már 2 2007

Kedves Mindenki!

Másfél hónapja írtam utoljára. Bocsánat. Ezalatt túléltünk egy vizsgaidőszakot, volt egy ünnepünk, elkezdtük a második félévet, és a csoporttal elmentünk "kirándulni". Röviden ez történt. Gonolom titeket részletesebben is érdekelne.

Azt hiszem, eddigi ittlétem legnehezebb másfél hónapja volt ez. Így jártam. Mitől volt olyan nehéz? Sok apróságtól.

Az alapot a vizsgaidőszak adta. A viszgaidőszak köztudottan nem a legkönnyebb időszak a diák életében. Sajnos nagyon diák vagyok még; szinte csak a vizsgaidőszakban tanulok. Négy hét, öt vizsga. Köztük a retteget görög. Szörnyűséges lustaságomat le-legyőzve naphosszatt tanultam. Ilyen sem sűrűn adódott velem. Tanulás közben próbáltam szegény Istent is fellelni az antropológiában, morálisban, görögben, jogban, egzegézisben. Nem mindig sikerült. Jól vettem az akadályokat. Egy vizsga hopp, meg még egy, és így tovább. A retteget görög nagy falatt volt, de azt is lenyeltem. Érdekes, hogy a legkevésbé szeretett tantárgyamból, a jogból vizsgáztam legjobban. Nagyon meg kellett tanulnom az anyagot, hogy vitatkozhassak a tanárra. Az egyik legjobb tanárom tanítja a jogot. Megmondhattam neki, hogy vannak még pontok amiben nem értek vele egyett. Erre ő azt felelte, hogy ez őt ösztönzi a további tanításra. No, majd meglássuk.

A vizsgaidőszak nagyon kimerítő. Nem azért mert éjjeleken át tanultam. Olyat sosem csináltam. Mindent a maga idejében. Délelőtt 3,5, délután 4 óránk volt tanulni, bőven elég volt azt a székemen töltenem. Napi 5-6 óra tanulás, ékes olasz nyelven kimerített, érzékenyebbé tette.

A vizsgákra, a tanulásra aztán rárakódott mindenféle apróság, amik önmagukban nem zavarnak, de együtt eléggé megviseltek. Ezeket inkább nem részletezném, nehogy gyorsan elrontsam a hangulatomat. Na, jó, valamit mégis írok, hogy megértsétek. Kb. csömröm lett. Megelégeltem, hogy megbeszélt találkozókra rohanok a plébániáról, aztán van aki 20 percet késik, és bocsánatot sem kér a másik 10-től. Sőt ő van felháborodva, hogy sietve kellett befejezni az ebédjét, hogy ideérjen. Elegem lett egyesek stílusából. Nagyon jó ember, csak egyszerű szicíliai kis faluból származik és a beszédstílusa a hanghordozásával kikészít. "Hé, Te! Má' meg mi a fenét lóbálsz a kezedben, te gyerek, no?" Egy oboával mentem épp gyakorolni. A kérdése igazából azt jelenti, hogy "szervusz, jó oboázást". No meg az is zavar, hogy butaságokat hisznek rólam, nagyon lelkesen, és nagyon komolyan. Meg még volt pár dolog ami összeáltt egy undorító valamivé.

Hogy a világ még szebb legyen, elkezdtünk készülni a szeminárium ünnepére. Két naponta énekkari próba. Szeretek énekelni. Még vizsgaidőszakban is. Egy jó énekkari próba megnyugtat, fölvidít, lelket önt belém. Egy rossz jó mélyre süllyeszt. Ezek a próbák rosszak voltak. A basszusoknak alig a fele jelent meg (mert azt mondták, hogy tanulnak), de mindig másik fele, így mindent kétszer-háromszor tanultunk meg. Aki jött az is későn jött és végig beszélgetett. Aztán meg felháborodik, ha beszólok neki, hogy igazán odafigyelhetne. Ezekkel már jól meg voltam áldva, de a fényképezéssel még egy adag vidámság szakadt rám. Közeledett az ünnepünk. A szeminárium fényképésze vagyok. De énekes is. No, most mi legyen: énekeljek/zenéljek vagy fényképezzek. Ha énekelek, akkor hozzá nem értők akarják használni a gépemet, és don Pangallo morogni fog. Ha fényképezek don Bruno meg sértődik, és a basszus szólam erőt meginog. Először a nyakamba adták az egészet, hogy döntsem el én, kit sértek meg. Mire valamit kitaláltam, ők is kitalálták, hogy valamit kitalálnak. A vége az lett, hogy azokon az eseményeken amin van énekkar, énekelek, zenélek (zsolozsma, mise), ahol nincs ének ott fényképezem (pápa látogatás, vacsora). Az utolsó kilenc nap az ünnep előtt jelentette a véget. Minden nap egy meghívott 1, 5, 10, 25 éve szentelt pap misézett nálunk, akit le kellett fénykepeznem. (Nem mondhatni, hogy kedvenc szórakozásom egy szentmise közepén fényképezni. Főként, ha senki nem kiváncsi a képekre.) Reggel tehát fényképezéssel kezdtem, este pedig énekkarral fejeztem be a napot. És az utolsó héten még volt két vizsgám. Egymáshoz túlságosan is közel.

(Hozzájárult az egészhez az is, hogy vizsgaidőszak alatt nem volt magyarkodás. Vagyis a négy hét alatt szinte nem is beszéltem semmit magyarul.)

És amikor már tényleg magam alatt voltam, akkor rá kellett jönnöm, hogy még nagyon gyenge vagyok, és egy-két érdektelen hülyeségtől is milyen ideges leszek. Rá kellett jönnöm, hogy gyér még az önuralmam, és ha fáradt vagyok szinte megbolondulok. Jött egy kis nehézség, én meg összerogytam alatta. Na ez az ami végképp földre nyomott. Trutyi vagyok.

Elfáradtam, túlérzékeny lettem. Torkig voltam. Kómás fejjel tettem a dolgomat, és túlságosan is nyersen felelgettem a kérdésekre.

És eljött február 17., péntek. A Fiducia [ejtsd: fidúcsá] előestéje. A MADONNA DELLA FIDUCIA ünnepe.

Mi is ez az egész? Tavaly már írtam róla. Magyar fordítása (a vatikáni rádió szerint) Mária, a Bizalom Szűzanyja. Nekem szimpatikusabb a Mária, a Bizalom Édesanyja fordítás.

Még a szeminárium alapításakor az első jezsuita rektor hozott magával egy kicsinyke Mária képet. Nagyon szerette, mert amikor beteg volt és Máriához fohászkodott ez a kép lógott az ágya fölött. Szerettem Máriát, és a képet is. Erre nevelte a kispapokat is. Kispapjait ő is és utódjai is a Szűzanyja kezébe adta, ő vigyázzon rájuk. Kisebb nagyobb csodák után törént egyszer, hogy behívták katonának a kispapságot. Mikor indultak a szeminariusták a háborúba, az elöljárók újra a Boldogasszony oltalmába ajánlották mindegyiküket. Valamit megoagdták, ha épségben "hazajönnek", akkor minden évben nagy ünnepet csapnak a Szűzanya tiszteletére. És lőn. Egy hijján mindenki épségben visszatért. (Az az egy a háború vége előtt pár nappal valami influenzában, vagy hasonlóban halt meg.) Így hát minden évben, a nagyböjt előtti utolsó szombaton ünnepel a szeminárium.

Az ünnep formája így-változgat. Leglényegesebb pontjai a szentmise (ahová minden valaha itt szentelt pap hivatalos) és a pápa látogatása. Mi a római-egyházmegyei szeminárium vagyunk. Az egyházmegye feje a római pápa. A hagyomány szerint minden évben ellátogat hozzánk az aktuális pápa. Második János Pál pápa is járt nálunk, amíg bírta. Utána mi mentünk hozzá.

Az ünnep a péntek esti ünnepi zsolozsmával kezdődik. Erre a lituriára vehetik fel először a reverendát az elsősök. Szombaton ünnepi zsolozsmával indítjuk a napot, majd délelőtt következik az ünnepi szentmise. Valaha a pápa már erre megérkezett. XVI. Bendek pápa még otthon ebédelt. Ünnepi mise után, ünnepi ebéd. A két legfontosabb dolog.

Délután érkezett a szentatya. Tavaly még a régi hagyomány szerint zajlott a látogatás. Köszöntöttük a pápát, osztály fényképeket csináltunk. Majd közösen meghallgattunk egy külön az alkalomra írt oratóriumot. (Előadta az egyházmegyei ének és zenekar, valamint a kispapság.) Erre meghívhattunk fejenként 2-3 vendéget. A közös zenehallgatás után a pápa mondott pár szót és hazament. (Egykor régen II. János Pál pápa még vacsorára is maradt.) Ilyen volt a tavalyi látogatás. De XVI. Benedek megváltoztatta a hagyományokat. Nagy nagy örömünkre. Azt mondta, hogy nem kell neki oratórium, inkább a kispapjaival szeretnek találkozni. A zene tehát 25 év után elmaradt. Vendégek sem jöhettek. Készülhettünk viszont kérdésekkel. A beszélgetés után még vacsorára is nálunk maradt a pápa! (Nem szokott vendégsében enni.)

Jöjjön hát részletesebben az ünnep. Hogyan éltem meg én. Nem mondhatni, hogy lelkesen fogtam bele. Pénteken kitalálták, hogy a szombati misén oboázzam is. Jókor... Este ünnepi zsolozsma volt a kiskápolnánkban. Én csak álltam a huzatban a kóruson és énekeltem. Nem láttam semmit, csak a fényképezőgépem vakuját villogni. Próbáltam az imára figyelni, énekelni, nem megfázni. És reméltem, hogy Mirek semmit nem állít át a gépemen, mert nem tudná visszaállítani. Zsolozsma után az elsősök annyira örültek új reverendájuknak, hogyle kellett fényképezni őket is. Vacsora után még le kelett töltenem a képeket a fényképezőgépről, feltölteni az elemeket és visszadani Mireknek, mert szombat reggel zsolozsmával kezdtünk. Megint éneklés, megint huzat, most még álmosság is. Az énekkar veetője is tudta, hogy reggel még álmosak vagyunk, így gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen több szólamban énekelnünk reggel. Reggeli után kis oboázás, majd énekkari próba, majd jött a nagymise. Közel 200 pap. A főcelebráns Ruini bíboros. Főnt a kóruson meleg volt, és kevés volt a hely. Külön öröm, hogy a próbaterem orgonája és a kápolna orgonája közt több mint egy fél hang különbség van. A mise előtt viszont rózsafűzért imádkoztak, így nem lehetett ott próbálni. Oboázás, éneklés, éneklés, oboázás. Ja, és mindez egy mise alatt. Nem volt könnyű erre is figyelni.

Ünnepi ebéd. Nyugodt két óra. Az év legünnepibb ebédje. Aranyszegéjű tányérok. Mindenkinek három pohár, 4-5 evőeszköz, 3-4 tányér. Eléggé elegáns volt. Bár én az egyszerűség híve vagyok, és nem szeretem a rákot. Nyugodt 2 óra, de nem szeretek két óráig enni.

Evés után nagy rohanás föl a szobámban. Már meszsiről hallottam csörögni a telefont. A vatikáni rádió magyar adásának szerkesztője keresett. Riportot akartak velem. Háromkor volt lapzártájuk. 3/4 3-ig tartott az ebéd. Ugyan tavaly is meglátogatott minket a pápa, és akkor is volt magyar itt a szemináriumban, de akkor ez nekik nem tűnt fel. Most észrevették, hogy itt vagyok. Telefonon kérdezgettek, én meg válaszolgattam. Ebédről fölrohanva a szobámban egy sámlin ücsörögve adtam életem első riportját. Úgy kell nekem. Talán még meghallgatható a honlapjukon: http://www.radiovaticana.org/magyar.inde... (honlap > fiatalok > hírek) 17/02/2007 17.28.46. Nem ajánlom senkinek. Inkább olvassa tovább ezt az írást. (Bár ez se sokkal jobb.) Leraktam a telefont és rohantam tovább, mert a fényképezőgépről le kellett tölteni rengeteg fényképet - amiket nem én csináltam. Valamint fel kellett tölteni az elemeket. Vagy egy remek töltőm, ami 1,5 óra alatt feltölti az elemeimet. 1/2 4 volt. 5-kor bezárták a folyosókat... Rohangálás, kápona átrendezés, vacsora megbeszélés, reverendára gomb varrás, zuhanyozás, stb. És igen, maradt 20 szabad percem. A szombati napomban találtam 20 szabad percet. Éljen, éljen, éljen. Gyorsan megvertem SZETben Mikrobit 16:9-re. (A SZET egy egyszerű, nagyon remek logikai játék. Számítógépes változata letölthető a http://www.messze.net oldalról.)

Eljött az öt óra. Sorra lezárták a folyosókat. Szabályosan kulcsra zártak mindent. (Volt aki bennt maradt, mert elkésett.) A nagykápolnában gyűltünk össze. A házat ellepték a vatikáni biztonsági szolgálat emberei. Megjött a tűzoltó és a mentő autó is. A szeminárium előtti parkolóból az utolsó autót is eltüntették. És megjött a sajtó is. Őket nem zavarhattuk ki. A karzatra mehettek fel 60-70 cm-es hatalmas objektívjeikkel. Én, mint a ház fotósa mindenhova mehettem, de előtt sorra bemutattak a biztonságiaknak, nehogy véletlenül kidobjanak. Lent a kapuban vártam a pápát a rektorral és Ruini bíborossal (és pár biztonsági emberrel). Pontosan hatkor megérkezett a konvoj. A rendőri felvezetés nem kanyarodhatott be a vatikáni kapunkon. Elöl a zászlós fekete pápai autó. Utána a kisérők, pápai fotósok, mentőautó stb. Kezdődött a munka. Fényképezni, fényképezni, fényképezni. Én nem szeretek tolakodóan mások arcába mászni egy fényképezőgéppel. Gondolom szegény pápa sem örül annak, hogy mindenütt lefényképezik. Mindek bántjuk egymást? Mert egyesek fotókat akarnak a szobájukban a pápával... Amint a pápa kiszállt a kocsiból, kiugrott két hivatásos pápai fotós is. Hármasban mehettünk mindenhova a pápával együtt.

Első állomás a kiskápolnánk, ahol az említett Mária-kép legeredetibb változata van. 6 lépéssel a pápa előtt hátrálva rohanás és fényképezés egyszerre. Majd föl a másodikra, mialatt a szentatya a liftbe szállt. Be a kápolnába. Középen egyszem térdeplő a szentatyának a 3-4 fős kíséret a földre térdelt. Csendes imádság. Mi persze katt-katt fényképeztünk. Fúj. Szerencsére pár katt után intett a főceremoniárus(?), hogy most már elégg, csönd legyen. És csönd lett.

A nap legszebb két perce. Kis kidíszített kápolnában együtt az Úrral két percig. Három méterrel előttem a pápa. Csönd. Mindenki imádkozik. Isten ugyanúgy szeret minket, a pápát is, engem is. Ugyan annak az egyetlen Egyháznak vagyunk tagjai, ugyan az a hitünk, a célunk. Úgyanúgy Isten által, Istennel, Istenért és az emberekért szeretnénk élni. Csöndes imádság az Úr előtt.

De ez is véget ért. a szentatya megmozdult. Fölpattantam, hogy még előtt kiérjek az ajtón. Rohanás tovább. Át a hosszú folyosón a nagykápolna felé. Ott tapsvihar és ujjongás várja a pápát, de én nem látok belőle semmit, csak katt-katt és rohanás. Rövid imádság, és köszöntő és kezdődött a "beszélgetés". 6 kérdés, 6 válasz. Előző hetekben minden évfolyam közösen fogalmazott meg egy-egy kérdést. Az elöljárók természetesen szépen gatyába rázták a kérdéseink. 30-40 perc telt így. A vatikáni TV élőben közvetítette, a karzatról folyamatosan csattogtak a fényképezőgépek és nekem is dolgoznom kellett. Nem tudtam odafigyelni arra, hogy mit beszélt. De amit hallottam, az tetszett. Volt amikor XVI Benedek pápa együtt nevetett a kispapsággal. Nagyon jó volt. Sokkal jobb mint a közös zenehallgatás. Kérdeztünk arról, hogy hogyan tudjuk megismerni, hogy mi Isten szava is mi nem. Kértük, hogy meséljen kispap éveiről, adjon tanácsot mi a legfontosabb a kispapi készületben. hol van Mária helye a kispapi, papi életben? Karrierizmus problémája az Egyházban... A szenvedés és a papság (feladata). Mik a legfontosabb tanácsai a közeljövő papságának? Kb. ezek voltak a témáink. Nekem fényképeznem kellett, és nem ment könnyen. Jó hangulatú beszélgetés volt. Szerencsére az Osservatore Romano megjelentette az egész beszélgetést, így én is el tudom olvasni, miről is volt szó. A végén ima, természetesen latinul, majd fényképezgetés. Évfolyamok a pápával, diakónusok, elöljárók, apácáink, takarítóink. Katt-katt...

Irány az ebédő. Mire a pápa odaért, már mindenki a helyén állt. Az ebédlőben tilos volt fényképezni. Még nekem is. Megértem, biztos sokat fizetnének az újságok egy előnytelen képért, amint a pápa eszik. Leraktm hát a gépemet és rohantam a konyhába, mert nagy "örömömre" beosztottak pincérnek. No nem a pápai asztalhoz. A pápát az a 6 kispap szolgálta ki, akik egész évben a konyhán dolgoznak. Külön gyakoroltak a vacsora előtt. Én szerencsére a legkönnyebb két asztalt kaptam: a vatikáni rádiósok és fényképészek asztalát. Egy óra alatt lezavartuk a vacsorát. Hamm-nyamm, és vége lett. Ha valakit érdekel, magánban megírhatom a menüt, és azt is hogy melyikből mennyit fogyasztott őszentsége, de szerintem egyáltalán nem fontos. Vacsora alatt nem beszélgetett velünk a pápa, de a gesztus volt a fontos. Együtt evett velünk. Örültek is a kispapok. Olyanyira, hogy amikor beült a kocsiba a szentatya, a kispapság előrerohant és sorfalat álltak a kapuig, ahol várta a konvojt az olasz rendőri felvezetés. Miután kigördült az autó, örömünkben még a mgasba röpítettük kétszer-háromszor a rektorunkat.

Így ért véget az ünnep. Mindenki örült, és arról beszélt, hogy milyen nagyszerűen beszélt a pápa. Én nem. Valamit bekaptam vacsora gyanánt és mentem dolgozni. Rendbe kellett tenni az ebédlőt, a kápolnát. A díszítéshez hozott cserepes bokrokat és fákat is össze kellett szedni. Én nekiálltam menteni a több száz képet. Mindet két példányban. Elpakolni a gépet, feltölteni az elemeket, hogy mindig készen álljon minden. Végül egész korán, 11 felé bedőltem az ágyba. Mint egy zsák. Ahogy már szokásommá vált.

Az életkedvem mégsem érkezett még meg, hiszen a gondok-bajok sem fogytak el. Hiszen az ünnep után azonnal visszaálltunk a hétköznapi kerkvágásba. Vasárnap délelőtt plébániára kellett menni, hétfőn pedig elkezdődött az iskola. Én kialvatlan voltam, ráadásnak összeszedtem egy kis megfázást és fülfájást. Hétfőn megjöttek a képek a pápai fotósoktól. A fotós munkára négyen vagyunk. De a többieket nehéz munkára bírni, így nekem kellett kirakosgatnom a képeket asztalokra, hogy a "nép" nézegethesse őket, és rendelhessenek belőlük kedvükre. (Bár egyetlen 10X15-ös kép alig 500 forint.) Engem meg nyaggadtak, hogy adjamoda nekik a képeimet azonnal. Hiába mondom, hogy várjon türelmesen, amíg leviszem a gépterembe őket, hogy mindenki kedvére letöltse. De neki nem elég, csak neki, miért nem adom oda rögtön. Ilyen "csak neki"-ből volt legalább öt. No meg azzal, hogy elkattintottam a gépet, a digitális kép sincs még kész. Van velül gond bőven. Ezek meg rágták a fülem. Keddre elkészült minden. De az elöljárók folyton elfelejtették hirdetni, így még napokig mindenki tőlem kérdezgetett hülyeségeket.

Nagyvonalakban így történt, hogy kb. múlthét kedden eljutottam a mélypontra. Elegem volt már mindenből és mindkiből, kicsit beteg is voltam, meg fáradt is, meg különben is, igazán tehetnének egy szivességet. Igazán békén hagyhattak volna.

Próbáltam pihenni, de járni kellett iskolába, plábnáiára. Volt munka a fényképekkel is, másokkal is. A hétvégén pedig (feb. 23-25) a csoportommal mentünk "kirándulni". Beültünk egy kisbuszba és fölugrottunk Firenzébe. Szép és koszos város. A testi-lelki gyógyulásomat nem gyorsította az, hogy egész napi a hűvös Firenzében bóklásztunk, kirakatokat bámultunk, és folyton az evésről beszéltünk. A kibusszal alig 10 perc alatt az erdő szélén lehettünk volna, ahonnan egész Firenzét láthattuk volna. Nem mentünk oda. Beton és beton. Azért meg nem ártott a dolog, de ha kihagytam volna az sem bántam volna.

No, nesztek. Az eddigi optimista levelek után most jött egy nyavajgós. Nem élveztem ezeket a heteket. A legszomorúbb, hogy jött egy kis nehézség, én meg nem bírtam vidáman elviselni. Bár igaz, hogy egy pillanatra sem ingot meg a hitem abban, hogy az élet szép, és mindig van minek örülni. Csak lusta lettem venni a fáradtságot és megkeresni azt a szépet és a jót. Sokkal egyszerűbb volt elnyúlni és rámorogni a másikra, hogy te ütődött, hagyjá\' má\' békiben.

Még mindig nem lábaltam ki egészen. A héten pár déutánt átaludtam. Korábban felhalmozódott dolgaim nagyrészét rendbe raktam. Megnyugodtam. Béke van. De még hiányzik a lendület. Sikerül már nem utálnom a világot, de még nincs nagy erőm, lendületem előre menni. Tömöm magamba anyukám finom mézeskalácsát és legszívesebben hátradőlnék és csak olvasnák. Pár napja fejeztem be az Iskola a határont, most a Félkegyelmű van soron. Az élet olykor nehéz és csömöröm lesz tőle, de csak azért is menni kell előre. Nem mindig sikerül. Ronda másfél hónap van mögöttem. Egy biztos, jó pont azért szinte minden nap volt. A szentségimádás. Tudom, már írtam, hogy milyen jó dolog ez, de tényleg az. Mikor utálom a világot, nincs erőm ezen utálat ellen dolgozni, letérdelek a kápolnánkban a szokásos órás szentségimádásunkon. Ezzel beköszön a béke. Az Úr előtt nem is kell kibogoznom, hogy kivel mi is a bajom, és miért nem tudok erőt venni magamon. Csak annyit szólok, hogy "Bocs, Uram, hogy még ilyen vagyok. De Veled megpróbálok csak azért is tovább menni." Aztán csönd. Én nézem Őt, Ő néz engem. És béke van, és nyugalom. Senki nem zavar, nem kérdezget. És mikor egy óra múlva felállok derűsen sétálok ki a kápolnába, be újra a világba. Persze még gagyi vagyok, és ezt a derűt könnyedén elfeledtetik velem, de azért így is megéri.

Minden jót kívánok nektek. Sok erőt és kitartást, hiszen sokatoknak jóval nagyobb problámáitok vannak, mint egy-két furcsa olasz. Kis ember kis bajok alatt roskadozik, nagy ember nagy gondok alatt. De hajrá Istennel előre, vele bármit elcipelünk!

Laci

Cimkék: 

Új hozzászólás beküldése

Plain text

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <b><i><em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.