Be voltak sózva vagy magukba mélyedtek. Hiszen legelső repülő útján is izgul szinte mindenki, pedig abban semmi pláne nincs. Egy szentmisében mégis csak Isten lesz jelenvalóvá az oltáriszentségben és ehhez szükség van az új papra. És ezt nem lehet elpróbálni. El lehet próbálni minden egyes mozdulatot, szöveget, éneket. De a Szentlelket nem lehet kipróbálni előtte, hogy biztosan működik.
A szentelésben a szentelendő lényegileg megváltozik. Leszáll rá a Szentlélek és tevékeny részese lesz napról-napra az egyik legnagyobb csodának: az Isten önmagát adja nekünk egészen kézzelfoghatóan. Közben mégis ugyan az az ember marad a pap: raccsolásával, kicsinyességével és bűneivel. Ez a legcsodálatosabb az egészben. A tökéletes Isten a tökéletlen emberre bízza magát, hogy a tökéletlen emberen keresztül jusson el mindenkihez.
Csodálkozunk, ha első miséje előtt ideges az új pap és tanácsot kér? Ez a legtermészetesebb dolog. Szembenézni azzal, hogy a törékenyen, szerencsétlen ember a végtelen Isten eszköze lehet, nagy levegővételt kíván. Aztán zsupsz. Fejest kell ugrani Isten ajándékba.

A gyakorlatban nagyon sokat lehet segíteni az újmisés papnak. A ceremoniáriuson múlik szinte minden. Hiába tanulja meg az ifjú pap fejből az összes liturgikus szöveget, az első misén jól jön a biztonság. Kell egy ceremoniárius, akinek az a dolga, hogy szépen megmutogassa a vaskos misekönyvben, hogy mikor mit és hogyan kell mondani.
Olaszoknál többször láttam, hogy egy vicces kispap eldugott egy mosolygó fejet ábrázoló kis cetlit a misekönyvben. (Persze nem mindegy, hogy hova.) Amikor a mise végén remegve kitárta kezét, hogy Isten áldását adja maga emberi kezeivel az összes hívőnek, na akkor meglátta a cetlit. Egy pillanatra elnevette magát. Vele nevetett az Isten is. Immár oldódva Isten örömében mondta ki az áldás szövegét.

Valahol hátborzongatóan csodálatos minden új mise.

Nézz be Vértestolnára!

Nem sikerült papot szerezni a Vizicikányok táborába, ezért felkerestük a helyi atyát, Markó Gyula verbitát. A kapcsolatunk annyira meglepett, hogy eldöntöttem megírom nektek, hogy s mint történt. A regnumi Táborozók könyvében is olvashatunk arról, hogy milyen fontos találkoznia egy közösségnek más közösségekkel vagy egy helyi templommal, plébánossal. Nem előre tervezetten, de találkoztunk a faluval. Kaptunk autót, friss tejet, korházba szállítást, buszt. Hmm. Megérte.