Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Az utóbbi időben kikapcsoltam mindent. Szobámban egész nap csönd van. A csöndben lehet fürkészni az Urat. Vagy a szobámban, vagy még inkább a kápolnánkban.

Először két éve egy szentségimádáson kapott el az a gondolat, hogy lehet, hogy jezsuitává kellene lennem. Meglepően erősen támadt rám, de én jó mélyre elpakoltam. Mondván, a járt utat holmi hirtelen jött képzelgés miatt, ugyan el nem hagyom.

De azóta nem hagy békén az Úr. A hétköznapok zajában és rohanásában (legyen az otthon vagy a szemináriumban) az Úr ilyen furcsa üzenetei hamar elvesznek. Időnként mégis belémnyilallt. Később is volt, hogy egy csöndes lelkinapot lezáró hosszú szentségimádáson szólt, hogy nem lenne kedvem inkább egy ilyen útra? És én azt mondtam, jól hangzik, csak hát az akkora változás lenne az életemben. És különben sem ismerem őket.

Erre föl megismerkedtem jezsuitákkal. Olvastam róluk, hosszasan beszélgettem velük róluk és rólam. Az élet néha elég keményre sikerült itt a Nagyszemináriumban. S ilyenkor néha a túlélésért küzdöttem, s elfelejtettem e kérdésen gondolkodni, imádkozni.

Aztán eljött ez az év. Nekiálltam utánajárni, hogy hányadán állnak a dolgok. Imádság, beszélgetés, ima, töprengés. Döntöttem, de mégsem. Majdnem teljesen biztosan megtaláltam az Úr hangját, de túl nehéz volt azon menni. Hiába, nehéz a váltás. Most már ez az ötödik évem szemináriumban. Harmadik évem Rómában. Itt lehet hagyni az egészet? A diakónusszentelésig olyan sima lenne az út. Ezért kibúvókat kerestem. Azt mondta, hogy ha nem tudom magamnak egészen egészen biztosan bebizonyítani, hogy arra hív az Úr, akkor maradok a kitaposott ösvényen. De mikor lehet egy könyörtelenül logikus és számító agynak száz százalékosan bebizonyítani Isten hívását?

Már csak egy ici-pici lökés hiányzott. S az is meglett. Egy ismerősöm mesélt arról, hogy a Főnököm Fia, hogyan kérte meg a kezét. Hatalmas örömmel mesélte. Adott egy könyvet is. Ezen a kettőn keresztül végül Isten kiütött.

Megpördült a világ, s Igent mondtam végre a hívásra. S ezzel megváltozott minden. Azóta röpködök abban az örömben, amit az Úr ajándékozott nekem. Hiába bolondok az olaszok, nem zavarnak. Minden könnyebb. Eddig is volt íze az imának, de nem így. A csütörtök estei befejező imaórát hiába énekeltük szörnyen, ahogy szoktuk, majdnem könnybe lábadt a szemem azoktól a soroktól, úgy szóltak a szívemből. (De tényleg!) A napi evangélium még az este is a fejemben jár. Minden nap oboázom. Stb. Stb. Stb.

Most akkor mi lesz? Meglátjuk.

Vagyok én és van a Rend. Meg kell ismerkednünk egymással, s aztán közösen meg kell ismernünk az Úr akaratát, hogy biztosan azon járjunk. Aztán jön a felvételi. Ha ott minden jól megy, akkor egy jelöltségi év, utána noviciátus, fogadalom, stb., stb. Hosszú éveken át. De mit nekem pár év? Fiatal vagyok még.

Ha az Úr útján sikerül járnom, akkor minden mindegy. Csak az számít.

Ha nem volt elég részletes (meggyőző) a beszámolóm, akkor jöjjön egy kis „ajánlott irodalom”: