Életjel II/4.
#életjelKedves Mindenki!
Év elején, a nagy érdeklődésre tekintettel elhatároztam, hogy havonta írok Életjelet. Az első három még időben megjelent. A karácsony előtti szám sajnos kimaradt. Így alig 2 hónapról kellene beszámolnom nektek. Azt sem tudom, hol és merre kezdjem.
Még pár szó magukról az Életjelekről. Havonta leülök a gép elé és sokáig verem a billentyûzetet. Beszámolót írok egy képernyőnek. Ha kész széjjelküldöm a világba. A világ befogadja. És nem szól semmit. Nem zavar, hogy nem reagálnak rá. Nem is lenne időm mindenkivel hosszas levelezés folytatni. Karácsonyra viszont hazamentem. December huszadika és január hetedike között Magyarországon voltam és sokakkal találkoztam azok közül akiknek elküldtem a leveleket (vagy akiknek valaki tovább küldte a leveleimet azok közül akiknek még én küldtem el). Volt nagy meglepetés; megdöbbenés. Tudtam, hogy vannak akik olvassátok, de hogy ennyien vagytok!! Mindenfelé mindenki köszönte a leveleket. Jól esett, bár kicsit zavarba is hozott. Hiszen én egy monitorral ülök szemben most is. Nem mindig gondolom végig, hogy mennyien olvassátok. Egész megjedek olyankor, hogy jobb lesz vigyázni mit írok. Néha szinte zavar, hogy mindent elolvastok. :-) Amikor otthon el kezdek mesélni valamit, és közbeszólnak, hogy “Ja, ezt olvastuk”. Bár találkoztam olyan valakivel is, aki nem olvassa a leveleim, mert túl hosszúak
Legmegdöbbentőbb számomra az volt, amikor valaki csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy várta a karácsony előtti számot, higgyem el lett volna rá igény. Igény a leveleimre?!! Jaj nekem.
Erőt veszek hát magamon, és megírom ezt az Életjelet is. Azért örülök, hogy ennyien érdeklődnek utánam. (Pedig igazán nem vagyok valami nagy ember.) Nem tudom hová lennék nélkületek. Hatalmas erőt adó háttér vagytok nekem. De tényleg! Lélekben és gyakorlatban egyaránt. Köszönöm, hogy vagytok!
Térjünk hát rá a beszámolni valókra. 2 hónap hosszú idő. Talán elő kéne vennem a naplómat és megnézni mi történt velem. Bár az igazán fontos eseményeket nem könnyû gyorsan elfelejteni. Ami meg nem igazán fontos, azt mindek leírni.
November közepe óta történt ez-az. Az egyetem sok butaságot mûvel(t), ami miatt - sajnos - napokig morgolódtam. Közben nyelvgyakorlásként elkezdtem fordítani egy 20 éves méltán nagysikerû musicalt. Hátha egyszer otthon megcsinálnánk. ( Ha nem írunk jobbat.) Még novemberben egyik délután az egész csoportom nálam teázott és uzsonnázott. (Nem egy teás nép az olasz.) November 20-én a csoporttal egy Rizikó partit indítottunk, aminek még ma sincs vége. Csoportom horvát tagjával kifejeztük csoporthoz tartozásunkat, aminek egy reggeli lett az ára. December másodikán volt az “admisszióm”. Azóta itt Rómában mindenhova papicivilben kell járnom. Másnap lektor és akolitus avatás volt a szemináriumban ahol egyszerre kellett volna fényképeznem, énekelnem és oboáznom. (Közeleg a Fiducia ami mégjobban kiemelei ezt a problémát.) Pár nappal később megnyitottam naplóm negyedik kötetét. (Remélem majd még időben elégethetem, mint Szent Ignác tette.) Devember nyolcadika itt ünnepnap volt. Rákövetkező vasárnap a plébánián egy kubai pappal, egy horvát teológus hallgatóval beszélgetve megtudtam, hogy van rosszabb a mi 40 éves kommunista agymosásunknál. December közepén még egy méter hosszú panoráma fényképet nyomtattattam ki Szakács Péternek. A római magyar “klerikális reakció” mikulás ünnepsége XII. 14-én volt. Amúgy Rómába nem nagyon jár a Mikulás. A Télapó jár, de csak karácsonykor. December huszadikán hazarepültem. Volt otthon karácsony. Eljegyzés. BHTCS. Találkozás mindenfél barátokkal, ismerősökkel, ügyfelekkel. Január hetedike óta újra itt vagyok, és mindjárt elkezdjük az utolsó hetet a szorgalmi időszakból. Közelegnek a vizsgák, a Fiducia ünnepe, a csoport kirándulások.
Ezen kedvcsináló tartalom féle után a lényegesebb dolgokról írok bővebben. Bár félek, hogy nagyon hosszú lesz, s nem marad időm/erőm/kedvem írni történethez nem fûződő elmélkedéseimet az “élet nagy dolgairól”. Lehet, hogy jobban járnátok, ha kihagynám…
Arról a musical-ről. Még az évkezdő “misszióban” láttam a Forza Venite Gente címû musicalt. Már akkor megtetszett. (Vö.: Életjel II/2.) Azóta megszereztem a könyvecskét, amiben benne van a színdarab teljes szövege. Az énekek kottával. Van nálam CD amin rajta vannak az énekek, meg egy olyan amin csak a zenei alap van, hogy csak rá kelljen énekelni. Láttam DVD-n egy (gyengébb) előadását is. Megszereztem. Nyelvgyakorlásként elkzedtem lefordítani. Mi lenne, ha otthon megcsinálnák majd egyszer? Bár nem vagyok biztos abban, hogy könnyebb magyarra átültetni, mint írni egy újat. A szöveg jó kétharmadának meg van az első nyers fordítása. Viszont a teljes munka egyedül biztosan nem fog menni, mert verseli nem igazán tudok. Abban kellene nekem segítség, hogy a nyersfordított énekeket valakik addig-addig pofozgassák, alakítgassák amíg rá nem megy az eredeti (vagy közel eredeti) zenére. Illetve van egy-két jelenet amikor a Rongyos rímekbeszedbe mondja el véleményét a világról. Időnk van. Talán egyszer.
Még november tizenhetedikén sikerült az egész csoportomat meghívnom egy teára. Kb. akkor isznak teát, ha betegek. Kávézni szeretnek. Nem szeretem a kávét. Egyszer végül csak itt voltak mind. Hoztak magukkal kenyér piritót, így a tea mellé pirított nutellás kenyeret majszoltunk. A teát se utálták.
A csoporttal közben elkezdtünk rizikózni is. Nem álmaim társasjátéka, de örülök, hogy tudunk társasjátékozni is együtt. Nagyon meglepett, hogy alig ismernek társasjátékokat. Többségül a Rizikóról sem hallott. Jól megy a játék. Ketten már meghalltak, és úgy tûnik mindjárt vége. (Valakinek több egysége van, mint a többinek együtt.)
Éljen a csoport! A csoportnk legfiatalabb, horvát tagjával kitaláltuk ketten, hogy valahogy ki szeretnénk fejezni örömünkent, hogy a csoporthoz tartozunk. Illetve meg akarjuk mutatni a folyosónak, hogy mi egy csoport vagyunk; nem olvadunk bele a folyosó átlagába. Ezért hát este, mikor már mindenki aludt, felépítettük a függönyt. A legfölső emelet utolsó csoportja vagyunk. A zsákutca vége. Könnyû volt lezárni a mi világunkat. Egy-két régi lepedőt szereztünk, és abból készítettünk elválasztó függönyt. Ráfestettük a csoport nevét, és hogy ki hol lakik. Mikor végeztünk csöndben lefeküdtünk aludni.
Reggel misére menet többen felfigyeltek a jelensére, de nem volt idejük megvizsgálni. A folyosónk elöljárója sem szólt még semmit. Ante-val (a horvát kispappal) sietve elmentünk az egyetemre. Nagyon meg voltunk elégedve a munkánkkal.
Mikor délidőben visszatértünk az egyetemről furcsa papírt találtunk a függönyünkön. A Pápai Római Nagyszeminárium hivatalos címerével ellátott papíron a folyosóelöljáró aláírása ékeskedett. Az elején az Egyházi Törvénykönyvből idézte az 1256. és 1296. kánont. Latinul. Magyarul így szól:
*1256. kán. - A javak tulajdonjoga a római pápa legfôbb fennhatósága alatt azt a jogi személyt illeti, aki az illetô javakat törvényesen megszerezte.*
*1296. kán. - Ha egyházi javakat a kellô kánoni formaságok nélkül idegenítenek el, de az elidegenítés a világi jog szerint érvényes, az illetékes hatóságnak kell az összes körülmények érett megfontolása után eldöntenie, hogy indítanak-e pert az egyház jogainak érvényesítésére, s ha igen, személyi vagy dologi keresettel éljenek-e, és hogy ki indítsa a pert és ki ellen*
Majd pontos jogi fogalmazásban közölte, hogy hatáskörénél fogva a disszidens csoportot erkölcsi és jogi kártérítés (reggeli és capuccino) megfizetésére kötelezi. Valamint a Elek Laslo és Rako Ante urakat (akiknek a fényképe a bal alsó sarokbanis megtekinthető) háziőrizetbe véteti. A vádpontokban szerepelt a jogtalan térfoglalás, a fény jogtalan elzárása a folyosótól (mivel az egyetlen ablak a folyosó legvégén van), valamint a vallásos mûvészi Mária ábrázolás eltakarása. (Az ablak előtt van egy ikon.) Dátum. Aláírás.
No, most megkaptuk. Szeretem az ilyen helyeket, ahol lehet viccelődni, és nem veszik komolyan. Az előljárónk egész délelőtt kereshette a megfelelő kánonokat. Valahonnan a fényképeinket is elő kellett kerítse. A kártérítés sem volt hatalmas. Szerda reggelenként az elöljárónk meg szokta hívni a csoportunkat egy reggelire az egyetem bárjába. Most kivételesen Ante-val nekünk kellett meghívni a csoportot. Ennyiért megéri a buli. ;-)
December másodikán volt az “admisszióm”. A szeminárium hat éves során apró lépésekben haladunk a szentelés felé. A lépések a világ minden táján, nagyjából azonosak. Nagyjából. Nálunk 1. évben beöltözés van, 3-ban admisszió, 4-ben lektoravatás, 5-ben akolitus avatás, 6-ban ősszel diakónusszentelés, tavasszal papszentelés. No, most mi micsoda ezek közül?
Nekem tehát december másodikán volt a bemutatásom. A lateráni bazilikában egy püspöki mise keretben az evangélium után kiszólítottak minket a hívők soraiból és fölültettek mindannyiunkat a szentélybe. A püspök az Egyház nevében megkérdezte tőlünk, hogy miért szeretnénk felvételünket kérni a szentelésre felkészülők körében. Erre mindenkinek 45 másodpercben válaszolnia kellett valamit. Illetve választanunk kellett egy szentírási idézetet. Olyasmit ami akár szentelési papi idézetünk is lehet. Én ezt választottam: “Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten Így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek?” (Mt 6,30)
45 másodperces tanuságtétel (bemutatkozással együtt). 5-7 mondat. 23-an voltunk. Így a fejenként 45 másodperc a felállással és leüléssel több mint fél órával húzta meg az amúgy sem 15 perces misét. Miután elmondtunk, mit miért és hogyan, a püspök bemutatott minket a “világnak”, megáldott, és felvett a papi szolgálatra jelentkezők közé. Azóta ingeim többségét kidobhatnám, mert papi civilben járunk Rómban. Hirdetve a világban, hogy kik vagyunk és mire készülünk. (Bár rendszeresen papnak néznek minket…)
Az admisszióval annyi problémánk volt, hogy pont aznapra az olasz ellenzék egy hatalmas tüntetést szervezett Rómába. Mitegy 1000 buszra számítottak. A bazilikánk előtt remek tér van, hát idejöttek. Emiatt délután helyett délben volt a misénk, mert a saját hangunkat nem hallottuk volna. (Illetve a rokonok, ismerősök nem tudtak volna a bazilika közelébe jutni.)
Másnap került sor a lektor- és akolitusavatásokra. Összesen mintegy 50 kispapot avattak. Ezen a misén - immár papi civilben - egyszerre kellett volna zenélnem és fotóznom. (Hiszen zenész vagyok, és a ház fotósa.) Volt is ebből vita az illetékes elöljárók közül. Végül a zenélés nyert. Szegény fényképezőgépemet átadtam egy másik kispapnak, és zenéltem. Szeretek zenélni, de nem viselem jól, ha messziről kell néznem, ahogy a fényképezőgépemnek nem tesznek jót.
Ha már fotózás. Még a diakónusszentelésről összel készítettem egy öt képből álló panorámaképet, amin rajta van az összes szentelt, a bíboros és az atyák. Ezen fellelkesülve Szakács Péternek (aki ott tanult ahol én most, de már felszentelték, de Rómában tanul még) összedolgoztam egy-két balatoni panoráma képet. Aránylag kevés pénzért kinyomtatták nekünk 1 méter hosszúsában. (Akár 8*1 m is menne nekik, de az már 80 000 forint körül lenne.) A szobámba így kikerült egy 60 centis mecseki kép is. Tudom nem tartozik elszakíthatatlanul egy kispap életéhez a panorámaképek falraragasztgatása, de nekem szükségem van rájuk. Egész évben a betontengerben egy város közepén. Ebben az évben eddig csak egyszer hagytam el Rómát (leszámítva a hazarepülést). A balatoni és mecseki tájat nézve a falamon jól és otthon/itthon érzem magam, itt.
Eljött december ötödike. Szinte teljesen átlagos nap. Itt senki nem várta másnapra a Mikulást. Viszont elfogyott a szabad oldal és nyitnom kellett egy új kötetet a naplómnak. Naplóm. Több mint négy éve írok. (2002. XII. 23-óta). “Normális” időben minden nap. Amikor szünet van (pl. nyáron), akkor felfordul az életritmusom és nem írok szinte soha. Nem csak az eseményeket írom le. Sőt azok egészen mellékesek. Miért érdekelne, hogy 2004. márc. 20-án mit csináltam? Azért írom, mert magamra vagyok kiváncsi. Azt szoktam leírni, hogy kivel mennyire nehéz, hogy Béla adott egy jó ötletet, hogy még mindig nem sikerült szentnek lennem, hogy szerintem az egész politika egy …, stb. Mindenről írok ami foglalkoztat. Arra jó, hogy sokkal normálisabban, összeszedettebben gondolkodom, elmélkedek, imádkozom, ha leírok (közel) mindent. Ha csak a fejemben köröznek a gondolatok, akkor rendszeresen erre-arra elrepülnek. Így nem. (Vagy csak kevésbé.) Írok magamnak, az Istennek. Leszoktam írni azt is, ha valami bajom van a Főnökkel. “Uram, tudom, hogy Te tudod jól, mit miért csinálsz, de én nem!!! Légyszi, mond el nekem is. Ha lehet.”
Vicces néha viszaolvasgatni. Már csak az írásképből is látszik, mennyire voltam feldúlt vagy nyugodt. Aztán jót nevetek, hogy ez volt nekem probléma. Vagy bánkódom, hogy azóta sem lett válasz. Mókás dolog naplót írni. Csak aztán ne feledjük el az utolsó napokban elégetni. (Ahogy Szent Ignác tette.) Az hiányzik nekem, hogy az utókor kielemezzen és a naplómból akarjon életbölcsességet tanulni. (Szerencsére addig nem fenyeget ez a veszély, amíg nem leszek világhírű. Az meg a fene akar lenni.)
December 8-án, Mária szeplőtelen fogantatása ünnepén, itt munkaszüneti nap volt. A plébánián voltam és végigzenéltem két misét. És gondoltam a Regnumra. (Akkor is, ha otthon vasárnap volt az ünnep.) Regnum. Gondolok arra is.
Most megint kitérő eszmefuttatás következik. Bocsánat, hogy így betüzdelek a történetben ilyen kis mellék ágakat. A jó tanár tisztán beszél, lemetszegeti a vadhajtásokat. Tehát írtam, hogy “gondolok arra is”. Meg imádkozok érte is. Nagyon el vagyunk kényeztetve, mert - szerda kivételével - minden nap van egy órász szentségimádásunk. A szerdai hiányt pótlandó csütörtökön alig két és fél órán keresztül ücsöröghetünk Isten jelenlétében. A nap egyik fénypontja. Alánk tolnak nap egy óra imádkozást. Micsoda lehetőség. Otthon zajlik az élet. Gond van bőven, öröm is akad. Én itt vagyok és semmit nem tudok tenni. Csak imádkozni. Aztán rájöttem, hogy ez a csak nem is olyan kevés. Így hát van napi egy órám imádkozni az otthoniakért. Értetek. Főként ha fáradt vagyok és az Úrral magasabb eszmefuttatásra nem futja. Egy óra még kevés is. Haza, Regnum, Egyház, család, rokonok, ismerősök, üzletfelek, stb. stb. Hogy ti milyen sokan vagytok! :-) Egy óra igazán kevés. Ugyan én magamban igazán kevés vagyok ahhoz, hogy “megváltsam a világot”, de nehogy már rajtam múljon a világbéke.
Tovább térek kifelé. Most dicsekedtem, hogy mennyit imádkozom. Muszály, hát teszem. ;-) Viszont sokakról tudok, akiknek nem tolnak oda napi egy órácskát csak imádkozni, mégis van idejük imázkozni értem. Sokakról tudok, és mennyien lehetnek azok akiről nem tudok. No, nekik/nektek üzenem, hogy KÖSZÖNÖM! Ugyan meg nem érdemlem, de nekem is szükségem van imára. Akárhogy igyekezem az életszentségtől távol állok. Pedig ennyien imádkoznak értem. Elképzelem mi lenne, ha nem imádkozna értem senki, akkor hol lennék. Így vagyok egy bukdácsoló valaki. Úgy nem tudom milyen bűnöző lennék. Még egyszer köszönöm, és most visszatérek a decemberre.
Sokszor hosszabb-rövidebb beszélgetések fontosabbak hosszú dolgos napoknál. December elején itt járt a Remetei Regnum fiatal elnöke. Együtt ping-pongoztuk át a délután, és tudakozódtam mit csináltok otthon.
Egy másik alkalommal a plébánián ebéd után háramsban ott maradtunk beszélgetni még. Egy horvát fiatal teológus hallgató, Manolo a kubai pap, és én. Szegény kuba. Volt egyszer egy kommunista diktatúra. A horvátoknál és nálunk már véget ért. De mi jött utána? Negyven év megtette a hatását. Egy reményben, erkölcsben, hitben megfogyatkozott nép maradt. Egy-két ügyes kezű pénzéhes rabló mindent elvisz és szétrohaszt. Kiutat alig-alig látni. Már nem süllyedhetünk sokáig. Aztán mesélt Manolo. Van nálunk is rosszabb helyzet. Ahol több volt, mint negyven év. Ahol már teljesen beitta a nép a május elsejék mámorát. Ahol már kezdetben is egy alacsonyabb kultúrszintről kezdték meg a zuhanást. És, ha egyszer meghal a rendszer érkezni fog és mosolygós pénzéhes (amerikai) úr és ellop mindent és szétzúz mindent ami maradt, mindezt az áhított demokrácia segítségével, nevében. Mégsem mi vagyunk a legszerencsétlenebb önpusztító reménytelen nép. Van még hely lefelé, amerre süllyedhetünk.
Ennek a szörnyű helyzetnek van egy jó oldala: van munka bőven. :-) Egy teljesen új generáció igaz értékekben felnevelése esetén mintegy 40 év múlva elkezdhetünk kimászni a gané’ból. Hajrá!
December 14-én érkezett Rómába a magyar Mikulás. Megkésve bár, de törve nem! Így alakult, mert a Germanicum rektora valamiért nem engedte el a magyar kispapokat egy héttel korábban, így a kedvükért halasztottunk. 14-én a Pápai Magyar Intézetben összegyűlt a római magyar reakció. Apácák, papok, kispapok, szerzetesek, konyhások és egyéb magyar ismerősök. A Mikulást várva vidám előadást láttunk. Min is lehetne itt máson nevetni, mint a kifigurázott olaszokon. Itt kell ahhoz élni egy félévét, hogy rajtuk jót lehessen nevetni.
December 20-án repültem haza, de az utolsó napok még igen fárasztóak voltak. Igaz az egyetemem dec. 15 után már nem tartott előadásokat. A szeminárium viszont igen. Volt egy remek karácsonyi előadásunk, ahol szárd (Szardínia szigetéről való) pásztorok segítettek egy szegény házaspáron, míg nyájuk szétszaladt. Dimov (Koico Dimov, Bulgária, negyedév) a pásztorkutya a szeminárium rendját kifogásolva rohant a birkák után. Mideközben rendes palesztín pásztorok kerestek valami királyt. Épp összetűzés készült a szár és palesztín pásztorok kozött, amikor csomagolásából kitörve belépett a betlehembe egy viking vezér (Daniel Norgaard, Dánia, hatodév). Neki is volt valami írása a királyról, de svédül, azt pedig ő útálja. Viszont a szárdokkal jóban lett, és majdnem megverte a palesztín pásztorokat. A falatozás és táncolás közben végül kiderült, hogy mindegyikük találkozott már a házaspárral. És felsírt a gyerek. Köszöntötték, majd örömükben táncot roptak és jóféle szárd sonkát majszoltak kecske sajttal.
Én meg lefényképeztem az egészet. Ahogy ilyenkor tennem kell.
Másnap az utolsó vacsora következett karácsony előtt. A feldíszített ebédlőben az egyik elöljáró trombitájának hangjára felhúztak a vatikáni zászlót, majd amint a menüben jelezték megjött az előétel. Vacsorázás közben elbúcsúztunk a fő takarítónénitől, aki több mint 20 dolgozott nálunk és értünk. Nyugdíjba ment. Kapott tőlünk kitüntetést, meg arany seprűt és hatalmas tapsot. (Egyébként a szobáinkban mi takarítunk, és a közös fürdőket és illemhelyeket is nekünk kell kipucolni. A szeminárium hatalmas, marad benne így is elég kosz.) A tapsolás után egy játék keretében különböző személyiségeket vetítettünk ki a falra, úgy mint: macsó, kamionos, doktor, Che Guevara, rabbi, porszívó, láthatatlan ember, fáradhatatlan ember, az erény, a türelem, stb. Viszont mindegyik személyiség feje furcsa mód egy-egy kispapra vagy elöljáróra hasonlított. Jó móka volt, volt nagy röhögés. Főként a görög tanárból lett rabbi miatt és Che Guevara feje is jól sikerült. Egy gondom volt vele, hogy nekem kellett az egészet megcsinálni. (Két konyhás a csoportomban van.) Megkértek, megcsináltam. De hiába mondtam, hogy az igényeiket egy héttel korábban nyújtsák be. Nem volt végül két napom sem. Vacsorára éppen-éppen készen lettünk. De azért a röhögésért így is megérte.
20-án hajnalban menni kellett ébreszteni. 6:45-kor volt a mise. Mi 5:45-kor indultunk. Karácsonyi énekeket zengve jártuk a folyosókat. Benyitottunk ide-oda, cukrot adtunk ennek-annak. Megvártuk még az elöljárók kiköszönnek nekünk. A tagság egy-két gitárból, okarinából, oboából, tubából és két dobbol állt. A két dob a szemináriumi dobfelszerelésből származott. (Ami karácsonyi műsor alatt is használatban volt.) Szétszerelték és hasukra kötötték egy-egy spárgából. “Zenekarunk” a hajnali órákban nagy ricsajt csapott. Az énekből szinte semmi sem hallatszott, de az oboából se sok. A dobok szóltak. (Egy oboához igazán nem méltó dolog ilyen ricsajkeltésben résztvenni, de nagy ritkán lealacsonyodhat ilyen szintre is.)
Aztán végre elérkezett a szerda délután. Dec. 20. Irány a kis reptér, a Ciampino. Kisebb mint Ferihegy. Némi késéssel de felszállt a gép. Elrepültem haza. Itt itthon vagyok, ott otthon. De azért inkább otthon mint itthon.
Ugyan a történetben még csak most értem haza, de azt hiszem elég lesz ennyi mára. Így is hosszúra nyúlt a mai mese. A többit majd legközelebb. Lehet, hogy sikerül még február köepe előtt írnom egy másikat, hogy pótoljam a decemberi - nem létező - számot. Addigi is minden jót mindenkinek, és egy kicsit még többet. Azt hiszem rátok, ránk, mindenkire ráférne.
Ki a betyár?
Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.
(Mécs László, Bakonyi látomás (részlet))
Laci