Kedves Mindenki!

Egy újabb hónap után újra írok. Még gyorsan mielőtt hazamennék a húsvéti szünetre. :-)

A múltkor megírtam, hogy milyen bajaim voltak… Nem túl vidám levelemre többen írták, hogy az volt az eddigi legjobb Életjel. Mások meg írták, hogy kitartás, meg ilyenek. Jól esett. Közben a bajok is elmúltak, vagy inkább változtak. És/vagy változott a hozzáállásom. Menjünk csak szépen sorjában.

Március elején elkezdődött a Clericus Cup (http://www.csi-net.org) a Centro Sportivo Italiano rendezésében. Kb. 16 római egyházi intézmény (szemináriumok, kollégiumok, egytemek) közötti focibajnokság. Mi is beneveztünk. A pápai szeminárium mégsem maradhat ki. Eléggé ngay hajcihőt csaptak. A műfüves nagypályán játszunk. Minden csapat saját mezt kapott, kettőt is ráadásul. (Pólóval, gatyával, lábszárvédővel, zoknival.) A döntő a római Olimpiai Stadionban lesz. Olasz sportújságokban is megjelennek az eredmények (igaz csak apróbetűvel). Szedett-vedett csapatunk benevezett. Maximum húsz fő jelentkezhetett. Én voltam a listában a 21., kiszorultam. Nem én vagyok a legjobb. Ellenben megkértek, hogy legyek a csapat hivatalos fotósa. Lettem. Egy újabb jó gyakorlat, ráadásul örülnek is neki. Találtam valamit, amit érdemes csinálni. ;-) A pályára csak az előre leadott listában szereplő játékosok, edzők léphetnek, akik személyivel igazolják magukat. És a fotósok. A két hivatalos fotóssal, és a tévésekkel egyetemben én is ott mászkálhatok a pálya szélén. És fotózhatok persze. A pálya a Vatikán mögötti dombon van, így lehet olyan képeket készíteni, amin a játékosok fölött a Szent Péter hatalmas kupolája látható.

Eddig 4 meccsünk volt. Kétszer már nyertünk. Az egyik meccs pedig esőben zajlott. A két vesztett meccs ellenére mindig 20-30 kispap és 10-20 fiatal különböző plébániákról jön és drukkol nekünk. Készítettek zászlót, fejkendőt. Volt mikor hangosítást is hoztak. A neokatekumenek elleni meccsen az ellenfél szurkolói 4-5 dobbal jöttek ki, de a mi trombitásunk sok mindent elnyomott. Nagyon mókásak ilyenkor a vigadozó olaszok.

A meccsek ellenére nem voltam még valami jó állapotban március első két hetében. Lassan feldolgoztam mindenféle elmaradásomat, és igyekeztem minél többet aludni, de sehogy sem volt elég. Március közepén változás állt be… Délben még megnéztem a neten, hogy mi történik pesten március 15-én.

Este viszont elkapott egy remekbeszabott fogfájás. Úgy igazán elkezdett fájni. Velem meg olyan történt, ami eddig talán még soha: megörültem a fogfájásnak. (Talán nem mazoista hajlamaim miatt.) Tudom mindenkivel megtörtént már, hogy így vagy úgy összefutott kisebb-nagyobb szenvedéssel. Sokan közületek sokkalta nagyobbal mint én. Mégis leírom az eseményt, mert az én életemben fontos szerepet tölt be (előzményeivel együtt).

A szenvedés. Előbb-utóbb mindenki belebotlik és kezdeni kell vele valamit. Én nem sokkal találkoztam még közvetlenül, de el-elgondolkodtam már rajta, hogy mint meg hogyan van. (Több kevesebb sikerrel.) A fenti eset előtt pár nappal az évfolyamommal megnéztük az Árnyország (Shadowlands) című filmet. C. S. Lewis írta meg felesége történetét. Hogyan házasodtak meg már idősödő fejjel. Majd a felesége hirtelen beteg lett. Pár hónap alatt végzett vele a betegség. Pár hónapnyi házasság, az egész végig szenvedés. A feleségének az előző házasságából volt már egy fiatal gyereke. Kedves film a szenvedésről. (Bár szerintem kissé túlromantizálták.) Ez a film újra átgondoltatta mit is gondolok az egészről. (Nem teljesen mellékes, hogy 18. születésnapom másnapján az ölembe pottynat a semmiből egy jegy az Árnyország színházi ősbemutatójára a Vigadó egy kis termébe. Gyanús. Az előadás sokkal "erősebb" volt a filmnél.) A film után, másnap elkerekeztem a plénáiára. Mint mindig. Egy idősekből álló kis biblia/imakörben kellett beszélnem a keresztről. Jézuséról, meg a mi mindennapi kis kereszjeinkről. Beszéltem én ha kellett, de mindig zavart, hogy könnyen beszélek én. Bárki jogosan a szememre vetheti, hogy mit ugrálok én, aki azt sem tudom mi a szenvedés. Max. csak elméletben. A plébániáról hazajövet megfájdult a fogam. Nem csinált még ilyet. Úgy igazából elkezdett fájni, hogy nem nagyon lehetett más csinálni. Nem szeretem a fogfájást. Az első reakcióm még az volt, hogy jaj de utálom, ha fáj valamim. Minden erőmmel próbáltam megszabadulni a dologtól. De egy fogfájástól nem igazán lehet csak úgy elfutni. Elaludni sem könnyű. Szenvedve fetrengeni az ágyban igazán nem túl vidám dolog. Viszont Istennek hála észrevettem, hogy na itt van amit akartam. Kis embernek ki szenvedés, de mégis csak szenvedés. Itt az idő, hogy meglássuk csak beszélek, és beszélek, vagy tudom is élni - Istennel - amit mondok. És amint ez eszembe jutott, már a fél siker megvolt. Hiszen már tudtam, hogy mire való az egész. Ő nem enged nagyobb bajt, mint amit el tudok viselni. Meg fel is lehet ajánlani szegény kis hazánkért a mindenféle bajunkat. (Bár a fájdalomcsillapító sem haszontalan dolog.) És akkor azt mondtam a Főnöknek, hogy Te adtad, hát köszönöm. Meg azt is köszönöm, hogy ezt észrevettem. A fájdalom nem lett kisebb, de valahogy kényelmesen elnyúltam az ágyban. Hagytam hadd fájjon, aza a dolga. És egy kis imádság után elaludtam. Nyertem, az Úrral. :-) Másnap már nem fájt a fogam. Azóta sem.

Nem önajnározásnak írtam. Nem is azért, hogy kioktassalak titeket a szenvedésről, hiszen a témában még kezdő vagyok. Azért beszéltem el ezt csupán, mert számomra fontos esemény volt. Gondoltam elmesélem másoknak is.

Két napra a fogfájásra más bajom lett. Összeszedtem egy alig 38,5 fokos lázat. Hmm. Irány az infirmária (a betegosztály). Tavaly egyszer már meglátogattam ezt a szárnyat. Utána néztem, tavaly is ebben az időszakban voltam “beteg”: március 27-én estétől 30-ig. Most 16-án estétől 20-ig. Tavaly napi 18 órát aludtam egyben. Most jobb voltam. Ezében rendes lázam volt. Amiatt kellett bennmaradnom. Kaptam gyógyszereket, és naponta háromszor felkeltem enni (és imádkozni). Mindig volt finom, meleg, mexikói teám. A nap fennmaradó részét alvással töltöttem. Nem akármilyen hétvégéről maradtam le. Mind a négy kihagyott estén kellett volna fényképeznem… De nem tettem. Aludtam egész nap. Nagyon jó volt.

Három nővér vigyázta álmom. Ők igazi nővérek: korháziak és szerzetesek is. Igazán jó dolga van arrafelé a kispapoknak. 3-4 nap szabadás. Ez volt az igazi. Mindjárt megszépült a világ. (Ha nem is teljesen.) Azóta jobban elviselem az órám könyörtelen csörgését reggel hatkor.

A hónap harmadik része már a szünet közelségével folyamatosan megszépült. Ugyan kialudtam magam, és némileg türelmesebb lettem magamban az olaszokkal, de már nagyon elegem volt (van) belőlük. Hosszú oldalakon át részletezhetném mi a bajom velük. Pontatlanság, teljes káosz, megbízhatatlanság, túlzott önközpontúság (egyéni, csoportos, tartományi, nemzeti, stb. szinteken), előtervezésre képtelenek, állandó rögtönzés, folymatos beszédkényszer, felületes vidámság, stb. Volt akinek egészen részletezve megírtam ezeket a bajaimat. Ezek együttes hatására kissé csömöröm lett az olaszokból, és igazán megörültem, amikor megláttam, hogy laig két hét a hazaútig.
Az utóbbi napokban - amikor már olyan közel van a szünet, hogy semmi sem ronthatja el a kedvem - felülvizsgáltam a bajomat az olaszokkal. Részben valószínű igazam van abban, hogy olyanok amilyennek leírom őket. Viszont nagyot hibázok folyamatosan, mert talán az a legnagyobb bajom velük, hogy nem magyarok, nem olyanok mint az ismerőseim. De én vagyok a teljesen bolond, ha azt várom el, hogy ne azok legyenek akik. Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy felnőttként viselkedjen. Egy olasztól nem várhatom el, hogy magyarként viselkedjen.

Amikor néha-néha sikerül rájuk úgy néznem, mint olaszokra, olyanokra amilyenek, mindjárt szebb az élet. Nem kell elvárnom tőlük, hogy pontosak legyenek. Ellenben lelkileg felkészülve a várakozásra, vidáman beszélgetve, ismerkedve tölthetem a várakozás 20 percét. Ahellyett, hogy magamban végig morognám az egészet. Nem szeretnek előretervezni. Hát szokjam meg, hogy itt minden rögtönzés. És meg kell tanulnom élvezni az események hirtelen változását. Úgyis szeretem túltervezni a dolgokat, egy kis rögtönzést, spontaneitast kell tanulnom. Káoszosan közlekednek? Hát persze, de mit lehet tenni? Röhögni, kerékpárra pattanni és felvéve a káosz ritmusát és szirénázó mentőautókat megelőzni.

Ez az új módszerem. Persze néha nehéz, de megfelelő hozzáállással sok morgástól menthetem meg magam. Csak ne akarjam megváltoztatni az egész világot…

Még egy érdemleges dolog történt, ami sokat változtat - remélem jó felé - a hétköznapjaimon: lett mobilom. (Bár csak olasz, vagyis nektek nem sokat ér.)

Ez az Életjel ilyen rövid lett. Hiszen az elmúlt hónap első harmadában küszködtem, mint az előző levelemben. Majd aludtam. Majd próbáltam vidáman élni hétköznapjaim. Ma meg indulok haza.
Áldott Nagyhetet, aztán a sok bánat és könny után nehogy megfeledkezzünk a vidám Feltámadásról! Áldott Húsvétot mindenkinek!

Laci